Tiszatájonline | 2015. május 23.

„Nincs érvényes válasz”

BESZÉLGETÉS KISS TIBOR NOÉVAL ALUDNOD KELLENE CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN
A kiszolgáltatottságot és a magatehetetlenséget nem tudom egymástól elválasztani. A transzneműségem miatt mindkettő saját élmény, így könnyebben észreveszem mások kiszolgáltatottságát és magatehetetlenségét is. A regény lezárását tekinthetjük egyfajta robbanásnak, ami szimbolizálja azt is, ami körülöttünk zajlik a 21. század Magyarországán […]

BESZÉLGETÉS
KISS TIBOR NOÉVAL
ALUDNOD KELLENE CÍMŰ KÖTETE KAPCSÁN

Egykorvolt, leépült majorsági telep valahol a közelmúlt Magyarországán. A romok között néhány ember. Személyiségük lassan felszívódik, mint egy vérömleny. A térképen sincsenek rajta. Amnéziás múlt. Vak jelen. Vajon mi történhet még velük a peremen? Elég sok minden.

Kiss Tibor Noé elbeszélői tehetsége ezt a végvidéket szubtilis és láthatatlan drónként pásztázza végig és deríti fel. Az Aludnod kellene mozaikrészletekből összetapadó állapotregény, aprólékos-pontos atmoszférapróza, amely a szenvedő szerkezetek és vegetatív létezésformák kétségbeesett cselekvésmintázatait, legutolsó emberi küzdelmeit kegyetlen élességgel és kíméletlen, a melankóliát sem nélkülöző iróniával írja le.

Egy végletesen eldugott, világvégi, periferikus környezetben vagyunk, ahol első pillanattól kézzelfogható a visszafojtottság, a robbanás lehetősége. És van egy olyan érzésünk, hogy más nem is lehetséges, nincs kiút. Mindez egyfajta kiszolgáltatottságnak, vagy inkább a magatehetetlenségnek tudható be?

A kiszolgáltatottságot és a magatehetetlenséget nem tudom egymástól elválasztani. A transzneműségem miatt mindkettő saját élmény, így könnyebben észreveszem mások kiszolgáltatottságát és magatehetetlenségét is. A regény lezárását tekinthetjük egyfajta robbanásnak, ami szimbolizálja azt is, ami körülöttünk zajlik a 21. század Magyarországán. Vagyis egye több a robbanás, de ezekre többnyire családon, kisebb közösségeken belül kerül sor. Az emberek egyelőre itt vezetik le a feszültségeiket.

Valós vagy fiktív tér? Számodra hol ér össze a kettő, a kézzel fogható dolgok teremtette atmoszférában, vagy az ezáltal strukturálódó érzelmek világában?

A tér valós, a gyermekkorom egyik helyszínéül szolgáló telepen tényleg vannak elhagyott istállók, van kiserdő, kastély, szenvedélybetegek otthona. Viszont nem zúgnak állandóan a transzformátorok, az erdő sűrűje nem áthatolhatatlan, és az intézet kertjében sincs temető. A helyszín atmoszférája értelmezhető a telepen élők érzelmi világának leképeződéseként is.

Egy sajátos rendszerbe vezet be minket a regény, ahol bár a legtöbben önös érdekeikkel vannak elfoglalva, saját perverzióikkal, félelmeikkel, leküzdhetetlen vágyaikkal küzdenek, mégis kialakul egyfajta hierarchia, amelyben bizony az a kevés számú nő, aki a telepen él, alulmarad. A férfiak és nők között kialakult hierarchikus viszony a társadalom sajátos működésének és normarendszerének következménye. Ugyanez a helyzet a telepen is?

Annyiból igen, hogy az Aludnod kellene világából hiányoznak a nők. Eltűntek, megszöktek, meghaltak. A telepen maradt nők alávetettnek számítanak. Egy genderszempontú megközelítés szerint ez visszatükrözi a magyar társadalom hierarchiáját. De összpontosíthatunk a férfiakra is. A regény főbb szereplői domináns, hatalmi pozícióban lévő férfiak, akik a hatalomgyakorlás különböző módozataival élnek. A telepet birtokló Pongrácz Béla – elsősorban gazdasági hatalma révén – mindenkit, így a férfiakat is kizsákmányolja a telepen. Gulyás Feri a fizikai erőszak eszközével tartja maga mellett a félkegyelmű Irénkét. Ezek a férfiak ugyanakkor áldozatok is, őket szokás a rendszerváltás veszteseiként emlegetni. A szocializmus bukása után sokan elveszítették a munkájukat, kilátástalan, kiszolgáltatott élet várt rájuk. Véget ért az a világ, amelyben erőseknek számítottak. Az a benyomásom, hogy a rendszerváltás óta megjelent új kihívásokhoz a nők jobban tudtak alkalmazkodni.

Szenvedélybetegség, nemi és családon belüli erőszak… Hogyan lehet ezekről a dolgokról prózában beszélni?

Nincs külön recept, a szenvedélybetegségekről és a nemi erőszakról ugyanolyan nehéz beszélni prózában, mint az abortuszról vagy a szegénységről. Ezek mind nagyon súlyos társadalmi problémák, s az okozza a legnagyobb kárt, ha nem beszélünk róluk. Vagy ha megelégszünk a sematikus ábrázolással, ha nem vagyunk hajlandók újra és újra felülvizsgálni a saját álláspontunkat. Ideális esetben az olvasó egy jó regény elolvasása után a szöveg hatása alá kerül. Az irodalmi szöveg nagy előnye, hogy képes hatást kiváltani: más statisztikákat olvasni arról, hogy hány millió szegény ember él Magyarországon, és más egy novellában vagy egy regényben szembesülni azzal, hogy mit jelent a nélkülözés. A prózaírás során az önreflexivitás és az érzékenység a legfontosabb a számomra. Írás közben olyan maximalizmusra törekszem, amelynek elérésére az élet egyéb területein esélyem sincs. Minden szónak jelentősége van, olyan ez, mint egy önterápia. A prózaírás révén rengeteget tanulhatunk önmagunkról – számomra ez az Aludnod kellene legváratlanabb felismerése.

Egy viszonylag egyenes vonalú szociális mélyzuhanás, a munkanélküliség következménye az a mélyszegénység, aminek gyökerei még a ’89-es kapitalista rendszerváltásban keresendők. Mi a helyzet ma Magyarországon, ha jól tudom, több mint egymillió ember él mélyszegénységben? Megkerülhető a politika, ha az ember ezekkel a kérdésekkel kíván foglalkozni, elméletben, gyakorlatban egyaránt?

Erre a kérdésre egy szociológus tudna válaszolni. Az én véleményem az, hogy a gyakorlati politikát nemcsak megkerülni, hanem meghaladni kellene. Amióta az eszemet tudom, nagyjából a kilencvenes évek eleje óta, a magyar politikai élet a rosszindulat és a gyűlölet terepe. Alig hallottunk olyat bárkitől, hogy elnézést, hibáztam, másként gondolom, az ellenfelemnek volt igaza. Mindenáron erősnek és tévedhetetlennek kell mutatkozni, és ez hosszú távon eltorzíthatja a társadalom értékrendszerét is. Mindenütt a hisztérikus érzelmek dominálnak, a józan ész és a racionalitás teljesen háttérbe szorult, mintha az egész társadalom csak két színt látna: a fehéret és a feketét. Most pedig már odajutottunk, hogy a politikai elit tagjai nyíltan lenézik az embereket. Miniszterekről, polgármesterekről, tanácsadókról beszélek, akik szerint Magyarországon, ugye, meg lehet élni havi 47 ezer forintból. Vagy ott az exminiszterelnök, aki pár napra beköltözik egy miskolci panellakásba. Ezek gyomorforgató dolgok.

– Saját tapasztalatok mennyiben játszottak közre a regény megírásában, hiszen te magad is foglalkozol olyan gyerekekkel, akik szegénytelepen élnek. Regényed megdöbbentő elemi erővel hat, akkor is, ha nyomasztó, szükség van erre, hogy felemelje a fejét az ember. Felemeli azok fejét, akiknek fel kell emelniük? Eljut a könyved, a történeted olyanokhoz, akikhez el kell jutnia? Vagy nincsenek ilyen céljaid az írással?

– Nem nagyon hiszek abban, hogy lennének olyan olvasóim, akik az Aludnod kellene hatására válnának érzékenyebbekké a társadalmi kérdések, a kiszolgáltatott, nyomorgó emberek sorsa iránt. A könyv olvasói valószínűleg eleve ilyenek. Az sem reális, hogy a nyomorban élők a könyv hatására felemelik a fejüket. A pécsbányai srácok, akiknek közel két évig tartottam fociedzéseket, büszkén újságolták, hogy láttak egy plakáton, ami a helyi közösségi ház könyvvel kapcsolatos műsorát reklámozta, de a beszélgetésre nyilvánvalóan egyikük sem jött el.

Annak nagyon örülök, hogy a regényről egyre több szó esik. Úgy tűnik, hogy az Aludnod kellene jól illeszkedik egy irodalmi folyamatba. Az elmúlt években számos regény jelent meg, amely valamilyen módon a kirekesztettek (szegények, hajléktalanok) sorsát állítja a középpontba. Változás zajlik az internetes felületeken is, egyre több portál veszi komolyan, hogy végre valódi riportokat is közöljön, a szociális érzékenység, a szolidaritás láthatóan egyre hangsúlyosabb.

A kultúra és a művészet körein túl milyennek látod ilyen szempontból a jelenlegi magyarországi közhangulatot?

Nagyon nehéz a dolgunk, hiszen a közbiztonság romlására vagy az aluljárókat elfoglaló hajléktalanok problémájára mindig egyszerűbb demagóg válaszokat adni. Ismerjük a sokszor rémisztő radikális nézeteket a társadalmi kérdések megoldásával kapcsolatban, és sajnos még mindig ezek fejezik ki inkább a közhangulatot. Az emberek nagy része egy sor társadalmilag érzékeny kérdéssel kapcsolatban nem rendelkezik kellően árnyalt, átgondolt véleménnyel, nem tudja pontosan kifejezni magát. A transzneműségem miatt számtalanszor szembesültem olyan helyzetekkel, amikor valaki értetlenül állt velem szemben, azt azonban el tudtam dönteni, hogy a másik – a nyelvi és gondolati korlátok ellenére – érdeklődéssel vagy ellenszenvvel közelít-e felém. Az az érzésem, hogy az elmúlt huszonöt évben rengeteg jó szándékú ember radikalizálódott, pusztán azért, mert a véleményét – amelyre egyébként senki sem volt kíváncsi – egyszerűen szalonképtelennek minősítették. Szomorúan látom, hogy az ország súlyos szociális és társadalmi problémáira a nyugatos értékek mentén gondolkodó közösségeknek – legyenek azok pártok, társadalmi szervezetek vagy értelmiségi közösségek – nincs olyan érvényes válaszuk, amely a társadalom széles rétegei számára elfogadható volna.

Sirbik Attila

Fotó: Stefán Gréta

termek_cimlapfotoKiss Tibor Noé: Aludnod kellene

Magvető, 2014

144 oldal

2690 Ft