Tandori Dezső: Galambocskám

(RÉSZLET)

Dusko Gavrilovics, még

(Poszt-Ober)

A hátépét minden hónapban megteremteni, olykor napi tíz levelet megírni – két szerződés, egy nyomtatványküldés, egy könyvküldemény, két levonat vissza, beszámoló a bajnokság állásáról, két válasz beteg ismerősömnek, egy érdeklődés, hogy hol a pénz, hátépé –, kibírni Ikszet és Ipszilont (nem a költőket), mindegy, kit… felhíztam, Iksz-Ipszilon-os méretet hordok.

Kibírni, bátyuskám, Ferdus Kalamovics, mennyit beszélgetek én veled, csendes órákon, mennyi jegyzetem van. Utálom jegyzeteimet, meghagyom Porfjun Tiavardovics bátyuskánk­nak, Feledhetetlen-Majd galambocskám, bátyuskám, kivagyok. Nézem a szürke, kimelegedő novemberi hajnalt, Zafud Bale­to­vics! Írtam Neked tegnap, de eldobtam. Annyi mindennel tartozom. Nem pénzzel, nem, azzal senkinek, tartozom megírandó műveimmel, például. A „Skót Depárt”-on kívül három éve semmim. Képzeld, galambocskám, ki mondta, „Sutykó”, ne nyavalyogj, írjál, galambocskám, ne sajnáltasd magad, ki mondta? Galosz Galankovics! Úgy ám, drága Zafud Baletovics, ő mondta. Adtam neki egy szállodacímet, ifjúsági micsoda, a kr.-i kormányzóságba menne. Az Úrnak, írtam fel, miféle úrnak, Úrnak, Produl Alekszejevics, mit akarhattam ezzel? Ürügy, ne kelljen. Mi ne kelljen? Ferdus Kalamovicsra is hivatkozom, de hol? Oly hihetetlen mindegy minden. Galosz Galankovics visszatér lírájához. Oly mindegy minden hihetetlen. Oly mind… mit tudom én. Ezért nem fogok kilenc óra tájt, délelőtt, senki rendelkezésére állni. Vagy hogy a Herceg, „Miskin”, tudod, nem megnemesíti, hanem megfőnemesíti anyagát. Ilyen viccekért, galambocskám, Tordin Karlovics, nem és nem, fél nyolckor, nyári nap hajnalodtán, sem megyek, sehova. Úgy elmaradtak mind a helyek! És népük. „A Galsikova”, a Galgiskova…? nehezen emlékszem már… ő mindig mondta, galambocskám, Dusko Gavrilo­vics (aztán ő is mint „a Sutykó”, így beszélt rólam), egyszer, mesélik, a cukrász úgy megdühödött rá, hogy fenékbe rugta, de hogy csak bámultak kint a népek, és a Galgiskova fejjel beesett a krémek közé, tapadt az arcán, így nézett ki, betojtak a röhögéstől kint, azzal együtt nem rugták ki, mik a véletlenek, mit tesznek, állítólag épp a Porfjun P. is jött, már unom leírni, hogy „Petrovics”, bement, de nem kellett mentegetnie a Galkiskovát, vagy mit tudom én, lehet, a Tiavardovics jött, drága galambocskám, Usztun Digovics. Ha már neked írok, engedd meg, üzenjek Alexis Pan­telicsnek. „Emlékek természetgyógyászata!” Valamiért ezt üzenem neki, ő már tudni fogja, én már nem tudom. „Amikor a jelenből…” Ezt írtam fel, Usztun Digovics. De hát erről is beszélgettünk kávé és kuglóf mellett amúgy a minap – „amúgy”, mondom, mert ez Tordin Karlovics kedves szava járása, és a Produl Alekszejevicsé, hogy „ne tudd meg”, és nem tudom, melyiküké, hogy „ez így működik”, mindegy, folyton csak azt mondtam, ez így működik, ez így működik, ha a jelenből olyannyira eleged van, galambocskám, mondtam a „Herceg”-nek, a „Gerceg”-nek, némelyek szerint „Gercigová”-nak, na, ne mondjam (ne tudd meg!), mondom, de hagyjuk. Akkor jön elő az emlékek természetgyógyászata. Akkor veszed elő. (Az emlékeidet, persze.) De ha a jegyzeteidet kezded feldolgozni, bá­tyuskám, egy ilyen nyálkás novemberi napon? Amikor az ablakon ugranál ki legszívesebben, mondja nekem Uzdul Tarkovics, vagy ki, mire Bátyus­kánk, Ferdus Kalamovics – ott volt a presszóban! – azt mondja neki, ne! ezt mondja, ne! mert tudja, ültem én már a negyedik emeleti párkányon, a Galsikova alig tudott visszarángatni. Örökké fogsz élni, galambocskám, mondta. Örök­ké!

Így ő, a „Galuska”! (Ahogy csak hívtuk.) Így ő. Örökké! Hányszor becsomagoltam. Csak úgy. Ezt mondta „Galuska” Galgis­kina. Még hogy csak úgy. Még hogy örökké, ezt ő. Örökre! Na. Becsomagolok örökre. Rendeztük a polcokat, az alsógatyák mind szarosak. Galambocskám, Duskó Gavrilovics, a lukas zoknikat, a kis nadrágokat, nyugton kidobhassa, mondta ő. Nem örökké, örökké, csak úgy, csak nem úgy. Kigyubhassa, na, megmondom. Így valahonn montta, kigyubhasstya. Rakodtunk. Ezt a pulóvert magának adom, „g…”, lelkecském, még „írben” vettem, meghordva nem volt. Nem vót. Montam nekije. Na. Sokszor hiányzik. Hányszor becsomagoltam, becsomagótam. Becsoma­gu­kok, lelkem, mondtam, édes mézes-marcipánom. Mindig marcipánt kért a kr.-i kormányzóságból. És egy cukrászdába került el. Nagy az irodalomtörténet, lelkecském, nagy az isten állatkertje. Volt mán maga viziló, lelkecském, volt orrszarvú? Hát nem ő hagyott itt, én váltam meg tőle, de könnyek közt. Hányszor becsonagoltam, Uzda Rokovics, Feledhetetlen Galamb, jó szivünk nékünk, hányszor. Szaros gatyákat, trikókat éjszakára, nappalra, a vonatra. Zoknikat. A zsebkendők csak gyülekeztek, influenca idejére, így a Galus. Lelkem! Sapka, jéger alsó. Házikabátnak a rubaskát raktam, még Liverpoolból, rá volt varrva a bitlisz. Házikabátnak raktam máskor a csíkos pizsamakabátjaim egyikét. Sapka, sál, van, lelkecském, Dusko Gavrilovics? Tartalék cipőt sose vittem. Most nem az, hogy a kr.-i kormányzóság cipői olyan híresek lennének, de híres az italaik közül a Fernyicai Fustély, a Markucei Rizlingburdos, a Fritty! Ez egy keverék. A Fritty. Nagyokat lehet tőle fingani, mint a kr.-i kolbásztól is, a kr.-i hagymától, a Purcostól, ez is egy specialitás. Hányszor becsomagoltam így, megyek három hét múlva a kr.-i kormányzóságba, csak 85 évvel a cár után is így híttuk, vagy a császár után, na, megyek, tök idegbaj, 3 és ½ hétre előre csomagolni, lelkem, mit nem hagy itt, engem. Így lett. Így.

*

Hagyaték.

Találtak nála egy összehajtogatott, megfakult papírlapot. Felismerték Ferdus Kalamovics írását. Minden kommentár nélkül (maga Dusko Gavrilovics sem tett írásos megjegyzést) ez állt a láthatóan agyonforgatott-hajtogatott-olvasott lapon:

„Mikor szültek, megszülettem. Mikor tűrtek, eltűrettem. Mi­kor gyűrtek, meggyűrettem. Mindennek megvolt az ideje.

Mikor ki kellett várni, vártam. Mikor elvétettem, bántam. Mikor megforgattak, megforogtam, ahányban. Mindennek, mikor ideje volt. Mejghztam Iksz, Ipszilonos mértretet hodrdok.

Mikor élő holt voltam, félholt. Mikor a nap nem kellett, a hold. Mikor a hold nem kellett, volt félhold. Egy sem volt bolt.” (Itt hajtottak egyet a papíron, láttak írást túlfelén.)

„Mikor megcsalattam, nem tudtam. Mikor bújni kellett, bújtam. Mit bújtam, nem bántam. Vagy megvolt ez magában. Voltam, és nem én voltam.” P. P. a túlfelet nézte volna, T. P. leintette – „Nem toroztam és nem toroltam. Bomlasztottak, bomoltam. Romlasztottak, romoltam. Olvasztottak, olvadtam. Omlasztottak, omoltam. Vagyok, mert voltam.” Ráismertek a „Ferdus-stílre”.

„Nem leszek, mert vagyok. Nem akarok és nem hagyok. Nem hagyatkozom, nem akarózom. Vakarózom.” Na, mondta P. P.

„Kiköpöm néha a tüdőm. Gőgöm a gőd, gőgöd a gőm. Tövem a tőm, tám a töved, a szag átüt, a törek. A törköly, a kr.-i kormányzóságból. A józanság a legfőbb mámor.” Hümmögtek csak.

„A halál lesz a legfőbb józanság. Indián koponyák. Aszalt, füstölt rögök, görgetegek. Nem mondom isten veled, isten veletek. Csak mint az aszalt szivek, a szilvák, a kr.-i szalonna…” Itt abbamaradt. S végül a túloldalon: „Szalonna ne.”

*

„Kegyetlenkedek.

Kegyetlen keddek…”

Ezt P. P. áhítattal olvasta. Saját magától. Este írta, miután a lelt papírlapot átadták Ferdus Kalamovicsnak, ittak egy Fortélyost (a kr.-i kormányzóságból, Ferdus Kalamovics aznap kapta, bambuszfonatos demizsonban). Hajnalban felébredt, kétségbeesett a két verssoron. nem nyughatott, átírta.

„Kegyetlenkedek,

kegyetlen keddek.

Kegyetlen szerdák,

Ferdusok, Ferdák.”

Ferdusok, motyogta, ahogy jóízűen elaludt. Ferdák. Szájából a Fortélyos bűze szállt.

„Pépé, pépem, galambom”, mondta háziasszonya, szagtalanítót nyomva a légtérbe. „Azt hiszitek, nem tudom, hogy Galuskának neveztek?” Köpött egyet P. P. galambocskája hálóingjére.

Kiment, töltött friss tejet a macskának. Aztán nekiállt Dusko Gavrilovics „Titkos napló”-ja olvasásának. Ha addig élek, lesz még egy élete, gondolta. A „Sutykó”-nak. Hét élete lesz, mint a macskának. De legalább több neve.

Dusko, Dusko, galambocskám. Jó már neked.

Aztán idézett egyet Ferdus Kalamovicstól, eleget hajtogatta „Sutykó”: „Aki hamar végigissza napját, hamarabb is van napjának vége. De aki összevissza, hát soha még csak el se issza.” (Írta: Meghíztam, mejghztam ikszipszikonost hordok.)

Soha még csak, gondolta. Nem az, hogy egy nagy akárminek tartotta a „Sutykó”, de egyet azért suttyantott volna véle.

[nggallery id=564]

Tandori Dezső: Galambocskám

Tiszatáj Könyvek

Szeged, 2014

2750 Ft

296 oldal

Megrendelhető a kiadó címén: [email protected]

Kapcsolódó írásunk: Tóth Ákos: Keresetlen utak >>>