Tisztelt Hazudozó!

BOMBASIKER A THEALTER FESZTIVÁLON

Fáradt, fényevesztett közhely: a színházat a színész élteti, a színész teszi érvényessé, érdekessé, fontossá, élvezhetővé, és egyáltalán: színész nélkül nincs színház.

Manapság bárkiből lehet színész. Elég, ha azt mondom magamról: az vagyok. Kis szerencsével hamar közönség elé léphetek. Tengernyi szabad társulás, alternatív csoport, netán kőszínház várja jelentkezésemet; szerepet kaphatok a televíziók ilyen-olyan sorozataiban, és megmutathatom magam a nagyérdeműnek.

Nincs is ezzel baj, hiszen játék az egész.

Aztán elérkezik a ritka, kitüntetett alkalom, amikor igazi színésszel találkozol. És akkor egyetlen pillanat alatt összedől minden, és ugyanabban a pillanatban újra is épül, másként: a színi deszkák tényleg a világot jelentik, a földi játékból égi valóság lesz.

Ez történt Szegeden, május 28-án, csütörtökön este, a régi zsinagógában, ahol a Thealter Fesztivál keretében tartott előadáson Molnár Piroskát és Jordán Tamást láthatta a szerencsés érdeklődő, akinek sikerült jegyet vennie a budapesti Rózsavölgyi Szalon bemutatójára. Jerome Kilty: Tisztelt Hazudozó! című kedves kis semmiségét játszották. A darab Bernard Shaw és Mrs. Patrick Campbell angol színésznő „különleges kapcsolatának története”. Az egymásnak írott leveleikből szerkesztett művecske – mondhatni – nem szól semmiről. Úgy értve: nem tanít az élet nagy igazságaira, nem akarja megváltoztatni a néző világról és önmagáról való gondolkodását, nem tár fel égető társadalmi igazságtalanságokat, nem politizál, nem tart történelemórát. Igaz, hogy egyik „hőse” egy méltán világhírű drámaszerző, de lehetne névtelen, idősödő férfiember is, mivel a maga korában ünnepelt drámaíró ma már semmiképpen nem számít celebnek. Ha megkérdeznénk az „utca emberét”, ki volt Bernard Shaw, száz megkérdezett közül jó ha kettőnek rémlene valami, egyiküknek talán még a Szent Johanna drámacím is eszébe jutna, bár ez kevéssé valószínű. De ha – tegyük fel – ötvenen is tudnák, ki volt a huszadik század egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott, hatalmas tehetségű színdarabírója, a Kedves hazudozóból akkor se tudna meg róla intim, netán botrányos, bulvárlapokba illő életrajzi információkat. A másik „hős”, a londoni színházi élet hajdan tündöklő nőcsillaga ma már végképp nem tekinthető olyan hírességnek, akinek élete (netán hálószobatitkai) bárkit érdekelnének. Mit látunk tehát? Egy öregedő férfi és egy idősödő nő beszélgetését aprócseprő dolgokról, érzésekről, sikerről, betegségről, pénzről, családról.

Beszélgetnek, aztán meghalnak.

Ennyi.

Ami érdekessé teszi az egészet: ez a „beszélgetés” soha nem történt meg a valóságban, hőseink levélben számoltak be egymásnak gondolataikról és érzéseikről, most mégis úgy tűnik, mintha együtt élték volna meg barátságuk negyven esztendejét. Látják, hallják, olykor megérintik egymást – mintha egy alternatív valóság részesei volnának, valahol a világegyetem egy másik bolygóján.

De még ez se igazán fontos a Nádasdy Ádám által  remekül újrafordított darabban, amit Valló Péter rendezett.

Mit kellett ezen rendezni, kérdezheti a „mezei” néző. Két színész beszélget egy jóformán csupasz színpadon, ahol mindössze két asztalka és két szék adja a teljes díszletet, és a háttérfüggönyön néha vetített fényképek jelennek meg. „Te itt ülj le, te ott állj fel, ezt most mondd mérgesen, itt meg majd adok alátok egy kis zenét…”

Valószínűleg ilyen rendezői instrukciókra gondolhatnak a kedves nézők, akik tudják, hogy mi fán terem a valamirevaló „rendezői színház”.

Nos, ha ilyeneket gondolnak, hatalmasat tévednek.

Noha igazinak tűnik, amit a színpadon látunk, az sosem a való, hanem – Arany János szavaival élve – annak „égi mása”.

Mit jelent ez?

Először is: temérdek munkát.

Minden szó, minden mondat, minden gesztus és levegővétel a hatás érdekében pontosan kiszámított és megformált, hogy a papírra vetett szövegből „lélektől lélekig” ható, igazi színielőadás szülessen.

Ebben a megformálásban segíti színészeit a rendező.

Nem úgy van ám az, hogy színházi próbák a darab elolvasása nyomán születő „rendezői látomás” megvalósításáról szólnak! Inkább olyasmi ez, mintha egy kis csapat felfedező útra indulna az ember nem járta dzsungelbe egy nyomkereső vezetésével. A dzsungel maga a darab, az élet és a színház, a csapat tagjai a színészek, a nyomkereső pedig a rendező. A rendező hozzávetőlegesen kijelöli az útirányt, aztán nekivágnak, hogy napfényes ösvényt tapossanak a rengetegbe.

Persze, mint a legtöbb hasonlat, ez is sántít.

Mert nem csak a darab szövegét kell értelmezni, „lefordítani”, „megfejteni” – cselekvényt illesztve a szóhoz (ahogy Shakespeare tanácsolja a színészeinek). Provokálva, dajkálva, szeretve, bántva, hízelegve vagy éppen egyetlen árva szó nélkül kell a rendezőnek a színészeit önismeretük új, járatlan ösvényeire irányítani. Nem úgy, ahogyan egy rendkívül empatikus közlekedési rendőr tenné: légy szíves, gondolj most az életed hasonló eseményére, azokból építsd fel a jelenetet, a figurát…

Nem.

Bár az iskolában tanult kémiai ismereteim igen halványak ma már, eszembe jut a katalizátor fogalma. Egyes elemek néha csak egy látszólag idegen összetevő, a katalizátor jelenlétében lépnek egymással kémiai kölcsönhatásba. A jó rendező olyan katalizátor, akinek jelenlétében a színészek „jobbak lesznek”, mintha ő nem volna jelen a próbák során.

De hagyjuk most a rendezőt (éljen Valló Péter!), a színészekről óhajtok beszélni. Ráadásul igazi színészekről, mint Molnár Piroska és Jordán Tamás.

Mi az ő titkuk?

Színi játékukat figyelve mitől érzem úgy, hogy saját énem jobb kiadásai? Hogy születésem óta a legjobb barátaim? Hogy mindent tudnak magukról, egymásról – és rólam! Miért ismerősek olyan hátborzongatóan, zavarbeejtően, szégyenletesen?

Hát olyan a személyiségük – adódhat a hamari válasz.

De mit jelent ez?

Semmit, alkalomadtán.

Molnár Piroskáról úgy tartja némely kolléga, hogy szigorú, kegyetlen ítéletű, hajdani karcsúságát vesztett, sokszor rosszkedvű kövér asszony. De akkor hogy lehet ebben az előadásban légies, karcsú, kívánatos, bolondos, ábrándos, játékos, derűs?

Jordán Tamás „civilben” egy színházat igazgat. Ennél józanabb, számítóbb, fegyelmezettebb, felelősségtelibb személyiséget kívánó foglalkozás kevés van. Hogy lehet akkor az előadásban huncutul csillogó tekintete, lebilincselően sármos öniróniája, elegáns férfibája? Miként változhat a színen szemünk előtt jóképű, magabiztos ötvenesből nyolcvanéves, finoman és édesen önszerelmes, nyűgös öregúrrá?

Azt mondják az okosok, hogy születésünkkor valamennyiünkben sokféle személyiség csírája szunnyad. Aztán, ahogy múlnak az évek, belecsontosodunk abba személyiségbe, amit hajlamaink, neveltetésünk és a véletlenek kiszámíthatatlan sora kifarag nekünk. Csak álmainkban vagyunk másmilyenek néha. A színészek viszont képesek elevenen megőrizni és a kellő pillanatban előhívni bármelyik bennük szunnyadó személyiséget. Mindig azt, amelyet az adott darab, szerep felébreszt bennük. Hogyan lehetséges ez? Hát, kérem tisztelettel: az igazi színészek hallatlanul bátor emberek. Nem félnek a démonaiktól, kisszerűségüktől, hibáiktól, a végtelentől. Nem rettegnek attól, hogy elveszítik féltve őrzött identitásukat. Pőrén állnak a színpadra, üresen, mint egy kehely, és – profán, hitetlen felvetés az ünnep után: – a szentlélek megtölti őket.

Ám ez a varázsos tehetség még mindig kevés ahhoz, hogy igazi színész lehessen valaki. Nem elég, hogy a következményekkel mit sem törődve, saját éned elvesztését kockáztatva kiüresíted magad, és várod a csodát, hogy Hamlet lehess vagy éppen Szép Heléna. Mert hiába érzed magad annak hitelesen, hajszálaid végétől a talpadig, attól még én, aki nézlek, téged foglak látni, nem az egész valódat megszálló „ördögöt”.

Bizony, testvéreim, a színészet nem csak efféle mágikus lélekmutatvány, hanem nagyon komoly szakma is. Ahhoz, hogy megmutassuk saját (éppen elvarázsolt) valónkat – ezernyi pontosan kivitelezett trükk, szakmai fogás ismerete szükségeltetik. Végszóra sírni, fénybe állni, hangot emelni, a kellő pillanatban „berekedni”, minden színi utasítást, formát óramű pontossággal teljesíteni… Ehhez nem elég a „tehetség”.

A szakmát viszont meg lehet tanulni. Sikertelenségek, felsülések, bukások, megaláztatások során, kitartással és szorgalommal. Nem a gyorstalpaló színiiskolákban, vagy szakegyetemeken akár. Csakis a mesterek közelében. Őket szolgálva, figyelve, irigyelve, gyűlölve, udvarolva.

Mellettük.

Hajdanán, az „én időmben”, a színházak színpadai még tele voltak „nagy öregekkel”. Nekem – amikor botor módon úgy gondoltam még, hogy érdemes volna színésszé lennem – volt szerencsém egy színpadon állni Páger Antallal, Bulla Elmával, Sulyok Máriával, Tomanek Nándorral… Színi tanoncként több mint tucatszor néztem meg a Madách Színházban Sztankay István Rómeóját – csak azért, hogy a hasi légzés trükkjét elleshessem tőle…

És nem csak Pesten voltak nagy színészek! A vidéki társulatok legtöbbjében is volt kit csodálni, volt kitől tanulni.

Mostanában mintha kevesebben volnának a nagy öregek.

Változnak az idők?

Hamarabb meghalnak, akiknek még élniük kellene?

Mindenki helyettesíthető, pótolható?

Egy anekdota jut eszembe.

Feleki Kamill váratlanul megbetegedett, aznap elmaradt az előadás. Másnap a direkció felléptetett helyette valakit. Egy hét múltán Kamill felépült, rohant vissza a színházba. Hökkenten látta, hogy valaki más játssza a szerepét. A direktor hebegve magyarázta neki a helyzetet: előadás nem maradhat el, kell a bevétel, meg kell érteni, hogy…

Megértem, felelte Kamill.

Aztán sarkon fordult, hazament, és soha többé nem lépett fel.

De vissza még az előadáshoz!

Ahogy a színpadon feljön a fény, Molnár Piroska és Jordán Tamás besétálnak, előre jönnek, és kedves egyszerűséggel közlik, miről fog szólni a darab, és hogy ők majd szerepet alakítanak benne. Aztán egy pillanat, és már élik is a darab figuráit. Látszólag alig van különbség civil lényük és szerepbe bújt valójuk közt, a metamorfózis pillanata észrevehetetlen. De már nem Jordán Tamás beszél és nem Molnár Piroska válaszol neki, az ötven éves Bernard Shaw-t és  a harmincas éveinek elején járó, csábos angol színésznőt látjuk… És nem érezzük, hogy itt most színészek szerepelnek! Hogy a csudába lehetséges ez? Minden szavuk, gesztusok, lélegzetvételük továbbra is „természetes”, közben pedig érdekesek!  Udvarias bájcsevej be bujtatott apró szúrások, aztán a férfitól egy szinte indokolhatatlanul hirtelen, heves szerelmi vallomás,  amit az asszony kacagva visszautasít, bár látni, hogy jólesik neki, sőt, egy pillanatra átsuhan rajta, mi volna, ha komolyan venné, netán viszonozná a férfi érzelmeit. Nem erről beszélnek, a jelenet mégis erről „szól” – vagyis úgy olvashatunk a gondolataikban, mintha a fejükbe látnánk…

Miközben derűs távolságtartással figyeljük a plátói viszony alakulását, mélyen érezzük őket, s amikor a felvonás végén kihunynak a fények, nem arra gondolunk, hogy a két színész most pihen pár percet, hanem arra, hogy a drámaszerzőnek nyilván temérdek fontos intéznivalója van, vagy éppen egy új darab vázlatát skicceli le, Mrs. Patrick Campbell pedig talán éppen egy dalt énekel valahol, ezért nem érnek rá tovább egymással beszélni most.

Nagy öröm, és megkönnyebbülés, hogy visszatérnek egymáshoz és hozzánk a szünet után, és majdnem ott folytatják, ahol abbahagyták. Megbeszélik, mi történt velük a kimaradt időben, hogy van a férfi felesége, és hogy az asszonynak új férje van, és hogy háború lesz, micsoda botrány.

Nem tudom felidézni az előadás minden percét, csak azt az érzést, amely az egész alatt elfogott, és egy percre sem engedett el. Mintha egy széles, tengeri hullám emelt volna ki az időből, és szaladt velem ringatva, egy egyre távolabbi part felé. Az utazás meghitten ismerős volt, s noha egyre valószínűbbnek tűnt, hogy egyszer véget ér, ez a vég nem tűnt szörnyűnek vagy lehangolónak. Hamarosan meg fognak halni, ahogyan majd én is egyszer, de az út, amit megteszünk, felejthetetlen. Akár drámaírók vagyunk, akár színésznők, akár lakatosok, mérnökök, ügyvédek, orvosok, építőmunkások netán…

Játék az élet.

Komoly, véres, olykor tragikus, máskor kacagtató.

Igyekezzünk szépen és okosan játszani.

Ahogyan Molnár Piroska és Jordán Tamás.

Köszönöm nekik, hogy láthattam őket…

Horváth Péter DLA