Balogh Gyula: Rozika, a kecskénk hermafrodita
A Kaldenekkeré volt a legjobb szilva a környéken. Napnyugta előtt járta végig vödrökkel a környéket, hogy, ahol engedték, összekapkodja a szemeket. Az öreg egyébként beteges gyűjtögető volt, az udvaron csak bizonyos csapásokon keresztül lehetett a hátsó kertbe eljutni. A morzsoltkukorica hegyek, betört fenekű indiánkenuk, kádak, autógumik közt egerek százai rohangásztak. Mindenhol szemét, emlékszem, a lovat is csak botladozva lehetett az utcára kivezetni […]
| A írások Szilasi László egyetemi kreatív írás kurzusán születtek, ahol a hallgatók egymás írásait szerkesztik. Az adott félévben elbeszélést vagy tárcát írhattak a jelentkezők. A foglalkozás általában egy nyilvános felolvasással zárul, ezúttal azonban a kisebb létszám miatt házi versenyt tartottak a szemeszter végén. Ezt a három novellát választották legjobbnak a kurzus résztvevői. |
„Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet…”
A Kaldenekkeré volt a legjobb szilva a környéken. Napnyugta előtt járta végig vödrökkel a környéket, hogy, ahol engedték, összekapkodja a szemeket. Az öreg egyébként beteges gyűjtögető volt, az udvaron csak bizonyos csapásokon keresztül lehetett a hátsó kertbe eljutni. A morzsoltkukorica hegyek, betört fenekű indiánkenuk, kádak, autógumik közt egerek százai rohangásztak. Mindenhol szemét, emlékszem, a lovat is csak botladozva lehetett az utcára kivezetni. A monorierdei disznótelep nyugdíjazott állatorvosa, mikor áthajtott egy-egy kocsi kukoricaszárral, a lóca alól előkotorva az üveget, sosem felejtette el végigmondani, hogy a frissen a serpenyőbe, hagymán, tojással megsütött disznóherénél kiválóbb reggelit még nem próbáltam. Te, Gyuszi! Bár egyszer sem kérdeztem, mindig kíváncsi voltam, kijön-e valaki a fölöslegért, ha a TSZ-ben éppen szezonja van.
Többször rá is akart beszélni a malacvásárra, csak bízzam rá, a tranzakció azonban végül elmaradt. Anyám nagyon kecskés volt, több állat meg nem fér ugye, hát maradt a Rozika. Igaz, ami igaz, nem bántam volna a váltást, mert a mi ravasz jószágunkkal ugyancsak meggyűlt a bajom. Hol a tetőről kellett lehajtanom, hol pedig, ha etetéskor a hátamba került, csak komplett verekedések árán juthattam ki az ólajtón.
Bevallom, végül alig vártam, hogy elkerüljön tőlünk, főként azután, hogy kiderült, hogy a gonosz e vészjósló attribútuma, hermafrodita. A helyzet az, hogy eggyel több tőgye nőtt a szükségesnél. Persze érthető módon sokáig nem is foglalkoztunk egyáltalán a tőgyekkel, minek, amíg tejet nem ad. Csak a Rozália második sikertelen randevúja után merült fel anyámban egy pontosan meg sem fogalmazott gondolat, miszerint talán meddő szegény. Megeshet – gondoltam, miközben felvillantak előttem a pásztoróra bizarr percei.
Még úgy januárban áthajtottuk a jószágot az öreghez. Ez úgy működik, hogy ha a háznál nincsen csak nőstény, akkor adott tulajdonos ötezer forint ellenében pár napra rendelkezésre bocsát egy tetszés szerinti bakot. Így keveredett történetünkbe Torzsa, a szarvatlan, fehér szánentáli fajta. Az ajtót rájuk fordítottuk, ki-ki tette a dolgát, a Kaldenekker mesélt, én meg hallgattam. Persze, ezúttal is szóba került az Antika anekdota, a székelyudvarhelyi klasszikus.
Képzeljük el, ahogy egy sűrű göndör hajú, ritkabajszú, székely, néger kamaszgyerek a táncházra öltözködik. Csizmába tűri a fehér ünnepi nadrágot, legurít egyet, Nikire gondol a takarékból, majd fejébe csapja a gyöngytyúktollas kalapot és nekiindul az éjszakának.
Már az utcasarkon táncra perdül: „Verjen meg az isten rózsám, ha nem voltál igaz hozzám”, az udvarba sirülve pedig egy kurjantással vidáman összecsapja bokáit.
A művház bejáratánál többen cigiznek. Ő is a zsebbe nyúl, mikor a vendég zenekar brácsása az ajtó mellől rámorog:
– Hát te ki fia-borja vagy?
Anti nyilvánvalóan érzi a kérdés hangsúlyát, csak annyit mond:
– Székely vagyok.
Mire az öreg még egyszer végigméri, összehúzza a szemöldökét:
– Na hát, ha te székely vagy, akkor én ki az anyám picsája vagyok?
Viszont miközben röhögtünk, mögöttünk őrületes fordulatot vettek az események. A fizetett légyottot eddig is toporzékolva figyelő szomszéd barna baknál a cérna elszakadt.
Hatalmas elánnal, az ólak közti kerítésen átröpülve vetette rá magát drága Rozikánk egy pillanatra szabadon hagyott hátsófelére. Majd a két hím egymással tusakodva tett eleget ösztöneinek. Hát ez a dolguk, nem? – röhögött rám az öreg, – Biztos, ami biztos.
Ezután öt hónap telt el, de a Rozi mit sem gömbölyödött.
Átjön a Tilda, ő ért hozzá – mondja anyám –, de félek, hogy talán meddő szegény -, majd kiköp egy meggymagot. Mellette a tálban egész halomnyi áll. A háborúban hozzászokott, hogy minden étel. Százszor elmesélte, milyen egy hétig vöröshagymát enni, és hogy ő azóta sosem pazarol. A magokat a kutyának teszi félre, majd mikor lefő a kávé, ráüti a zaccot is. Szegény Fillér persze csak pislog, hogy ezen most mit egyen, de ha meg kérdem, a válasz mindig ugyanaz: Megeszi az még a szarát is. Amíg ugat, nincsen vele baj.
Mikor megjött Tilda néni, gyakorlott, bábához illő mozdulattal nyomkodta meg a Rozi hasaalját, matatott valamit a lábak között, majd felegyenesedve megállapította, hogy ez az állat nemhogy nem vemhes, hanem mivel a tőgye mellett még fasza van, hermafrodita. Ráadásul ezen nincs is mit csodálkozni, mert a Rozi ikertestvére szintén ilyen félresikerült, azt azóta meg már meg is nyúzták a Figurék. Nem is érdemes az ilyesmit halogatni, segítek, ha kell, vasárnap délre kész vagyunk.
