12.10.
| Nemzetközi koreográfusokkal érkezik Szegedre a Közép-Európa Táncszínház >>>
12.02.
| Magashegyi Underground szimfonikus koncert új műsorral >>>
11.29.
| Sass Sylvia a „Krinò” vendége >>>
11.24.
| „mérem a téli éjszakát” – József Attila gondolatvilága versben és értekező prózában (Konferencia) >>>
11.23.
| Rising Stars: ismét a fiatal tehetségeké a Müpa >>>
11.23.
| A gyerekirodalom nagykorúsítása >>>
11.23.
| Katona József Színház – Életrajz-változatok Takács Zsuzsára >>>
11.22.
| Megálló – Petrács Gábor Réteg, rétegződés című kiállításának megnyitója >>>
11.22.
| Ferenczi Gyuri és Lóci egy-egy kultikus lemezről szakért >>>
11.20.
| Mindig más… – Jenei Gyula verseskötetének bemutatója >>>
11.14.
| Más közösségek nyitottságára tanít a belvárosi galéria >>>
11.06.
| 11 óra álmodozás Ravel és Debussy zenéjének bűvöletében >>>
11.06.
| SZNSZ – Hernádi Judit és Kern András Szegeden >>>
10.30.
| Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede már előrendelhető! >>>
09.27.
| „Emlékek helyett mobiltelefonom volt” >>>
08.27.
| A szabadkai Népszínház Magyar Társulata Drámapályázatot hirdet >>>
08.25.
| Megtartotta első kisszínházi bemutatójának olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.22.
| Megtartotta első olvasópróbáját a Szegedi Nemzeti Színház >>>
08.20.
| Kezdődik a bérletértékesítés a Szegedi Nemzeti Színházban >>>
08.07.
| Ismét pályázatot hirdet a Kortárs folyóirat >>>

Bende Tamás, Koman Zsombor, Nemes Z. Márió, Frank O’Hara, Sylvia Plath, Szálinger Balázs, Szeles Judit, Szunyog Ágota, Tandori Dezső versei
Balogh Dávid, Bátyi Zoltán, Hidas Judit, Milorad Pavić prózája
Tanulmányok a 100 éve lezárult I. világháborúról
Diákmelléklet: Takács Zsuzsa költészetéről
Fotók Müller Miklósról

>>>

Öt héten át 65 helyszínen közel 300 programmal várja az egyetem és Szeged közösségét a 23. Őszi Kulturális Fesztivál. A programsorozat kínálatában komoly- és könnyűzenei hangversenyeket, koncerteket, film- és könyvbemutatókat, színházi előadásokat, kiállításokat, irodalmi-közéleti beszélgetéseket is találunk. A fesztivál október 1-jén látványos fényfestéssel nyílik. A Szegedi Tudományegyetem Nemzetközi és Közkapcsolati […]

>>>

A meztelenség súlya
2015.05.29 - tiszatáj

François Jullien A meztelenség lényege című könyvének központi állítása, hogy a görög-római hagyományból táplálkozó, főleg nyugat-európai esztétikai tudat a mesterségesen szétpreparált anyag (hyle) és forma (morphé) kategóriák fölé kerekedő eszményi forma (eidosz), eszményi szépség terrorját munkálja ki. A szerző az akt több évezredes, töretlen kánonját a szem és a szellem distinkcióját megvalósító nyugati reprezentáció-esztétika, az ábrázolás tárgyát eldologiasító mimézis-elv vagy szubjektum-objektum paradigma „csúcsteljesítményeként” mutatja fel. Az aktban olyan abszolút, kényszerítő erejű jelenlétet lát, mely mintegy kiszakad térbeli, interszubjektív vonatkozásainak köréből, egyszerre váltva ki szemlélőjéből a – kanti értelemben vett – fenséges színe előtti megtorpanást  és gyakorolva rá normativizáló nyomást. Jullien munkája a nyugat-európai esztétikai tudat diktátumának ellenpontozásaként tárja elénk a kínai festészeti hagyományok sémáit, a szerző érvelése szerint ugyanis e szocio-kulturális kontextusban nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett esztétikáról, olyan konszenzuálisan elfogadott szemléleti keretről tehát, mely valamiféle előirányzó erejű, ideális és telikus szépség mibenlétével, illetve annak földi „meghonosításával” foglalatoskodna. „A kínaiak – fogalmaz Jullien – a valóságot nem lét-, hanem folyamatfogalmak alapján fogják föl (…).” (27.)

Noha alapvonásait, kritikai irányultságát, illetve implicit, ámde korántsem vérszegény sugalmazását szem előtt tartva – miszerint a nyugat-európai esztétikai tudat mint valamiféle kontinentális erőszakkultúra látens magva réges-rég megérett arra, hogy odahagyja, amit az eszményi szférájában üdvözítőnek vélt – nem esik nehezemre azonosulni Jullien munkájával, mégsem tartózkodnék néhány észrevételtől, melyek a könyv helyenként totalizáló beállításait érintik. Legsürgetőbb megjegyezni, hogy, jóllehet, érvényét tekintve a görög-római hagyományból kinövő esztétikai tudat, az eszményi szférája földi meghonosításának kísérlete meglehetősen általános és kiterjedt körű, már csak a nyugat-európai teológiai gondolkodás, illetve hitgyakorlat keretében is mutatkoznak olyan masszív, korántsem izolált tér- és testpoétikák, az önértés és -ábrázolás bizonyos episzteméi, melyek ellensúlyozni látszanak annak mindent átható erejét.

Giorgio Agemben jegyzi az üdvözültek testbeni feltámadásának egészen a kora újkorig terjedő elgondolásával kapcsolatban: „(…) a mindörökké terméketlenné vált szervek az üdvözültek testében, amennyiben jól állítják ki az emberi természet szaporodóképességét, nem vesznek részt egy másik használatban. A kiválasztottak osztenzív teste, bármennyire is »organikus« és valós, kívül van minden lehetséges használaton. És talán nincs titokzatosabb, mint egy megdicsőült pénisz, nincs kísértetiesebb, mint egy doxologikus vagina. (…) Azonban a test más használatának lehetősége, amelybe ez az elválasztás betekintést nyújt, feltáratlan maradt. Helyette egy speciális szférában elkülönített, munkátlanságként értett megdicsőülést találunk. A tevékenységétől elválasztott szerv kiállításának, vagy a funkció üres ismétlésének nincs más célja, mint Isten művének a dicsőítése, pontosan úgy, ahogyan a győztes római hadvezér jelvényei és fegyverei egyúttal megvalósult dicsőségét is jelentik. Az üdvözültek nemi szervei és belei hieroglifák vagy arabeszkek, amelyeket az isteni dicsőség önnön címerpajzsába ír.”[1]

A Civitas Dei dicsősége ebben az esetben – ahogy Agamben figyelmeztet – nem kizárólag, sőt elsősorban nem eszményként valósul meg, hanem épp a funkciótlanná váltott, akként ábrázolt test, illetve e test olvashatatlanságukban nyugtalanító hieroglifái révén. A meztelenség lényege szerzője hajlamos olykor az írni és festeni szavak sajátos egymásra vonatkozását oly módon tárgyalni, mintha ez kizárólag a kínai kultúrkör sajátja volna: „(…) az írástudó festőről – írja – azt állították a kínaiak, hogy »ír«. Fest – ír: az egyik szó szétterül a másikon, ahelyett, hogy elkülönbözne tőle: a másikban találja meg az igazságát. Míg a »fest« (hua) azt jelenti, hogy »körvonalakat húz« – a terminus etimológiailag, írásjele alapján a mezőt szegélyező és határoló, töltésen futó keskeny utat jelöli –, addig az »ír« szó elhajlítja ezt a perspektívát. (…) Amikor a kínaiak azt mondják az írástudó festőről, hogy ír, ezzel azt akarják kifejezni, hogy az, amit ábrázol (bambusznád, szikla vagy emberalak) sohasem válik el egy adott mondanivalótól, s az általa megrajzolt formát akkor is áthatja személyessége, amikor azt a külvilágból vette.” (62-63). Tulajdonképpen írás és festés viszonya az, melynek árnyalása révén Jullien bevezeti munkájába az intencionalitás fogalmát, „(…) a tudat annak irányába feszülését, amit magába kíván foglalni.” (64.) Ám – merül föl bennem – nem éppen ábrázoló és ábrázolt a szubjektivitás keretében megvalósuló kölcsönös egymásra vonatkozását tematizálja-e maga Agamben is, amikor a megdicsőülés folyományaként funkciótlanná vált emberi ivarszerveket hieroglifákként és arabeszkekként aposztrofálja? Hiszen a testrészek vegetatív funkcióinak háttérbe szorulásával, sőt eltörlődésével, a test „célirányos”, előirányzott használatainak felszámolódásával, azok tulajdonképpen valamiféle sűrített szubjektivitás olvashatatlanságaként terülnek szét előttünk – s mintha maga az isteni dicsőség is ennek a személyes, anyagba vetett olvashatatlanságnak a dicsőségévé válna – de semmiképp sem szimbólummá, vagy valamiféle eszmei, testetlen jelöltté. Ami pedig az olvashatatlanságot illeti – az csakis a legszemélyesebb rászorulás lehet.

Mellesleg Hans Ulrich Gumbrecht is több helyen foglalkozik a szubjektum-objektum paradigma kialakulásának forrásvidékeivel, A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít című munkájában következőképpen világítja be a probléma időbeli koordinátáit: „[a középkori gondolkodás] számára a szellem és az anyag elválaszthatatlan, az emberi lények esetében éppúgy, mint az isteni Teremtés minden más részében is. A hit abban például, hogy az utolsó ítéletkor a halottak testben is feltámadnak, valamint ennek ikonográfiája éppúgy láthatóvá teszi a középkori episztemológia fenti előfeltevését, mint a művészettörténészek által »szimbolikus realizmusnak« nevezett kulturális elv. A szimbolikus realizmusban a világot alkotó minden tárgynak saját benső jelentése van, melyet a Teremtés aktusában Isten adott neki.” (28) „Nagyon sematikusan – összegez később Gumbrecht – két tengely metszéspontjával írható le a kora újkor új nézőpontja, melyben a nyugati kultúra megkezdi az emberiség és a világ közötti viszony évszázados újrafogalmazását. A vízszintes tengely szembeállítja a szubjektumot mint excentrikus, testetlen megfigyelőt a világgal, mint tisztán anyagi objektumok halmazával, ideértve az emberi testet is. A függőleges tengely a világértelmezés aktusát jelöli, melynek révén a szubjektum áthatol a világ felszínén, hogy az igazságot és a tudást – mint mélységben rejlő jelentést – felszínre hozza. Azt javaslom, ezt a világszemléletet nevezzük »hermeneutikai mező«-nek.”[2]

Amire tehát e fönt adott példákkal figyelmeztetni szeretnék, hogy Jullien munkája, úgy tűnik, időnként totalizálja a nyugat-európai esztétikai tudat, valamint a kínai ábrázolássémák nem-esztétikai beállítódásának szembenállását. E probléma bizonyára annak folyományaként jelentkezik, hogy a könyv mintha kevéssé tájolná be, illetve tagolná a vállalkozás történeti keretit, illetve aszimmetrikus, ahogyan azt egyik vagy másik oldalon végrehajtja. Viszonylag jól reflektált az, ahogyan a kínai festészet alapkérdéseit történeti szempontból kontextualizálja, ám meglehetősen torz léptékű, darabos az az időbeliség, melyben a nyugat-európai esztétikai tudat kifejlésének körülményeit elhelyezi és tárgyalja, tulajdonképpen annak első elrugaszkodási pontjára visszavezetve minden fejleményét.

Nyugtalanító továbbá az is, hogy noha a szerző olyan – egyébként valóban égető – problémákat vet föl az esztétika területéről, melyekre a kortárs filozófiai gondolkodásban viszonylag sűrűn és releváns módon történik reflexió, mintha elmulasztana viszonyulni e premisszákhoz. A továbbiakban, éppen ezért, két olyan csomópontját ragadom ki a könyvnek, melyek egyszersmind az esztétikai tudat kortárs kritikájának jól artikulált problémafelvetéseiként is adottak.

A forma-anyag felosztás. „Köztudott – írja Jullien –, hogy a görög gondolkodás fölött a »forma« (eidosz) uralkodott. Ezzel kezdődött – és ezzel kezdődik mindig újra – a nyugati filozófia története: a »formán« mint őstípuson nyugszik és épül fel az ideák platóni világa. Minden érzékileg észlelhető forma pusztán a valóságos és intelligibilisen észlelhető forma képe (…). Az anyag és a forma – folytatja a szerző Arisztotelész nyomán – egyaránt öröktől fogva léteznek, de a forma az, ami az anyagban »testet ölt«, mely által minden dolog szert tesz meghatározottságára, vagyis ami minden dolgot azzá tesz, ami (…). (…) Plótinosz egyidejűleg két terminust használ a forma jelölésére, melyek úgyszólván szinonimákként fordulnak elő nála: egyikük az eidosz, az ontológiai státuszú forma-idea, az értelmi forma, a másik pedig a morphé, amely egy adott anyag körvonalát jelenti (az egyedi formát leíró vonalat, a színes felületet egésszé tevő határvonalat (…)). Ugyanezt a többértelműséget látjuk Szent Ágostonnál, akinél a forma egyszerre jelöli (1) a minta-formát (az isteni értelmet, az isteni Igét), (2) a körvonalat alkotó külső formát, valamint (3) az érzékelt formát mint a szépség forrását. (…) az akt lehetősége éppen a kétértelműség folytán válik megragadhatóvá. Az akt az érzékileg észlelhetőtől az »első«, az isteni, az archetipikus formához való felemelkedésünk csúcspontja. (…) ugyanis nem egy forma sok más közül, hanem a formák formája, a forma maga. Az akt az érzéki világban megjelenő lényegi forma, s másfelől: az az érzéki forma, amelyben a forma-idea testet ölt.” (23-25.) E leleplező sorokkal, – legalapvetőbb sajátossága szerint – kihatároló, „kireflektáló” mozgással szemben helyezi el a szerző a kínai festészet test- és térérzékelését, mely a körvonal helyett a dolgok belső koherenciáját törekszik felkutatni, test és környezete kölcsönös egymásra vonatkozását, valamint a ruha ráncainak, tűrődéseinek, fodrozódásának közvetítésével azokat az energiavonalakat, melyek láthatatlan módon fűzik egymásba a világ legkülönfélébb testeit. A kínai felfogás szerint (e hitvallás pedig nem annyira nyelvi-reflexív, mint a festészet gyakorlatában, kifejlésében megvalósuló) a meztelenül ábrázolt test nem képes feltárni a testek egymásra nyílásának látványszerűségét, anatómiájában pedig nem valósul meg semmiféle eszményi forma – márcsak azért sem, mert a kínaiak számára nem léteznek forma és anyag – akár nyelvi értelemben – széttagolható, egymással rivalizáló kategóriái, éppen ezért az az eszmei szféra sem, melyhez – tagjai páratlan aránylása és szimmetriája révén – föl kellene emelkednie a testnek.

Ám úgy tűnik, még ha Jullien reflektál is arra, hogy e rétegződés anyag és forma között csak a logosz szintjén valósulhat meg, mintha nem tárná fel kellő éleslátással a forma szerint edzett anyag nyomorúságát, e nyelvi distinkció gesztusának hatalomgyakorlásban betöltött pozícióját, alkalmazhatóságának biopolitikai tétjeit, terrénumait és következményeit.

A forma-anyag felosztáshoz a gender és szexus kérdései felől közelítő Judith Butler Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól c. munkájában például a következőképpen merül föl a probléma: mit jelent a feminizmus „anyagisághoz való  visszatérés[e], hiszen nyilvánvaló, hogy az anyag történeti fogalom (sőt, több történettel is bír), s hogy az anyag történetét részben a szexuális különbséggel folytatott küzdelmei alakítják. Dönthetnénk akár úgy is, hogy a nemi különbségekre vonatkozó állításaink megalapozása érdekében az anyagra mint a diskurzust megelőző entitásra hivatkozunk, de csak arra kellene rájönnünk, hogy az anyag teljesen telített a szexus és a szexualitás beszédmódjaival, melyek behatárolják és korlátozzák az »anyag« szó használatát. Sőt, visszatérhetnénk az anyag fogalmához azért is, hogy a bántalmazás vagy erőszak egy bizonyos halmazát megalapozzuk, illetve igazoljuk, de csak arra jutnánk, hogy az anyag maga is erőszaktételek során át jön létre, melyeket a jelenben elhangzó hivatkozások szándékolatlanul megismételnek csupán.”[3] Később – e föntiek értelmét elmélyítendő – a szerző Michel Foucault Arisztotelész-kritikájához fordul: „Foucault-nak a »lélekre« vonatkozó megjegyzéseit az arisztotelészi elgondolás implicit újragondolásának foghatjuk fel. A Felügyelet és büntetésben amellett érvel, hogy a »lélek« normatív és normalizáló ideálként működik, s a testet hozzá képest edzik, formálják, művelik és értelmezik; vagyis a test egy olyan történelmileg specifikus elképzelt ideál (idéal speculatif), melynek jegyében tulajdonképpen a test materializálódik. A börtönreform tudományáról a következőket írja: »Az ember, akiről beszélnek, és akinek felszabadítására felszólítanak minket, már önmagában is egy saját magánál mélyebb alávetettség [assujettissement] eredménye. ’Lélek’ lakja, ez hívja életre, és ez a létezés csak egy része az uralomnak, amelyet a hatalom gyakorol a test [fölött]. A lélek egy politikai anatómia hatása és eszköze; a lélek a test börtöne.«”[4]

Rész-egész, üresség-teltség. Nyugat-európai kontextusban jellemző, hogy a test valamiféle prefilozófiai kategóriaként jelenik meg, jóllehet ez a bizonyos test – a humanista örökség farvizén – oly módon projektált, mint tagjai, szervei, részei összessége, mely „leírható” tengelyek, síkok mentén, bizonyos arányok és szimmetriák rávetítésével. Geometrizált test. Biológiai test. „Alberti és Leonardo – összegez a szerző – szögmérővel és körzővel fognak a meztelen test megrajzolásához, míg Dürer a test milliméternél is kisebb »részecskéiben« (Trümlein) is érvényesíteni akarja az arányok matematizálását, ami így öncéllá válik (…). (…) Mindannak alapján, amit eddig a kínai testről elmondtunk – amelynek felülete elsősorban a test belsejét energiaszállító csatornákon keresztül átjáró külső hatások átengedése szempontjából kerül szóba – aligha tehető fel, hogy valaha is efféle geomterizálás tárgya lehetett volna. (…) a kínai gondolkodást sohasem foglalkoztatta az egész és a rész viszonya, amely az eidosz körül kialakult platonikus felfogással versengő sztoikus hagyományban az alkotóelemeknek az akt szépségét megalapozó, egymás közötti viszonyaként és »szimmetriájaként« vált fontossá. A kínai festészet számára ehelyett az »üres« és a »tele« váltakozása és kölcsönhatása a lényeges. Ezt igyekszik – a látható és a láthatatlan, az »itt levő« és a »nem itt levő« kölcsönös áthatásaként – megragadni és reprodukálni (…).” (55-56.)

Ám itt ismét csak arra figyelmeztetek, hogy a kortárs nyugat-európai filozófiai gondolkodás területén a szervek nélküli test, az erőterekre és -viszonyokra válaszoló, a ráhatások hálójában újragondolható test problémája számos alkalommal fölmerül. Ezek közül csupán Gilles Deleuze Francis Bacon festészetéhez fűzött kommentárjaiból emelek ki: „Az organizmuson túl, ám egyben az eleven test határaként is, ott van az, amit Artaud fedezett fel és adott neki nevet: a szervek nélküli test. (…) A szervek nélküli test nem annyira a szervekkel áll szemben, mint inkább a szerveknek azzal a szerveződésével, amit organizmusnak, szervezetnek hívunk. Ez egy sűrű, intenzív test. Hullámzás járja át, amely amplitúdója változásaival a testben szinteket és határvonalakat jelöl ki. A testnek tehát nem szervei vannak, hanem határvonalai vagy szintjei. Olyannyira, hogy az érzet maga sem nem minőségi természetű, sem nem tesz szert minőségekre, csupán allotropikus variációi vannak. Az érzet vibráció. Tudjuk, hogy a petesejt pontosan a testnek ezt a szervekké válás »előtti« állapotát mutatja: tengelyeket és vektorokat, gradienseket és zónákat, kinematikus mozgásokat és dinamikus irányultságokat, amelyekhez képest a formák esetlegesek vagy járulékosak. (…) Az egész egy nem organikus élet, hiszen az organizmus nem az élet maga, hanem az élet börtöne. A test teljesen eleven, és mégsem organikus. S amikor az organizmuson keresztül az érzet eléri a testet, ő maga is mértéktelenné és görcsössé válik, kitör az organizmus működésének keretei közül”[5]

Deleuze kritikájában – Jullien szempontjaihoz képest – megjelenik egy egészen új probléma is. Ti. az, hogy a test annak nyomán bírja meghaladni önnön formai zártságát, hogy megérinti, áthalad rajta egy érzet, erők és erőterek munkálásának van kitéve. E változás már nem írható le a szubjektum objektumra gyakorolt hatásaként, nem egy autoritás alárendeltre gyakorolt befolyása. Nem aktív, vagy szándék szerint megvalósuló hatás. Mégis valamiképpen a Tanú, a szemlélő felől (is) áramlik a test irányába, mely e figyelem energiáját fölhasználva lendül/préselődik túl saját formai korlátain, vagy gyakorol nyomást azokra. Innen nézve talán mégsem elég – Jullien nyomán – annyit mondanunk, hogy a látvány által magáévá tett, magához vont/hajlított szemlélő elgondolásában (ha valóban csak ezzel kell számolnunk a kínai festészet esetében) a meghaladhatatlan szintjére emelkedett volna az a viszony, mely ábrázoló és ábrázolni kívánt közt elgondolható.

François Jullien könyvét olvasva az ember folyton helyesel, bólogat és egyetért. Ám az az érzésem, hogy talán éppen ez teszi nyugtalanítóvá ezt a tiszteletre méltó vállalkozását. Állításai szinte kivétel nélkül alátámaszthatók, igazolhatók – de akár továbbgondolhatók/-gondolkodtatók is lehetnének, ha viszonyulnának azokhoz a nyugat-európai filozófiai gondolkodásban fogant premisszákhoz, melyek egyáltalán lehetővé tették megfogalmazhatóságukat. Mintha A meztelenség lényege nem hozna eléggé zavarba, mintha nem tárna föl elegendő kényes, ingatag, kockázatos, megkérdőjelezhető összefüggést. Mintha nem egészen merne onnan szólni, ahol a testekre a legnagyobb nyomással és kegyetlenséggel nehezedik rá a nyugati esztétikai tudat súlyos építménye.

Serestély Zalán

 

2051604_5François Jullien: A meztelenség lényege [ford. Sujtó László]

Atlantisz Kiadó

Budapest, 2014.

136 oldal

2995 Ft

 

 

 

 

 

 


[1] Giorgio Agamben: A megdicsőült test [ford. Losoncz Márk]. In. Híd, 2011., 8-9. szám, 130-131.
[2] Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít [ford. Palkó Gábor]. Ráció Kiadó–Historia Litteraria Alapítvány, Budapest, 2010., 30.
[3] Judith Butler: Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól [ford. Baráth Erzsébet, Sándor Bea]. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005., 31.
[4] Uo., 35.
[5] Gilles Deleuze: Francis Bacon. Az érzet logikája [ford. Seregi Tamás]. Atlantisz, Budapest, 2014., 53-54.

Címke: , , , ,
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PASS ANDREÁVAL
Sötét folyosón ülünk a Jurányiban, Andreának nem is olyan régen olvasópróbája volt, összekuporodunk a plakátok borította kanapén. Halkan, meghitt suttogással beszélgetünk az Eltűnő ingerekről, arról is, hogyan írunk drámát, várt és váratlan kihívásokról, és a borzasztó űrről… – DRUBINA ORSOLYA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MAGYARNÉ ANTAL NIKOLETTEL
A Magyarné Antal Nikolett tollából született Répa, retek, mogyoró című könyv az óvodások szorongásait hivatott oldani a logopédiai foglalkozásokkal kapcsolatban, feladatokkal és kedves illusztrációval segítve a mindennapos gyakorlást és fejlődést. A szakemberrel új könyve kapcsán beszélgettünk, ami az idén jelent meg a Manó Könyvek gondozásában… – MAKKAI-KOVÁCS KRISZTINA INTERJÚJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

A SZENT ÉS A FARKAS
Hiába jutalmazták az idei Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb forgatókönyvnek járó díjjal, a Csodákat dirigáló Alice Rohrwacher filmje mind hagyományos narratívával bíró dramedy-ként, mind szabálytalanságokra és főképp érzéki benyomásokra összpontosító szerzői műként is felsül. Dekoncentrált darab csírájában remek ötletekkel, ám annál slendriánabb kivitelezéssel… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2018.11.18 - tiszatáj

SECONDHAND (SZOVJETŰDÖK) AZ ÖRKÉNY SZÍNHÁZBAN
Újfent a múltfeldolgozás kedvelt színházi missziója jegyében indította az évadot az Örkény Színház. Bagossy László rendező és a köré gyűjtött, Kovács D. Dánielből, illetőleg a Színművészeti Egyetem hallgatóiból összeálló alkotócsapat Szvetlana Alekszejevics Nobel-díjjal jutalmazott könyvei alapján készítették el a Madách téri teátrum évadnyitó bemutatóját. A Secondhand – szovjetűdök című előadás az oroszországi posztszovjet létezés esszenciáját igyekszik színpadra vinni… – FRITZ GERGELY KRITIKÁJA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

A VIRÁG JUDIT GALÉRIA KIÁLLÍTÁSA
1904 és 1914 között az 1870-es és 1880-as években született képzőművész generáció a birodalmi Bécs és az elegáns München helyett inkább a kozmopolita Párizst választotta zarándokhelyéül. E nemzedék tagjai elsőként ismerkedtek meg a fauve-ok és a kubizmus fejleményeivel, használták fel művészetükben a francia főváros által nyújtott modern képzőművészeti újításokat. A mostani nonprofit tárlat nem a Magyar Vadak című 2006-os nagyszabású kiállítást akarja lemásolni, hanem a Nagybányai Művésztelep modernista generációjának első nagy sikereit szeretné bemutatni… – JUHÁSZ BÁLINT ÍRÁSA

>>>
2018.11.17 - tiszatáj

MOZART OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Minél pezsgőbb, szellemesebb, érdekesebb előadás a Figaro házassága Szentendrén, annál nehezebb lesz beilleszteni a Szegedi (Pécsi, Miskolci stb.) Nemzeti Színházba. Minél jobban illik a produkció egy kicsi szabadtéri színpadra nyáron, annál nehezebb lesz alkalmazni egy nagy zárt színpadra ősszel-télen. Elsőre jó ötletnek tűnik, hogy ugyanazt a produkciót vigyük be kőszínházakba, takarítsuk meg a díszletek és a jelmezek költségét, no meg a próbák egy részét. Valójában művészi értelemben komoly vérveszteséget okoz… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

SZERGEJ LOZNYICA FILMJE
A Donyeci történetek egy nagyszerű ukrán rendező friss témát érintő, zavarbaejtő filmje. Szergej Loznyica a 90-es évek közepén kezdte a filmes pályafutását. A dátum talán azért tűnik most beszédesnek, mert sokat elárul Loznyica elkötelezettségéről: ekkor a harmincas évei közepén jár, több foglalkozást kipróbál, és sok országban nagyon alaposan körülnéz. Ifjúkori eszmélkedése egyébként olyan területeken folyik, amelyek azóta önálló országokká váltak: a mai Belorussziában született, Ukrajnában és Oroszországban járt iskolában… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2018.11.15 - tiszatáj

MIKLOSOVITS LÁSZLÓ KÉPZŐMŰVÉSZ SZEGEDI KIÁLLÍTÁSA
Miklosovits a Tiszatáj Galéria falain egyedi műveket, főként tusrajzokat sorakoztatott föl. Ezek között találunk aprólékos mívességgel megdolgozott alkotásokat, nagyvonalúan, úgymond csuklóból feldobott vonalkölteményeket és lavírozott színes tus-festményeket is. Több grafikát gobelinszerű textúrával jelenített meg az alkotó, a finom vonalszövedékek szinte textil hatásúak. De érdekes, hogy a raszteres tónusokkal, térbeli illúziókat is sikerült kelteni s szoborszerű alakzatokat „faragni”… – PACSIKA EMÍLIA ÍRÁSA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő