Tiszatájonline | 2015. június 9.

Az ifjúság édes…

SZENTESI ÉS DEBRECENI DIÁKSZÍNJÁTSZÓK A THEALTER U21 PLUSZ FESZTIVÁLON
Diákszínjátszás: egy újabb kategória, amit a tűrtből a támogatott kategóriába kellene átirányítani az értelmes és értelmezhető cél nélkül sodródó hazai kultúrpolitikának… – Jászay Tamás írása

SZENTESI ÉS DEBRECENI DIÁKSZÍNJÁTSZÓK A THEALTER U21 PLUSZ FESZTIVÁLON

Diákszínjátszás: egy újabb kategória, amit a tűrtből a támogatott kategóriába kellene átirányítani az értelmes és értelmezhető cél nélkül sodródó hazai kultúrpolitikának… – Jászay Tamás írása

Egy valamire való színházi fesztivál – és az idén negyedszázados, júliusra időzített THEALTER-t, meg az utóbbi években elé- és mögé pakolt, az utánpótlást fókuszba állító, e hasábokon is bőséges beszámolókkal kísért THEALTER U21 Pluszt egyértelműen ilyennek gondolom – képes arra, hogy ne pusztán lekövesse a hazai előadó-művészet aktuális trendjeit, de előre is tekintsen, és műsorpolitikájával határozott, nem feltétlenül azonnal beváltható, hanem vállaltan jövő idejű ajánlatot tegyen nézőinek.

Bátorságpróba ez minden érintett fél részéről: a kevés komolyan vehető hazai fesztivál, ahol nem a párttagkönyv, hanem a minőség határozza meg a programot, egyre kevesebb pénzből működik. Ha valaki ebben az országban él, azon sem lepődik meg, hogy nem csak a fesztivál szervezői, de a nézők is egyre jobban megnézik, mire költik a pénzüket. Az, hogy Molnár Piroska és Jordán Tamás estjén telt ház van, (szerencsére) természetes, de az, hogy az egész THEALTER U21 Plusz fesztivál, és a most szóban forgó diákszínjátszó előadások is meglepően szép házakkal mentek, árulkodik a város kulturális ellátottságának sanyarú színvonaláról, meg persze a szegedi közönség minőségérzékenységéről is.

Kockázatot vállalnak ugyanakkor a diákszínjátszók is: (vizsga)előadásaik az esetek többségében érthető okokból nem a nyilvánosság számára készülnek, értékelésük és befogadásuk sem alkalmazkodhat az ún. profi színházi produkciókhoz szokott ítészek és nézők szempontjaihoz. Mivel jómagam úgy egy évtizede követem figyelemmel a hazai diákszínjátszó mozgalom fejlődését, azt is tudom, mennyire érzékeny és törékeny konstrukciók ennek a szerencsére még mindig népes mozgalomnak a legkiválóbb alkotásai is. Saját, az esetek többségében támogató közegük kiiktatásával az előadások némelyike érvényét veszíti, míg mások kiemelkedő színvonaluk, témájuk vagy színpadi nyelvük miatt könnyen átlendülnek ezen az akadályon. Az érintettek körében állandó vitatéma az is, hogy a kész előadás csupán egy stúdium része vagy pedig „külsős” nézőknek megmutatható produkcióként is értelmezhető, azon kívül a rendezőtanárok által koordinált, illetve a diákok által írt és színre vitt előadások is termékeny párbeszédbe kezdenek egymással. Mivel a május 21-én Szegeden látott három szentesi és egy debreceni produkció szembesít ezekkel a problémákkal, megmutatásuk kis túlzással a hazai diákszínjátszó mezőny reprezentatív bemutatkozásának is tekinthető.

hmg_fuharosok1

Fuharosok

A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban folyó „drámás képzésről” az is hallott már, aki amúgy nem követi szorosan a mozgalom eseményeit. Fontos fejlemény, hogy a sok évtizedes hagyományok néhány éve megújulási folyamaton estek-esnek át, új tanáregyéniségeket és új kérdéseket bekapcsolva a diskurzusba (legyen ez a reklám helye: a Tiszatáj júliusi számában erről a munkáról lesz majd olvasható az egyik érintett pedagógus, Pádár Zsolt esszéje). A nyaranta a végzős drámaisok alkalmi előadásaiba „producerként” bekapcsolódó THEALTER indukálja és segíti ezt az izgalmas munkát, most pedig három, más-más okokból figyelemre érdemes előadás megmutatásával támogatta az ügyet. A három előadás valójában három világ, amelyet a markáns(an eltérő) rendezői kézjegyek kapcsolnak egymáshoz.

Az Arany-metszés, avagy a gyilkos asszony balladája a tizenegyedikesek munkája: Pádár Zsolt és Szurmik Zoltán nagyszabású formai kísérlete mintha egy valaha jól működött, színháztörténeti jelentőségű irány újrafogalmazása akarna lenni. Arany János balladájához, a kevésbé ismert, romantikus és hátborzongató történetet szűkszavúan, sok kihagyással elmesélő Árva fiúhoz kétségkívül illik a rituális színház hangütése, ám aki nincs olyan szerencsés, hogy a színpadon, a játszók között-mellett foglalhat helyet, hanem a Zsinagóga nézőteréről figyeli a történéseket, óhatatlanul lemarad, ám ami rosszabb: kimarad ebből az egészből. A fekete jelmezek és a fehér lepedők, a fröcskölő víz és a meggyújtott gyertya, a rituális énekek és a szigorú mozgássorok, a teljes sötétség és a szemkápráztató világítás váltakozása a diákok minden igyekezete ellenére – az én és még pártucatnyi nézőtársam pozíciójából nézve – csupán egy koreográfia többé-kevésbé pontos végrehajtásának tetszik ezen az estén. Az előadás zeneisége, a tömeg színpadi ereje, a játszók energiája emlékezetes marad, az egészből kirajzolódó kép mégis kérdőjeleket hagy maga után.

A második, szintén a tizenegyedikesek és említett tanáraik által bemutatott előadás címe: Atlantisz bár. Itt már jóval felszabadultabban vannak jelen a játszók, nem véletlenül, hiszen életkorban, érdeklődésben egyaránt közelebb áll hozzájuk a produkció, aminek a drámai tagozaton tanultak kreatív újrahasznosítása az elsődleges tétje. Vagyis ezt „stúdium” típusú előadásnak gondolom: a testre és tárgyakra készített ritmusjátékok, a szöveges, zenei és táncos képességek megmutatása, illetve az egyszerre sanyarú és boldog kamaszkor epizódjai szervezik a lazán összefércelt történetet a lebujból Párizsba vágyódó Amélie-ről és az ő képzelt vagy valós emlékképeiről. Az ilyen típusú, alapvetően etűdöző szerkesztésű előadásba sok minden belefér az érzelmes jelenetektől a laza gegekig, és ezzel a lehetőséggel élnek is a szentesiek: az Arany-metszésben már látott fiatalok végre arcot, tekintetet, személyiséget nyernek.

Veszélyes, taszító, különös helyre visz, és közel egy órán át nem is enged onnan a harmadik, Esterházy Péter Fuharosok című klasszikusa nyomán készült előadás. A végzős tizenkettedikes osztály hat tagja (Lakatos Gabriella, Kovács Vecei Fanni, Kiss Helga, Pribelszki Norbert, Virág Barnabás, Baranyi Csanád) és Szebeni Zoltán rendező felkavaró, súlyos, érett munkával érkezett Szegedre, ami komoly rendezői ambíciókról és ragyogó, érzékeny színészi munkáról tesz tanúbizonyságot. Mintha egy libikókán ülnénk: az előadás egyszerre földhözragadt és lírai kalandtúra, ami a zavarba ejtően konkrétat váltogatja az elvonttal és a fenségessel, a testit a szellemivel, a mocskosat az éterivel, ezáltal értőn interpretálva Esterházy szövegét. A nagyhangú, a szó eredeti értelmében együgyű fuharosokat övön aluli ösztönök mozgatják, sikolyt, nyögést, vért kívánó testükkel zúzzák porrá egy kislány hótisztaságú álmait és vágyait. Az előadás intenzív, nehéz élmény, ami olyan utakat nyit nézőjének, amelyeken talán maga sem akar vagy mer elindulni.

adyak_mrozek

Nyílt tengeren

Az est utolsó előadása Debrecenből érkezett: az Ady Endre Gimnázium még ha más jellegű is, a szentesihez hasonlóan bikaerős műhely, ahonnan ezúttal három drámais osztály négy diákja által jegyzett előadást, Sławomir Mrożek klasszikusát, a Nyílt tengerent láttuk. Az, hogy tanárok helyett (vagyis inkább mellett) diákok írnak, rendeznek, játszanak, vagyis színházat csinálnak, és nem is akármilyet, Debrecen egyik védjegye, ez a produkció pedig a széria acélos darabja. A címben jelölt helyen, egy tutajon hányódó három szerencsétlen fickó villámgyorsan reprodukálja azokat a hatalmi viszonyokat, amelyek időről időre eszébe juttatják az emberiség gondolkodó kisebbségének, hogy érdemes volna visszavonulni egy a civilizáció áldásaitól mentes világba. A kicsi harmadik (Pálóczi Bence) ellen nem csak szavakkal, de késsel és villával forduló nagydarab agresszor (Váradi Gergely) és talpnyaló fegyverhordozója (Kotormán Ábel) borzongatóan ismerős felállást reprodukál, amit a különböző szerepeket magára öltő, rendre felbukkanó kívülálló (Gáll Levente) sem tud megingatni. A Szegeden kissé sietősre és a szükségesnél könnyedebbre sikerült produkciót nézni olyan, mintha valaki hosszan a víz alá nyomná a fejünket: az utolsó utáni pillanatig reménykedünk, hogy sikerül kiszabadulni a vasmarok szorításából, ám minden hiába, a végén elhomályosodó tekintettel kell belátnunk, hogy 1960 és 2015 nem is esik egymástól olyan távol.

Jászay Tamás

Május 21, Régi Zsinagóga, Szeged

A szentesi Horváth Mihály Gimnázium előadásai:

Arany-metszés, avagy a gyilkos asszony balladája
Játssza: 11.D osztály. Rendezték: Szurmik Zoltán, Pádár Zsolt

Atlantisz bár
Játsszák: Börcsök Bálint, Contu Sarah, Gesztesi Alexandra, Hosszú Hermia Zsuzsanna, Kis Virág, Kozsuch Ádám, Madácsi István, Magyari Gyöngyi, Márta Renátó, Nyolczas Anett, Petes Valentina, Pigniczki Dóra, Sikó Koppány, Varga Zsófia, Zsótér Kitti. Rendezték: Szurmik Zoltán, Pádár Zsolt.

Fuharosok
Szereplők: Lakatos Gabriella, Kovács Vecei Fanni, Kiss Helga, Pribelszki Norbert, Virág Barnabás, Baranyi Csanád. Jobbkéz és dramaturgiai középpont: Teleki Kitti. Technikus: Fabó Márkó. Összefogta: Szebeni Zoltán.

A debreceni Ady Endre Gimnázium előadása:

Sławomir Mrożek: Nyílt tengeren
Szereplők, alkotók: Váradi Gergely, Kotormán Ábel, Pálóczi Bence, Gáll Levente