Marno János versei

Tükörének

Gyakorlatilag megkopasztottak.

A pénzemért tartottam a posta-

intézetbe, s ott a beteg tüdőm

miatt beszálltam a liftbe. Körben

a kabin fala tükörüvegből,

mely első pillantásra utasok

tucatjával töltötte meg a teret.

Majd e képzetből felocsúdva a népes

társaság figyelme magadhoz terelt;

mint anyád ágya fölött a ferences

barát feje búbja, világított

mindenfelől a kopasz madárfejed,

feltörőben, mint egy tucatnyi strucc

tojása, s szőrösen, megannyi ecset.

Emlékkoncert

Lement a nap. Szemmel láthatólag

ereszkedett alá, alább, és legalább,

s most csibészek mászkálnak a napos

csibék közt a színpadra szórt homokparton,

emlékkoncertet adnak a rákban meghalt

Frank Zappa tiszteletére, aki állítólag

ezt a csirkenyársalást először vitte

színre a rock történetében. Most egy

lapátfogú nő markolja meg a drót

nélküli mikrofont, és guggol le

a sárgapihés, csivogó vérlucsokba –

honnan is ismerem őt? Istenem! nem ugrik be,

Istenem, mintha embereid ereszkednének

térdre a beteg mellkasomon, nem

leszek többé tanúja napkeltének,

délnek, uzsonna-, majd vacsoraidőnek,

ellenben egykorúvá válok, Uram,

veled, fivérévé kezdetnek s a végnek,

vétked beavatottjává, melyet csak érzek

egyelőre, ám fogalmam nincs róla, és

amint megnyílik alattam egy csatorna-

födeled, már gyónásodra zuhanok a mélybe,

ott térdepelsz klutyogva egy cellarács

mögött, és köpsz, kiteregetsz, és kipakolsz.

Nem emlékszem részletekre. Figyelmem

a lapátfogú nőre fordul vissza, ő

az együttes frontembere, a front elvonul

fölöttünk reggelre, most hajnali fél négy,

július közepe, ölnöm kellene, ha férfi volnék.

Egy nehéz kő éjszakája

Ahogy gyalogoltunk a feleségemmel

éjszaka a gesztenyesoron, a kő,

mely a templomtér és az úttest közt

hevert, moccant, és vonaglani kezdett,

nem torpantam meg, a természetnek,

gondoltam, akármi megengedett,

a feleségem azonban lemaradt

mögöttem, majd a fejemből is kiment,

mert a fejemet nem veszthettem el,

fülledt, nyári éjjel, egy-két régi,

sárga fényű lámpa az útszélen,

még nem takarékoskodtam én sem

a jelzőkkel. Attól se nagyon féltem,

hogy egyszer csak meg találhatok halni

szörnyen, mivel láttam kinyílni a kő

homályos csecsemőszemét félig,

kisvártatva pedig visszacsukódni

ismét, minek folytán a szemből csiga-

vonalú köldök formálódott, és pár

évtizeddel később viszontláttam

ezt a köldököt egy osztrák festő

atelier-jében, egy bűnügyi

fotógyűjteményben, amit a német

nyomozó hatóságtól kapott kölcsön.

Idővel, persze, megfeledkeztem

a kőről, s most visszavonultan élek

a feleségemmel, hátamban érzem,

ha úgy esik, a forró leheletét,

amint óva int, hogy közelebb lépjek

a szörnyhöz, s én nehéz szívvel ugyan,

de engedek neki. És hátranézek

rá a fojtó levegőben, mosolyog,

tágra nyílt szemmel, szembogara pedig

csaknem egészen betölti az íriszt.

Megjelent a Tiszatáj 2015/2. számában