Kultúrák között

A VELENCEI KALMÁR –
A SZEGEDI KERESZTÉNY ROMA SZAKKOLLÉGIUM ELŐADÁSA
A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN

„Jó voltál, cigánygyerek!” Mi tagadás, megüti a fülemet a különös bók a Kisszínház előterében A velencei kalmár első – és egyelőre egyetlen – előadása után. Aztán bólintok: tényleg jó volt. A fiatalember meg tényleg cigánygyerek… – Jászay Tamás írása

Kezdjük a mesét távolabbról, három irányból, amelyeknek látszólag semmi köze egymáshoz. Először is a színmű felől, ami – Géher Istvánt egyetértően idézve – „a huszadik századi közép-európai érzékenység számára talán az egyetlen botrányos Shakespeare-dráma.” Hogy miért? Hát mert „…nincs az az erőszak és durvaság, ami a megedzett modern kedélyeket felháborítaná. Itt azonban a nyílt színen zsidóznak.” Ahogy az Oidipusz királyt Freud után lehetetlen úgy olvasni, mint előtte, ugyanúgy A velencei kalmár is nem véletlenül vált gyanússá a XX. század közepére. Az addig rendben van, hogy a színpadon az antiszemitizmus halvány árnyéka sem elfogadható, de vajon tényleg erről szól ez a dráma?

A második közelítés alapja legyen az a tény, hogy a mostani alkalmi produkciót tető alá hozó Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium hallgatói – nem meglepő módon – többségükben romák. Az intézmény a békés és alkotó légkörű roma és nem roma együttélésért nem a politikai lózungok, hanem a napi gyakorlat szintjén tesz. A hallgatók által elővezetett A velencei kalmár éppen ezért számomra elsősorban nem színházi produkcióként, hanem vitán felül fontos társadalmi vállalásként volt és marad emlékezetes. Vessünk egy pillantást a tágabb kontextusra, hogy értsük a lényeget: a Színház című lap 2011. márciusi számában megjelent fontos tanulmány két évad színházi előadásait vizsgálta a romák színpadi reprezentációja szempontjából. A cikk arra az elképesztő, ám nem meglepő következtetésre jutott, hogy ez idő alatt összesen 6, azaz hat előadásban volt szó a cigány-magyar tematikáról. Hogy sok ez vagy kevés? Évadonként úgy 600 magyar nyelvű bemutató születik. A magyarországi lakosság cirka 8-10%-a roma. A további matekozást az olvasóra bízom.

A harmadik megjegyzéssel meg ideje visszakanyarodnunk Szegedre: hogy a Szegedi Nemzeti Színház történetének nem épp a legfényesebb napjait éli, arról ki-ki meggyőződhet szinte bármelyik előadást megnézve, de hát tudjuk, mikor hal meg a remény, szóval inkább bízzunk a csodában. Valódi színházi embernek az apátia és a kudarcélmény elkerülésére a legjobb gyógyszer az igazi kihívást jelentő munka, ugyanakkor feltűnő, hogy jó néhány évvel ezelőtti Szegedre kerülése óta a színész (és mára nyugodtan kijelenthetjük: rendező) Barnák László gyakorlatilag az egyetlen a népes társulatból, aki az este héttől tízig tartó kötelező penzumon túl is úgy gondolja, van még teendője a színháznak és a benne dolgozóknak. Barnák szerzői előadásai után tantermi projektekben is kipróbálta magát (ld. például az Antigonét), nemrég meg civilekkel, jogi szakemberekkel vitte színre a 12 dühös embert. És ez utóbbi osztatlan sikere után sem nyugszik: most arra volt kíváncsi, hogy színpadi gyakorlattal nem rendelkező roma fiatalok mit kezdenek Shakespeare korántsem pofonegyszerű történetével.

És bár hitetlenkedve nézek, amikor a rendező óvatos kérdésemre határozottan állítja, hogy alig egyórás az előadás, gyorsan kiderül, hogy itt bizony nem aprólékos-szöszölős szövegmunka, hanem dzsungelkéssel történt rendvágás tanúi vagyunk. Az ezúttal is kissé túlbonyolított sztoriból minden kikerül, ami lényegtelen, és minden benne marad, ami ezeknek a srácoknak itt és most fontos. Emlékeznek például a Portia kérőit lehetetlen feladat elé állító, darabhosszat végighúzódó, arany, ezüst és ón dobozzal folytatott hosszadalmas játékra? Nem véletlenül kerül kukába ez a szál, és még sok minden más, a szüzsé mégis tökéletesen követhető, miközben a minimális színpadi jelzések között megvalósuló rövid jelenetek gyors egymásutánban jönnek.

De akkor mi az, ami megmarad? Csupa kézzel fogható, bárhol és bármikor jól érthető és értelmezhető, ha úgy tetszik, földhözragadt jelenet (és amúgy a színlap komédiaként is jelöli meg a műfajt, holott a műfaji határokon billegő színműről van szó), amelyben a nézők elé lépő játszókat Barnák az alighanem a próbafolyamatból átörökített poénokkal is ügyesen megsegíti. Így aztán kezdetben a darab vezérmotívumai köré rendeződnek a jelenetek: szó lesz adósságról és kölcsönről, szerelemről és párválasztásról.

A Másikkal szembeni indokolatlan, zsigeri gyűlölet is korán előkerül persze. A zsidó Shylock szerepét (mint más karaktereket is) körbeadják a játszók, és tényleg, bármelyikünkből lehet kiközösített: zsidóból, cigányból, melegből, a sor hosszan folytatható. A szereplők nem mímelnek és nem mórikálják magukat, nem hajlanak el a plakátszerű demonstráció vagy a melodráma felé sem. Ezek helyett a próbák alatt nyilvánvalóan megkeresték a szövegben és a karakterekben azokat a pontokat, amelyek segítették őket a színpadi megjelenítésben. Ezen az estén mindenesetre különleges bukéja van a II. felvonás 2. színében a felvágott nyelvű Lancelot Gobbo szájából elhangzó félmondatnak: „apámnak volt egy kis mellékíze, némiképp odakozmált…”

Az odaadó közönség persze veszi, és jól veszi a poént, aztán amikor sűrűsödik a mondanivaló, és az itáliai verőfény után sötétebb helyekre keveredünk, akkor is arra figyel, amire kell. Ebben az egy órában kapunk hideget-meleget, de most mind jólesik. Erős képek villannak fel. A Shylockot sakkban tartó bőrdzsekis, aranyláncos, tökmagot köpködő roma srácok – nagy találmány az önirónia. A zsidó híres monológja, amit ezúttal szétszabdalva, soronként mondanak a játszók – tényleg, mind zsidók vagyunk vagy lehetünk. Ott van Choli Daróczi József megrendítően szép verse, meg később a két nyelven előadott, okos poénra kifuttatott Petőfi-szöveg – ismerős és más összeszikráztatásának markáns pillanatai ezek.

Hogy miért jó mindez? Mert ezek a srácok együtt álltak a színpadon, közösen dolgoztak egy szövegen, közben megtudtak magukról és egymásról olyan dolgokat, amiket talán nem is sejtettek, jól érezték magukat, szívesen láttak minket, bizalmukról biztosítottak, ahogy mi is őket. Ez a mese erre az estére itt véget is ér. Hogy lesz-e folytatása, tőlünk is függ.

Jászay Tamás

William Shakespeare: A velencei kalmár

Rendező: Barnák László

Szereplők: Bagi Zsolt, Berta Arnold, Iovanovici Afrodita, Kolompár Gábor, Kovács Adrienn, Mezei Tímea, Nagy Martin, Sinkó Attila, Terhes István, Váli Krisztina, Vidó Roland

Zenél: Kelemen Tamás „Vupszi”

Szeged, 2015. május 11.

Fotók: Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium