Hermész, avagy üzenni, amíg lehet

B. GÁSPÁR JUDIT 1985-TŐL 2015-IG KELETKEZETT, ÖSSZEGYŰJTÖTT ÍRÁSAINAK BEMUTATÓJA

Áprilisban az Írók boltjában az És mégis című kötet bemutatóján sokan állni kényszerültek, az estet pedig vastaps zárta. A szerzővel Szűcs Teri, irodalomtörténész és Oriold Károly, az Oriold és Társai Kiadó vezetője beszélgetett. B. Gáspár Judit évtizedek óta praktizáló pszichoterapeuta, akit praxisán kívül (is) foglalkoztat e gyógyító gyakorlat elméleti, elmélettörténeti, elvi háttere, általános humán irányultsága pedig érdeklődését a filozófia és a művészet vizeire is elviszi. Mindenesetre az, amit Polányi Mihály, B. Gáspárnak is kedvelt szerzője, az intellektuális elköteleződést jelentő remény aktusának nevezett, a bemutató végére mintha kollektív átéléssé formálódott volna a teremben.

A kötet szövegei között találunk saját családjáról valló írásokat, laudációt mesteréhez, Vikár Györgyhöz, vitairatot, esszét, beszélgetést, mélylélektani műelemzést. Írásait olvasva számomra a legmeghatározóbb élmény annak plasztikus kirajzolódása volt, hogy egy, a gyógyításra felesküdött ember miképpen és mivé teremti meg magát szakemberként és emberként. Az emberi minőség ugyanis a kulturális, jogi,- és egészségügyi (intézmény)rendszerek egyrészt merev, másrészt politikai erőterek mentén szüntelen újraszerveződő képlékeny hálózatában nem minden nehézség nélkül talál otthonra, önmagára. Szűcs Teri mind a hit szerepe felől, mind az interdiszciplinaritást cselekvően művelő individuum szempontjai felől igyekezett kidomborítani ezt az eredőjét szüntelenül, és végül mindig a lehető legtágabb perspektívából megalkotó humánvektort, mely a könyv olvasása és Gáspár Judit hallgatása közben megelevenedik, megelevenedhet előttünk. Ugyanis mind a pszichoanalízis történetének dilemmás kérdéseit, mind a praxisban szerzett tapasztalatokat, mind a szakmapolitikában való aktivitást illető szövegek hűségük ellenére sem vesztik el folyamatérzékenységüket. Nem vesztik el figyelmüket a részletek és a részrehajlóságok kiegyensúlyozásai iránt. Hogy csak egy konkrét példát említsek, a Kell-e nekünk metapszichológia? című írás deklaráltan a szcientizálódási tendenciák ellenében foglal állást, de nem mulasztja el megemlíteni, hogy az ezen tendenciákhoz tartozó egyik legproduktívabb terület, a csecsemőkutatás, milyen fontos, a pszichoanalízis számára is nélkülözhetetlen felfedezéseket tett, s tehet még.

S mindeközben − többek között − a freudi pszichoanalízis elfogultsága, ugyanakkor történeti-antropológiai, világnézeti érzékenysége, Ferenczi Sándor tanulságos, a viszontáttétel státuszát gyökeresen megváltoztató interszubjektív fordulata, a szelfpszichológia potenciálisan produktív, ám alkalomadtán korlátozó erejű szemléletváltása aktív, toleráns szintézisben kerül elénk. A művészetpszichológiai (Bálint Mihály, Ferenczi Sándor, Daniel Stern, D. W. Winnicott, Ernst Kris) eszmefuttatások további finom árnyalást kapnak olyan (művészet)filozófiai szerzők megidézése által, mint Merleau-Ponty, Lévinas, Gadamer, Ricoeur, Kristeva, Wittgenstein. Utóbbi sorból viszont érdemes talán kiemelnünk Gadamer és Ricoeur szerepét, hermeneutikájuk ugyanis legközelebb áll ahhoz az attitűdhöz, melyet Gáspár képvisel terapeutaként, műértelmezőként és szakmapolitikájában. Itt lehet érdemes megemlíteni azt is, hogy a közel sem veszélytelen argumentum ad hominem és az „objektivitás” szempontjainak együttes szem előtt tartása milyen állandó kihívást jelenthet egy értékorientált ugyanakkor párbeszéd-centrikus életgyakorlatban. E fokozott párbeszédességet egyébként jól szemléltetik a szövegekhez társított utólagos szerzői kommentárok is. Szűcs Terinek is ez volt − az interdiszciplinaritást szintetizálóan kezelő törekvés mellett − egyik legfőbb benyomása az írások szervezőelveit illetően. Mint kiderült, többségében a szövegek keletkezését is afféle párbeszéd-helyzetek motiválták, felkérések és/vagy kérdések formájában, Oriold Károly szerint pedig a közös, szerkesztési munka hangulatát is a találkozás, a közös játék szelleme határozta meg.

Szűcs kérdése nyomán a címadás folyamatába is beavatást nyerhetett a közönség. Az első verzió így hangzott: És mégis hülyén halok meg. És habár e munkacím elhangzását kísérő, életigenlően könnyed közönség-kacaj nem volt idegen a hangulattól, a végső cím megválasztása azért a legtöbbek szerint, szerintem is, sikerült lett. Az És mégis számos konnotációja közül Gáspár a következőket emelte ki: És mégis mozog a föld, „S mégis, magyarnak számkivetve / lelkem sikoltva megriad”, A muszáj Herkules, mégis morál. Ezen asszociációk tágasságának is megfelelően Szűcs Teri utószavának címe két szóban nehezen adhatta volna találóbb reprezentációját Gáspár hitvallásának, az üzenetben való hitnek, az elköteleződésben is vállalt párbeszédnek, a Polányi-féle remény mindig kockázatos gyakorlatának: Hermész, barátunk. Merleau-Ponty-val szólva, „aki beszél, [aki] olyan viszonyok rendszerébe lép be, amelyek feltételezik őt ugyan, ám egyszersmind nyitottá és sebezhetővé és teszik.”

 Pintér Leila

B. Gáspár Judit: És mégis.
Összegyűjtött írások (1983–2015)

Oriold és Társa Kft., 2015.
412 oldal
3490 Ft