The Alcoholic

Regényíróból képregényíróvá válni trükkös dolog – a médiumok különbözősége folytán egyáltalán nem biztos, hogy aki előbbiben otthon van, annak utóbbi is menni fog. Jonathan Ames a jelek szerint szereti kipróbálni magát különböző területeken, mert a próza után nem csak a panelek, hanem a televízió világában is szerencsét próbált (kezdve az HBO Bored to Death című sorozatával). Erre annyira rákapott, hogy azóta sem jelent meg új regénye – és képregényből is csak ezt az egyet írta. És bár Ames narratív érzéke vitathatatlan, karakter- és szituációábrázolása közel tökéletes, óhatatlanul elköveti a friss képregényesek egy-két jellemző hibáját is.

A The Alcoholic, nem meglepő módon, egy Jonathan A. nevű alkoholista férfi történetét meséli el, gyerekkorától nagyjából a negyvenes éveiig – a névegyezőség ellenére a 140 oldalas kötet (eredeti graphic novel) nem önéletrajzi mű, noha bevallottan vannak benne a szerző saját életéből vett elemek. Ez ennél a témánál nem csoda: az alkoholizmusról nehéz lehet személyes tapasztalat nélkül írni, márpedig a képregény egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy a Férfiszenvedélyhez, a Míg tart a bor és a friss rózsához, a Matthew Scudder-sorozathoz és hasonló klasszikusokhoz mérhető erővel ábrázolja a „kívülálló” számára az italba beleveszett ember hányattatásait.

Ames feladja a leckét a főszereplővel, és nem csak a piálása miatt: Jonathan káros szokásától, önpusztító életmódjától függetlenül is nehezen szerethető, önbizalomhiányban, önostorozásban és gyarlóságban fürdőző figura. Problémáin természetesen nem segít az üveg emelgetése, viszont Ames elég intelligens és óvatos ahhoz, hogy ne rajzoljon fel konkrét folyamatábrát: az ital magától jön, a bolond fiatalsággal együtt, különösebben világos, jól behatárolható (és így könnyen eliminálható) okok nélkül. Jonathan karaktere jól kimunkált, markánsan meghatározott (mind negatív, mind pozitív) jellemvonásai igazi hús-vér emberré teszik, akinek egyrészt szurkolunk, hogy hagyjon fel az ivászattal, másrészt titokban kicsit mégis reméljük, hogy nem teszi.

Ugyanis Ames távolról sem könnyfacsaró, az olvasó szimpátiájára és szánalmára hatásvadász eszközökkel vadászó drámát írt, a The Alcoholic a nagyon is súlyos témája ellenére meglepően szórakoztató. A sztori az alapvetően komoly hangvétel mellett rendszeresen vicces, már-már szatirikus és szarkasztikus stílust választ, és egy részeg imbolygó, de céltudatos mozgásával tart kellően kétértelmű végkifejlete felé: ide-oda ugrál az időben, előcibálva a főhős gyermekkorát, aztán áttérve egy húsz évvel későbbi „kalandjára” (ezeknek nagyjából mindig részük a hányás, a szex vagy mindkettő), majd visszatérve a középiskolás évekbe, innen egy komplett jelenetet tárva fel, onnan csak egy pillanatot, amonnan meg egy érzést, egy benyomást.

És ebből a látszólagos katyvaszból mégis gyönyörűen összeáll Jonathan kerek, a teljes lealjasodás és a megváltás potenciálját egyaránt magában hordozó, humoros, szomorú és őszinte története. Igaz, pár egyenetlenség azért becsúszik, a mellékkarakterek többnyire elnagyoltak, a szeptember 11-i események történetbe passzírozásának pedig „kötelező” érzete van, nem tesz hozzá semmit sem a főhős figurájához, sem a történet folyásához. De ezek csak apró problémák.

Ames kevésbé megbocsátható képregény-amatörizmusa pont ott jön ki, ahol számítunk rá: a kép és a szöveg viszonyán. Az alapvetően prózában utazó szerző egyszerűen nem bízik eléggé a vizualitásban (pedig a Harvey Pekar American Splendorán edződött Dean Haspielnek láthatóan kisujjában van a médium csínja-bínja, vonalvezetése éppoly magabiztos, mint panelstruktúrája), és olyan részeket is teleszövegel, amelyekben pedig a képek bőven elegendőek lennének az információ átadására. A történetmesélés ily módon kissé redundánssá válik, bár akadnak pillanatok (pl. kapásból a záró kép), amikor a mű ezeken a gyengeségeken is felülemelkedik, és sejtetni engedi azt a könnyed történetmesélési eleganciát, amellyel a The Alcoholic igazi mestermű lehetett volna. Így „csak” nagyon jó.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=562]