Tiszatájonline | 2015. június 3.

Ahol a bányavirág nyílik

INTERJÚ GÁSPÁRIK ATTILÁVAL
Gáspárik Attila, a színház igazgatója, előző ciklusban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, színész, egyetemi tanár, aki hisz abban, hogy az általa képviselt két intézményben teremtődő érték nem afféle határon túli zárvány, hanem a magyar és az európai kultúra szerves része. Irodájában arról beszélgettünk, miként kapcsolódik össze a két nyelven folyó színházművészeti, egyetemi képzés és az ennek hátteret adó román-magyar színház, és miként újult meg a két intézmény […]

INTERJÚ GÁSPÁRIK ATTILA SZÍNIGAZGATÓVAL

Erdély fővárosában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház az itt élő magyarság és a románság számára közös kulturális fellegvár. Olyan helyszín, ahol egy idő óta sajátos színházalkotói világ kezd kialakulni és virágozni. Azt is mondhatnánk „bányavirágozni”, hiszen a Bányavirág című előadás (író: Székely Csaba, rendező: Sebestyén Aba), a Tompa Miklós társulat és a Yorick Stúdió közös produkciója a közelmúltban számos rangos díjat söpört be. A színház művészi irányvonala frissen követi a helybéli társadalmi és lélektani jelenségeket, és a klasszikus művek bemutatói is áthallásokkal telítetten reflektálnak a napi valóság kérdéseire. Vérbő jelenszínházat csinálnak Marosvásárhely vezető teátrumában, magyar és román alkotók külön-külön és együtt is. Többek között nemrég Kincses Réka és Alina Nelega Double bind című közös alkotását mutatta be együtt a magyar és a román társulat, mely a két nemzet közötti feszültségek okainak elemzését vállalta magára. Bartis Attila Nyugalom című darabját is láthatja itt a közönség a magyar társulat előadásában, Radu Afrim a román színművészet nemzetközileg is elismert alkotójának rendezésében. De láthatnak itt a nézők Keresztes Attila által rendezett Tartuffe előadást is, melyben nagyon is felismerhetők a jelenkori hatalom pregnáns gesztusai.

Interjúalanyom ezúttal Gáspárik Attila, a színház igazgatója, előző ciklusban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, színész, egyetemi tanár, aki hisz abban, hogy az általa képviselt két intézményben teremtődő érték nem afféle határon túli zárvány, hanem a magyar és az európai kultúra szerves része. Irodájában arról beszélgettünk, miként kapcsolódik össze a két nyelven folyó színházművészeti, egyetemi képzés és az ennek hátteret adó román-magyar színház, és miként újult meg a két intézmény.

– Mikor kinevezték igazgatónak azt nyilatkozta, hogy a keskeny vágányról széles nyomtávra szeretné áttenni a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházat. Hogyan kezdett hozzá ehhez?

– Mindenekelőtt bevallom, hogy én akartam igazgató lenni. Sok máshol kinevezett kollégától hallottam, hogy jaj ő nem is gondolt rá, de a körülmények úgy hozták stb. Én nem így voltam ezzel, én itt színházigazgató akartam lenni!

Miért? Nem tetszett a rektori státus a művészeti egyetemen, úgy tudom, a következő ciklusra nem is volt Önnel szemben másik jelölt.

– Éppen, mint az egyetem rektora láttam, hogy a színházat meg kell újítani. Hiszen az egyetemről kikerülők számára maga a célintézmény nem lehet színvonalon aluli. Huszonéve tanítottam akkor már az egyetemen és nem bírtam nézni, hogyan szenvednek a hallgatóim, akiknek a szakmai alázatról, az etika fontosságáról beszélek, és a gyakorlatban egészen mást látnak. Azt vettem észre, hogy megcsappant az egyetemünkre való jelentkezők száma is. Úgy vélem, ebben a városban a színháznak zászlóshajónak kell lennie, ami megmutatja egy hallgatónak, milyen művész lesz belőle, ha itt diplomázik. Azt kéne tapasztalnia, hogy ez a színház minden évben ott van a POSZT-on, hogy tévéfelvételei vannak, tele van vele a sajtó, hiszen joggal gondolhatja bárki, hogy az itteni egyetemen bizonyára azt tanítják, ami az itteni színházban látható.

Milyen volt ez a színház, mikor átvette a vezetést?

– Büdös, koszos, kevés nézővel, korszerűtlen díszletekkel, nagyon rossz előadásokkal. A színészek legatyásodva, teljes szakmai megbecsültség hiányában vegetáltak, fesztiválokra évek óta nem hívtak meg innen produkciókat. Az első tévedésem az volt, hogy azt hittem, egy munkára kiéhezett csapat várja a változásokat, de aztán kiderült, hogy a társulat egy része nem így volt ezzel. Addigra már majdnem mindenki kiásta a maga kis alagútját. Az egyik kabarézni ment, a másik ballada esteket tartott, ki így, ki úgy próbált megélni. Sokan úgy gondolták, hogy itt a színházban nem is nagyon szerepelnének, viszont jó, ha kapják a fizetésüket, az öltözőkben irodát rendeznek be, a jelmezeket kiviszik a raktárból, s a kis magánvállalkozásaikat éltetik. A másik probléma volt, hogy a színház felállása egy fordított piramishoz hasonlított, nem a művészek, hanem az adminisztráció uralta az intézményt. A színész az olyan megtűrt valami volt itt. Mikor idekerültem azt kellett legelőször tisztázni a kollégákkal, hogy ebben a színházban a legfontosabb elem a színész. Ebben a struktúrában nincs szükség állandó díszlettervezőre, aki hetekig Kolozsváron dolgozik és rendezőre se, aki Temesváron, vagy Bukarestben vendégrendez és hónapokig nem látjuk, miközben ötször annyit keres, mint a napi feladatait teljesítő, szerződéssel idekötött színész. Legelőször is le kellett bontani az előző rendszert és aztán teljesen újat építeni. S tudja, hogy csináltam? Én úgy hívom kudzsíri módszerrel.

– Az milyen?

– Kudzsír egy Déva mellett található zsákvároska, ott gyártották a Kalacsnyikovokat anno. Az odatelepített munkásoknak épített lakótelepen először nem voltak járdák, csak később aszfaltozták le azokat a csapásokat, amiket a lakók kitapostak. Mi is egy darabig csak figyeltük, hogyan és merre járkálnak az emberek. Akinek nem volt kedve járkálni, azoktól gyorsan megszabadultunk. Azokat a helyeket, ahol sokan és sokat járkáltak, megpróbáltuk kényelmessé tenni. Először is kipucoltuk a koszt, három hónapig takarítottunk, tíz konténer szemetet szállítottunk el, és a munkakörülményeket megpróbáltuk a színészek számára megteremteni.

– Gondolom ez nem volt elég az ideális működéshez, szakmai átszervezés is kellett, ez hogyan kezdődött el? Ha jól sejtem, embereket kellett kirúgnia.

Nekem megvoltak az embereim, akikre építhettem. Mert hiába van egy gyönyörű autóm, ha nincs benne motor. Nekem akkor ezt Keresztes Attila jelentette, akire mint művészeti vezetőre számíthattam, és volt egy kemény mag, voltak konkrét személyek, akikkel dolgozni akartam.

Úgy tudom, hogy mikor kinevezték, az akkori művészeti vezetők meg se akarták beszélni Önnel a következő évadra vonatkozó elképzeléseket. Ennyire nem fogadták el a személyét?

– A legnagyobb problémám az idősebb korosztállyal volt. Türelmetlenek voltak és sértettek, megpróbáltak felülről kezelni.  Először ment a tilitoli, az első héten feljelentettek, végül valahogy elkezdtem a színigazgatást. Aztán voltak, akiket nyugdíjaztunk, voltak, akik elmentek.

– Jókat aludt akkoriban?

– Van egy szekrény, ahova ezt az időszakot bezártam, majd egyszer kinyitom. Egyébként csak azoktól szabadultunk meg, akik nem tudtak az új koncepcióba beilleszkedni. És vannak idősek is, akik maradtak, egyik ilyen művésznőnk most éli második reneszánszát. Az átszervezéskor egy olyan motivációs rendszert próbáltam kialakítani, ami a színészeknek kedvez. Azt akartam, hogy becsüljék meg őket. Úgy éreztem, ezt a másik generációt már ki kell vinni néha az országból fesztiválokra, külföldi bemutatókra, és ott négy csillagos szállodákban a helyük. Vérre menően harcoltam a fellépti díjakért, hogy a művészeknek ne kelljen a szendvicseiket kenniük, ha elutaznak valahova. Úgy éreztem kell, hogy beszéljenek róluk itthon is az emberek, legyenek fontosak, írjanak róluk. Cserébe kértem a színészeket, ne hagyják el magukat az utcán, mert felismerik őket a járókelők. Ugyanis felméréseket végeztünk a lakosság körében és kiderült, nem csak a darab, vagy valamelyik műfaj miatt, de egy-egy színész miatt jönnek be a nézők a színházba. Mostanra kialakult egy új csapat, amiben persze régiek is vannak, de új felállásban. Keresztesnek olyan embereket kellett idehívnia, akik fölébresztik a többiekben is a szakmai önbecsülést. Mindenkit megpróbálunk kicsit megemelni. Aki verset ír, aki fest, rajzol, sportol, azt támogatjuk és a tevékenységét külön értékeljük.

Ön Bukarestből jött vissza Marosvásárhelyre mielőtt rektor lett, előtte a fővárosban 2000-2008-ig volt az országos médiatanács tagja, majd alelnöke. A román fővárosban szükség volt akkoriban egy magyarra? Egy színészre, aki nem is “kommunikációs szakember”? Hívták?

– Igen hívtak, eszembe se jutott volna magamtól jelentkezni. Szerencsém volt,  én voltam az egyetlen nem bukaresti, de hozzáteszem, engem, a magyart akkor nem az utcáról hívtak be, hanem a televíziós műsoraimból ismertek. Ez nagyon egyszerű volt akkor, a román médiahatóság – a magyar ORTT megfelelője – az induláskor azt határozta, hogy valódi kulturális szűrőként fog működni. Ebben a szervezetben egyetlen aparátcsik nem volt. Viszont volt a grémiumban világhírű román zongoraművész, Európa hírű író, kiváló színikritikus. és egy olyan balerina, aki Milánóban táncolt tíz évig. És közös érdek volt a teljes demokrácia.

– És azért lett alelnök, mert szeretett nyüzsögni?

– Azért is. Meg azért is, mert nem volt mögöttem akkora politikai erő, ami választást tudott volna eldönteni. Ma már ez nem így van, most már nem művészek a bizottság tagjai, hanem politikailag befolyásos személyek. Engem a média mindig nagyon érdekelt. Romániában évtizedekig nem volt normális sajtó. A nyolcvanas évek elején megszüntették a magyar nyelvű rádiót és újságokat. De a román média sem volt jobb, Ceausescut lehetett látni két órában a tévében. Nagyváradon, ahol akkor éltem, mindenki a magyarországi tévécsatornákat nézte. És mikor kilencvenben újra lett romániai magyar média, akkor az nagyon fontosnak látszott.  Egyszerre elszabadult a pokol! Lehetett írni, be lehetett menni a rádióba, az ember sétált az utcán és hallotta a saját hangját. Akkor benne lenni a tévében az fantasztikus dolog volt! Ez nagyon megváltozott. A mostani már afféle csapaterősítő média. A sajtó ma már nem gondolkodtat, csupán a hovatartozást akarja erősíteni. Valamikor Magyarországon a 168 óra, vagy a Gondolat-jel nem ezt a célt szolgálta. Olyan kollektív hatása soha nem lesz a médiának, amilyen a rendszerváltáskor volt.

És hogyan lett rektor, az is akart lenni, mint színigazgató?

– Nem, az nem akartam lenni, attól megijedtem. Nem volt más választás. Nem volt másik olyan magyar jelölt, aki jól beszél románul, aki fel tud menni Bukarestbe és ki meri nyitni a minisztérium ajtaját és azt meri mondani, hogy: jó napot kívánok, nekem ehhez jogom van, ezt tessék nekem most biztosítani. Ez a munka, egész más, mint a tanítás, vezető funkció, rengeteg adminisztrációval. Minden esetre, azt elmondhatom, hogy amíg rektor voltam, óriási változásokon ment át az egyetem.

Mik voltak ezek?

2008-ban egy színművészeti egyetemet vettem át, amit átalakítottam művészeti egyetemmé. Megindítottuk a díszlettervező -, a drámaíró-, a tánc– és a média szakot. A média az mindig előkerül valahol a zsákomból, mert azt hiszem, hogy műsorvezetőnek lenni az is egy szerep. Kötelezővé tettem, hogy minden szakon tanuljanak félév színészetet. A díszlettervező próbáljon meg leülni arra a székre, amit ő tervezett, tanuljon meg bejönni abba a térbe, amit az íróasztal mellett jónak ítélt, a dramaturg élje át, milyen az, ha azt mondja a színpadon valakinek, “Jó napot kívánok!” Egészen más dimenziót kap az egész szakma, ha kipróbáltatik a színpadon is. De ezeknél nagyobb léptékű változások is történtek az egyetemen, nyitottunk Magyarország és külföld felé, onnan is jöhetnek most már hallgatók. Beléptünk az Erasmus programba, be tudtuk vinni az egyetemet a multikulturális rendszerbe, hogy garantált legyen a magyar tagozat léte, elsőként kértem nemzetközi akkreditációt Belgiumból, és a legmagasabb bizalmi indexet kaptuk. De új épületet is építettünk, egy bábszínházat, ami stúdiószínház jelleggel is működik. Szóval sok mindent elértünk, de akadozott az ellátás, mert a színház rosszul ment. Huszonöt éve tanítok itt, és átülve a színházigazgatói székbe, most az egyetemet a háttérből tudom segíteni. A hallgatók nem tudnának hol vizsgázni, ha a színház nem adna terepet és támogatást. A díszletek, kellékek és más egyéb szolgáltatások költségeit mi álljuk.

– A színházigazgatói pályázatában Ön írt egy ötven oldalas koncepciót, ebben egy művészi elképzelést is megfogalmazott. Olyan modellt emleget, “amilyen még nem volt”. Milyen ez a modell?

Óriási hangsúlyt tervezetem a kortárs dramaturgiának. Úgy gondoltam, a szerzőket mi fogjuk promoválni, mi fogjuk ösztönözni a drámaírókból, hogy darabokat írjanak. Ha a szerző azt látja, hogy a művét bemutatják, akkor szívesebben ír. Magyarországon azért nincs nagy drámaíró kedv, mert kialakult egy belterjes kör, ahol rendre ugyanazokat a szerzőket foglalkoztatják.

 – Egy nyilatkozatában a kinevezésekor tréfásan azt mondta, charter járatokat vár majd Londonból, ahonnan az itteni színház produkcióit jönnek az érdeklődők megnézni. Nos, mostanra született itt egy olyan helyben gyökerező, helyben hitelesített színház, aminek termését tényleg érdemes lenne itt megnézniük a más tájakról érkezőknek. Miért kell ezt a világot, mondjuk Budapestre adaptálni? Úgy vélem, a Bányavirág itt nyílik nem Magyarország fővárosában, ahol a POSZT siker után a darabot bemutatták. Mit gondol erről?

– Ez először is egy szakmai kérdés, hogy kell-e reprintet játszani, vagy sem.. Én itt nem engedem. Bukjunk bele, de legyen a dolog eredeti. A Bányavirág tényleg ezen a talajon született. Én próbáltam magyarázni, hogy Pesten ez egy  szarva közt a tőgye dolog lesz, mert a darab itt, Erdélyben szinte civil szövegként tud hatni. Ez a darab nem profiknak való. Székely Csaba sem profi drámaíró és Aba Sebestyén sem profi rendező, de együtt az itteni közeggel nagyot ütnek, mert hitelesek. A Bányavirágban egy erdélyi konzervatív családmodell áll a középpontban. Magyarországon már csak elvétve van ilyen fajta patriarchális felállás, ott már demokratikusabban működik egy család. A falura kihelyezett értelmiségi is másmilyen ott, az itteni nem tud hova visszamenni, mert teljesen gyökértelenné lett. Nagyon éles tükör ez, és persze azt sem tudom, hogy ha belenéznek az itteniek, ettől változik-e majd valami? Én a lassú növekedésben hiszek. Miközben a sikereknek köszönhetőenkezdik szétszedni a társulatot. Egyik kiváló színészünk, Bányai Kelemen Barna már Magyarországon játszik Petruchiót.

– S mi kellett ahhoz, hogy meg lehessen hívni ide például Radu Afrimot, a neves román rendezőt, aki azt nyilatkozza, hogy a Tompa Miklós társulat a legjobb magyar színész-alkotógárda Romániában?

– Ahhoz először vissza kellett szerezni a hitelünket. A színház hitelét.

– Hogyan lehetett ezt elkezdeni?

Rengeteg beszélgetéssel. És minden reggel elgondolkodva, s megkérdezve magamtól: vajon amit tegnap csináltam az érvényes-e még ma is? Nem kéne egy kicsit másképp? Talán kicsit mélyebbre menni, vagy felületesebbre venni a dolgokat? Mondom, én a lassú növekedésben hiszek. Radu Afrim évekkel ezelőtt saját bevallása szerint, még a függönyt is behúzta a vonatablakon, ha erre járt, most a Nyugalom című előadást rendezte itt és előtte a magyar társulat művészeivel közösen írt darabot Az ördög próbája címmel, mindkét produkció hatalmas siker, telt házakkal játsszuk őket.

– Úgy érzem, lokális napi problémákra reagáló civil, ám generálisan is érvényes értékeket felmutató színház az Önöké. A klasszikus művek feldolgozásában is talál a néző erős jelenkori áthallásokat, de olyan utalásokat is, amik szinte csak itt, Marosvásárhelyen dekódolhatók. Önök hogyan nevezik ezt a fajta színházat?

– Szándékaink szerint ez egy gyors reagálású színház. Nem akarunk állni, ha fordul a Föld. Egy fajta dokumentarista felfogás a miénk, mely attitűd mindig is szívügyem volt. Most nagy dobásra készülünk, a Double bind előadásban megfogalmazott román-magyar ellentét bemutatása után, Berlinben tervezünk egy román-magyar-roma-német produkciót létrehozni. A németországi fővárosban élő bevándorló román cigányok életének élményeit próbáljuk összegereblyézni. Bemutatni, hogy ők miként élik meg azt, amit látnak, olvasnak magukról a médiában, hisz vannak közöttük szociológusok és zsebtolvajok is.

– Úgy tapasztalom, telt házakkal játszanak, ebben az évadban több mint harmincezer nézőjük volt. Mi a legjobb PR-ja egy színháznak?

– Nincs az a duda, ami helyettesíti a gyárat, nincs olyan reklám, ami helyettesíti a produktumot. A világ legjobb reklámját megcsinálhatja valaki, ha nincs mögötte termék. Így van ez a színháznál is, az igényes néző hamar rájön, ha átverik. Azért vagyunk büszkék a nagy nézettségre, mert ebben a városban más minőségű színházak is működnek. Azok más rétegeket szolgálnak ki, mint mi, náluk a kommersz is fogyasztható. A miénk tényleg egy válogatott nézősereg. Két gazdasági társulás is van, amelyik pénzt kér a nézőtől a színháza fenntartásához mi komoly támogatást kapunk a román államtól, de mindkét tagozat pályázik reggeltől estig. A közönség becsalogatásáért sokat teszünk. Hetven önkéntessel dolgozunk. Ennyi magyar gyerek ingyen szolgálja ki a közönséget, elveszi a kabátot, bekíséri a nézőt. Nekik képzéseket is tartunk. s mire leérettségiznek, megszokják, hogy színházba járnak. Romániában egyébként van egy jó program, ami Magyarországon nincs: “Iskola másképp”. A gyerekek egy hétig nem járnak iskolába, a hét napból egyet a színházban töltenek. Egy-egy ilyen hét alkalmával négyezer gyereket vezetünk végig a színházon, ha ötszáz visszajön, már megérte.

– Így az interjú vége felé néhány személyesebb kérdés. Ön előzőleg egy olyan médiatanács alelnöke volt, ahol nagy szerepe volt a demokráciának. A színházakban úgy tudom, a hierarchia a természetes.

– Minden demokrácia csak egy bizonyos pontig működik. Végül úgy is csak egyetlen aláírás lehet a papíron.

– Melyik a jobb, ha szeretik az embert, vagy ha rend van az intézményében?

– A kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.

De biztos rosszul érintené, ha hirtelen csönd lenne, mikor belép a büfébe…

– Hát ezért nem járok a büfébe! A színész nem azért van, hogy jópofizzon az igazgatóval. Én óvom a színészeimet, bemutató előtt lezáratom a folyosókat, senki ott ne sétáljon, és ne zavarja a munkát, színész akkor már vajúdóban van, megy szülni. A bemutató után egy pohár pezsgőt megiszom a kollégákkal, utána elmegyek. Pedig néha úgy szeretnék öt sört is meginni velük.

Pacsika Emília