„Jelet hagyni”

ÚJVÁRI EDIT: „JELET HAGYNI”
(VIZUÁLIS ALKOTÁSOK ÉS RÍTUSOK SZEMIOTIKAI ELEMZÉSE)

Újvári Edit „Jelet hagyni” című kötete a könyvhétre jelent meg a Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó gondozásában. A könyv egy készülő sorozat első darabja, melynek célja, hogy a szemiotika elméleti keretein belül vizsgálja a jelhasználat megnyilvánulásait, a térhasználat, vizuális jelek sokrétű világát. A Juhász Gyula Pedagógusképző Karán megalakult munkacsoport készülő JEL-KÉP-TÉR sorozatának bemutatkozó szövegében kifejti, hogy helyet kívánnak adni a kortárs szemiotika elméleti irodalmának és az interdiszciplináris megközelítéseknek. Hasonló, nagyon színvonalas vállalkozás volt a Jate-Press Ikonológia-sorozata az ezredfordulón, mely a vizuális reprezentáció, vizuális kultúra, ikonológia, képelmélet témaköreiben tematikusan rendszerezett tanulmányokat, fordításokat közölt.

Izgalmas, interdiszciplináris munka ez a félig a művészettörténet-tudomány, félig pedig a szemiotika módszereit, paradigmáit ötvöző kötet. Bár a teltházas könyvbemutató résztvevői egy könnyed beszélgetés fültanúi lehettek, és a vetítés is a populárisabb, közérthetőbb témákra fókuszált, biztos vagyok benne, hogy aki ezt követően kezébe vette a kötetet, már a bevezető résznél nehézségekbe ütközött a több tudományág (irodalomtudomány, művészettörténet, grammatika stb.) terminusait szintetizáló szakmai nyelvhasználat, és a komoly ikonográfiai ismereteket feltételező műelemzések miatt. Ez egy olyan interdiszciplináris tanulmánykötet, amelyet véleményem szerint elsősorban szakmai közösségek – irodalmárok, művészettörténészek és esztéták – tudnak majd használni, azonban a laikus olvasóközönség számára nem lesz könnyed nyári olvasmány.

A szerző a Juhász Gyula Pedagógusképző Karának egyetemi docense, évekkel ezelőtt részt vett a JATE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén készült Szimbólumtár társszerkesztői munkálataiban, a szócikkek kidolgozásában. Érdeklődési területei a szimbolizáció, művészettörténet, ikonológia, kultúrtörténet és -elmélet, kulturális antropológia és az ökológiai antropológia. Ebben az esetben mindezek közül most elsősorban az ikonográfiai műveltséget emelném ki. A hihetetlenül széleskörű vizuális ismeretek, a hosszas kutatómunkával felhalmozott képanyag olyan vizuális analógiák prezentálását tette lehetővé az író számára, mely az ismertebb, már „szétszedett” alkotások műelemzését is izgalmassá teszi, s melyek sok esetben túlmutatnak a művészettörténet stiláris/formai, az ikonológia leíró jellegű megközelítésén. Nem is ez, vagyis a megszállott szakmai érdeklődés és elmélyült kutatómunkáról tanúskodó képi világ a könyv legnagyobb érdeme, hanem az a történeti rálátás, amellyel a képeknek, mint vizuális jeleknek a kulturális hátterét boncolgatja. Izgalmas analógiákkal, szokatlan megközelítésekkel találkozhatunk, melyek kontextusában az olyan közismert toposzok, mint Krisztus bárány alakban való megjelenésének értelmezése is új megvilágításba kerülnek. A szerző nem csupán a nyugati művészettörténeti hagyatékra fókuszál, hanem a keleti, sőt, a távolkeleti emlékeket is bevonja a vizsgálatba. Kérdésként merül fel például, hogy a nyugati művészettörténetben miért állandósul Krisztus bárány alakban való manifesztálódása a keleti, bizánci művészet ikonképmásaival szemben. Milyen kulturális jelenségek, történelmi események állhatnak a hátterében egy olyan fordulatnak, amikor a szimbolikus ábrázolást végképp kiszorítja a valós képmásra való törekvés? Újvári Edit nem a kritikai kultúrakutatás felől igyekszik kitágítani a művészettörténet gyakorlati és elméleti határait, hanem a szemiotika, vagyis a jelelmélet felől, amely a 20. század közepén, a strukturalizmus hatására vált elismert tudománnyá. A szemiotikának főként a nyelvtudománnyal és a filozófiával van szoros kapcsolata, de a szerző ezekben a tanulmányokban, mint módszert alkalmazza azt, a művészettörténet segédtudományaként. A szemiotika alapvetése, hogy a valóságról alkotott megfigyeléseinket jelek segítségével adjuk tovább, közöljük másokkal. Mivel a jelek többfélék lehetnek (vizuálisak, auditívak, vagy akár taktilisak) releváns, bár nem új keletű felvetés, hogy a vizuális alkotások is jelekként vizsgálhatóak. A jelek tartalma a társadalmi környezettel, a szokásokkal függ össze, ezért a szemiotika szempontjai szerint a műalkotások is jelek, melyek több jelentésűek lehetnek, s melyek ily módon maguk is több jelből tevődhetnek össze.

Többféle, a szemiotika módszeréhez hasonló megközelítéssel is találkozhatunk a művészettörténet tudománytörténetének vizsgálata során. A múlt objektív „feltárásának” lehetőségét vizionáló ikonológusok mellett Erwin Panofsky[1] például szimbolikus, kultúránként és korszakonként változó formaként értelmezte és vizsgálta a perspektívát. Jonathan Crary A megfigyelő módszerei[2] című munkája a látásról, és annak történeti konstrukciójáról szól, arról, ahogyan a képkészítés újonnan megjelenő módjai a vizualizáció uralkodó modelljeivé alakulnak át. Az irodalomtudós W. J. T. Mitchell[3] pedig, akihez a nevezetes „iconical turn”, vagyis képi fordulat elméletének kidolgozása köthető, interdiszciplináris képtudományt kívánt létrehozni a szövegközpontú kultúratudományokkal szemben[4]. Mindezeken túlmenően konkrét összefonódások is megfigyelhetőek a művészettörténet és szemiotika között. Norman Bryson és Mieke Bal[5] az irodalomtudomány felől közeledtek a művészettörténethez, a nyelvészeti szemiotikát a képek interpretációjának eszközéül alkalmazva. Céljuk az volt, hogy a művészettörténetet az „aktuálisabb” társadalomtudományok közé integrálják a szemiotika segítségével. Utólag úgy tűnik, mintha mindezek a tendenciák, ahogy Hornyik Sándor nevezi, egy hatalmas vállalkozásnak, egy „nagy kulturális analízis”-nek a részét képeznék. Ilyen háttér elé helyezve, Újvári Edit könyve tulajdonképpen egy évtizedek óta létező „projekt” folytatása: „egyes vizuális objektumok elemzésével feltárni a vizualitás önálló logikáját és sajátos működési mechanizmusait.”[6] Újvári Szívós Mihályra[7] hivatkozva kifejti, hogy a szemiotikának túl kell lépnie a jeleknek, mint a kommunikáció eszközeinek, megfejtendő kódoknak a felfogásán, és gondolkodásformáknak, értelmezendő kifejezésmódoknak kell felfogni őket.” Ez arra is rávilágít, hogy nem az egyes műalkotásokra érdemes fókuszálni, hanem az egyesen keresztül a műtárgyak egy csoportjára, melyek bizonyos kulturális szokásrendről, a szokásrend változásairól tanúskodnak.

A testoppozíciók retorikája az Isenheimi oltáron, a pokol torka és a Mária megkoronázása képtémák, a Biblia Pauperum és a Theodorus-szarkofág mind olyan alkotások, témák, toposzok, melyekkel az egyetemi szintű művészettörténet oktatás az ikonográfia, ikonológia kurzusok keretein belül behatóan foglalkozik, és széleskörű irodalommal bírnak. (Hazánkban Eörsi Anna és Wehli Tünde publikált legtöbbet középkori ikonográfia területén, de Marosi Ernő tanítványai közül is szép számmal kerültek ki a témában elmélyült szakemberek.) Goya Los Caprichos rézkarcsorozata és Kondor ikonikus képe szintén a művészettörténet nevesebb alkotásai közül való. Éppen ezért problémaként merült fel számomra a könyv olvasása során, hogy a korábban már említett kreatív, újszerű interpretációkon túl módszere nem nyilvánul meg a kanonizáció eszközeként, hanem csupa olyan műalkotáson prezentálja működési metódusát, melyek egyébként ikonográfiailag széles körben ismertek. Ebből a szempontból szerencsésebbek a rítusokat, vallási színtereket bemutató tanulmányok, melyek a szakmabeli olvasóközönség számára is újdonsággal szolgálnak. Az, hogy a kötet képi bázisát elsősorban a kanonizált művészettörténet alkotásai képezik, talán abból adódik, hogy a kötet tankönyvnek készült, és az egyébként már ikonográfiában jártas hallgatókat ugyanazokon a műveken, témákon végigkövetve kívánja megismertetni a szemiotikai elemzés módszerének sajátosságaival. Annak ellenére, hogy a kötet kiváló elemzésekkel van teli, a tanulmányok olvasása során számomra nem vált világossá, mitől is más ez, mint egy hagyományos értelemben vett ikonológiai elemzés, amely a képek eredeti kontextusát, státusát igyekszik reprodukálni a kor általános filozófiai, teológiai gondolatai és irodalma, a képek iránt megnyilvánuló magatartásmódok alapján. Az ikonológiai elemzés során szintén használjuk a szerző által a szemitoikából „átemelt” kifejezéseket, mint index, ikon, szimbólum. Az ikonológia szövegközpontúságát műtárgyleírásokkal, az alkotások kompozíciójának felvázolásával igyekszik kiküszöbölni, mégis szövegek „építik fel” a vizuális alkotásokat. A vizuális jel nem működik önálló entitásként, hanem a szöveghelyek töltik fel értelemmel, az ikonológiai elemzésekhez hasonlóan. A kötet tanulmányai élvezetesek, olvasmányosak, és újszerűek abban a tekintetben, hogy az író az ún. étikus attitűd alkalmazásával igyekszik kivonni magát a szubjektív és kultúra specikifkus elemzés alól, és objektivitásra, semlegességre törekszik. Mindezek tekintetében hasznos olvasmány és nagy módszertani segítség a könyv azoknak a kutatóknak, diákoknak, akik interdiszciplináris kutatómunkát folytatnak. Élvezetes lehet azok számára is, akik új szempontok szerint szeretnék reinterpretálni az egyetemes művészettörténet ikonikus műveit. Külön figyelmet érdemel maga a könyvtest. A magas minőségű nyomdai munka, a szép szedés és tördelés, a papír minősége élménnyé teszi a kötet kézbe vételét. Mégsem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy egy olyan könyv, amely a vizuális jelek önállóságát hivatott rehabilitálni a verbális jelekkel szemben, és elsősorban a képiségre fókuszál, apró, fekete-fehér, alig kivehető reprodukciókat közöl a kötetben. Egy ilyen kvalitású munka nagyméretű, jó felbontású, színes reprodukciókat érdemelne. Csak hogy a képek magukért beszéljenek.

Váraljai Anna

Újvári Edit: „Jelet hagyni”
(Vizuális alkotások és rítusok szemiotikai elemzése)

SZEK–JGYF Kiadó

Szeged, 2015

432 oldal

3250 Ft