Máglya-jegyzetek

DRAGOMÁN GYÖRGY A MÁGLYA CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elmúlt héten egymás után olvashattam el Dragomán György két regényét: A fehér király (Magvető 2005) és Máglya (Magvető 2014). Az előzőt voltaképpen kötelező olvasmányként vettem kézbe, mert baráti körünk közös nyaralásakor ez lesz az egyik esti beszélgetés témája. A mű megfogott, utána néztem a szerzőnek, akiről addig soha nem hallottam még. Megláttam, hogy új regénye van, letöltöttem a Kindle olvasómra, s a május 1-jét ennek végigolvasásával töltöttem. Jegyzeteimben a friss olvasás asszociációit próbálom rögzíteni.

Akinek írnia kell, annak olvasnia is kell. Hiába tartozik a munkámhoz szakszövegek előállítása, s az ehhez szükséges szakszövegek feldolgozása, a szépirodalomba való rendszeres megmerítkezés nélkül aligha lehetséges olvasható szakirodalmat írni. A különböző művek – most már műfajuktól függetlenül – összekapcsolódnak, óhatatlanul egymás referenciájává válnak. Ebből fakadóan merem illetékesnek tartani magam arra, hogy szépirodalomról írjak, nem mint szépíró, hanem mint szöveg író.

Azért is tartom fontosnak illetékességem határait tisztázni, mert elolvastam néhány igényes recenziót a Máglyáról, melyek mindegyikében ott ücsörögtek, némelyikben páváskodtak, az irodalomtudományi szakkifejezések, amelyek eleinte kissé elvették a bátorságomat. Végül aztán mégis úgy éreztem, kellő önkritikával én is közzé tehetem asszociációimat.

Nincs szándékomban összefoglalni a regény történetét, részben azért sem, mert nem vagyok biztos benne, hogy van történeti szál, amelyre az események illetve mikrotörténetek felfűzhetőek lennének. Érzékelem, hogy számos kortárs regény nem is törekszik ilyesmire. Éppen ezzel ellenkező mondjuk Oravecz Imre hatalmas, kétrészes családregénye, az Ondrok gödre (Jelenkor 2007) és a Kaliforniai fürj (Jelenkor 2013).

Ami ennél fontosabb számomra, hogy mindkét regény főhőse kistinédzser, az A Fehér királyé kisfiú, a másiké, kislány. Dzsátá majd Emma perspektívájából ír a szerző. Felnőttként gyermeket megszólaltatni, gyermek-élményt és értelmezést, egyáltalán gyermek észlelést megjeleníteni izgalmas feladat. Van benne valami minimalizmusra vagy ártatlanságra való törekvés. Eszembe ötlik Kertész Imre Sorstalansága (Századvég 1993), amely annak idején éppen azzal a következetességgel nyűgözött le, amivel az egész regényben meg tudta őrizni a gyermek nézőpontját.

Különösen azért fontos itt a szerző és az olvasó gyermekké válása, mert ezzel próbálhatjuk felvenni a távolságot a megszokott, jól bejáratott értelmezéseinktől. A gyermekszerep révén úgy tekinthetünk rá az egyébként ezerszer megvitatott, mégsem leülepedett társadalmi és családi félmúltunkra, mintha még nem tudnánk semmit, mintha felvehetnénk valamiféle képzeletbeli kiinduló-pontot, s onnan botorkálva, tapogatódzva vagy éppen rohanva fedezhetnénk fel világunkat. Természetesen senki sem üres konténer, nem létezik teljességgel érintetlen látás és értelmezés. Mégis az a feszültség, amelyet a felnőtt olvasó és a gyermek elbeszélő között teremtenek ezek a regények, legalábbis elbizonytalaníthatja azt, amiben lassan kezdtünk biztossá válni. Azt is meg merem kockáztatni, ez a feszültség döbbent rá arra, mennyire csalókák a bizonyosságaink, amelyre olyan nyugodtan támaszkodunk, s amelyek nevében olyan határozottan követjük el verbális kirekesztéseinket.

A Máglya számos szép, ötletes, megragadó, néha nem is teljesen kidolgozott metaforája közül véleményem szerint három, egymással szoros rokonságban álló puzzle-metafora a regény kulcsához tartozik. Emma nagymamája lakásában rátalál egy teáskannára, amely apró darabokból lett összeillesztve. Megtudjuk, hogy a nagymama és a későbbi férje részben titokzatos körülmények között, együtt állították újra össze, ragasztó anyag nélkül, finom dróthálóval. A másik egy 1000 darabos puzzle, amit Emma ajándékba kapott, s amit édesapjával sikertelenül próbáltak kirakni. Végül a harmadik az elhunyt nagyapa egy dokumentuma, melyet valamely kilétét illetően homályban maradó, múltbéli látogató cafatokra tép, s amelyet végül csodálatos módon Emma hangya-barátai állítanak össze.

A regényben még számos további kép és jelenet, sőt talán az egész mű, azzal foglalkozik, össze lehet-e állítani a személyes élettörténetet, s a kortárs viszonyokat egy ívvé, egy érthető és élhető összefüggő egésszé. Másképpen fogalmazva, az élettörténet és a kortárs viszonyok abban a folyamatos kísérletben állnak fenn, hogy szálra fűzzük őket. A regény illetve a szerző tiszteletre méltó álláspontja az, hogy ezt a kérdést nem válaszolja meg, ellenben annál sokrétűbben jeleníti meg.

Bár a teáskanna összeállt, s ennek révén valamennyi ismeretet szerezhetünk a nagymama szerelméről és házasságáról, mindez mégsem illeszkedik bele a nagyszülőktől, s egyáltalán az öregektől elvárt letisztult és bölcs harmóniába. Miközben a teáskanna révén valamit megtudunk, egyszerre még inkább szembetűnővé válik mindaz, amit nem tudunk és nem is tudhatunk meg. Bár a nagyapát végső soron felmentő irat összeáll, ám nem tudjuk meg, hogy valójában mi is áll benne. A jelentősége nem kétséges, a tartalma homályban marad.

Emma tehetséges tájfutó. A regénynek majdnem az egészén újra és újra előkerülnek futásai, a közben szerzett élmények önmaga leküzdéséről és szabadság távlatairól. Az utak bejárása, kanyargása, az eltévedések és a hazatalálások a regényirodalom ismert eszközei. A Máglya főhősének tájfutása azzal eredeti, hogy szorosan összekapcsolódik a mű központi kérdésfelvetésével. Emma számos helyzetből azért tud megmenekülni, mert gyorsan és kitartóan tud futni. Futás közben talál rá – egy róka által vezetve – száz bezárt rókára, amelyeket kiszabadít, s amelyek akár a sokáig láncon tartott kutyák, először nem is akarnak élni a visszakapott szabadsággal, hanem ott köröznek szabadítójuk körül. Végül futása révén talál rá az elrejtett állambiztonsági iratokat tartalmazó teherautóra, amely a regény politikai dimenziójában egyfajta megoldást jelent.

Dragomán e két regénye egyaránt a kelet-közép-európai politikai viszonyok vonatkoztatási rendszerében íródott. Az első a diktatúra keményebb korszakának viszonyait idézi, itthon azt mondanánk az ötvenes éveket. A másik a 90-es fordulat körüli összevisszaságokat. A legtöbb konkrét utalás illetve áthallás Romániára vonatkozik, de bármely más keleti-blokk országra is érvényességgel bír. Minthogy regényekről van szó, semmiképpen sem várható el tőlük politikai illetve jelenkortörténeti elemzés. Éppen ellenkezőleg, itt a megélt történelem jelenítődik meg, de az sem közvetlenül, hanem a gyermek felfedezései révén közvetítetten. A történelem ebben a megközelítésben személyes történetek sorozata, melyekben felemlítődnek a konceptualizált tudások és jelentőségek elemei, ám nem ezek dominálnak, hanem a személyes önkeresés és önkifejezés bizonyosságai és bizonytalanságai. Egészséges lelkű emberekről van szó, akik az adott társadalmi viszonyok és a saját családi sorsuk keretei között valami igazra, megállapodottra, elrendezhetőre vágynak.

Emlékszem egy szakdolgozómra, aki édesapjáról írta dolgozatát, a kisváros egyik vallási vezetőjéről. Az életút interjúra épülő dolgozat legmeglepőbb eredménye az lett, hogy a hivatalos történelem fordulópontjai milyen kevéssé strukturálták az apa visszaemlékezéseit. Privát életének állomása, a munkahelyváltások, a párkapcsolatok, családalapítás, gyermekek – ezek voltak számára az elsődleges fontosságok, s a történelemkönyvek jelentőségei csak marginális szerepet töltöttek be számára.

Ugyanez mutatkozik meg mindkét regényben, a Mágiában számomra felerősítetten. Bármennyire is 25 esztendő telt el a rendszerváltásnak is nevezett fordulat óta, a nyilvánosságok aktorai bármennyire is törekszenek, hogy következetes szóhasználattal stabilizálják az egykori transzformáció különböző dimenzióit, legalább is a személyes és családi szinten, különösen a felnőtté válás felé közelítő gyerkőcök számára ebből összességében semmi sem látszik. Sőt mindazok az egyértelműsítő törekvések, amelyek a regényben megjelennek, csak arra mutatnak rá, hogy éppen úgy a felnőttek számára egyáltalán nem lezárt és világos az, hogy mi történt, s voltaképpen honnan és hová jutottak el.

Ezek a bizonytalanságok a Máglyában kiegészülnek és meglepően erős támaszt kapnak egy mágikus motívummal. Emma egyre több alkalommal figyeli meg, hogy nagymamája furcsa dolgokat művel egészen hétköznapi ténykedései közepette. Az apró meghökkenésekben feltárulkozó mágikus dimenzió a regény során kettejük kapcsolatának gazdag elemévé válik, s a kislány talán elsősorban ezt a hozzáállást és képességet örökli nagymamájától. James Georg Frazer (1854-1941), az európai mágikus hagyományok klasszikus gyűjteményének (The Golden Bough, Macmillan, 1922; Az aranyág, Osiris 2005) szerzője arra a következtetésre jut, hogy a mágia ugyan hazugság, de a társadalom számára rendkívül nagy haszonnal járt. Dragomán regényében a mágia szerves részét képezi a megismerés és megértés mindig töredékes és titokzatos kalandjának. Miközben fellazítja a hivatalos történelem és a privát emlékezet közötti szigorú határt, utóbbira vonatkozóan a racionális értelmezés és a mesés-mágikus közöttit is átjárhatóvá teszi.

A regényben az erőszak és a vér gyakorta használt kifejező eszköz. Emma szinte minden határhelyzetnél megszúrja magát, fájdalmat okoz magának, vért serkent ki ujjából. Akár tekinthetjük ezt a technikát is mágikusnak, amit a könyv vége felé egy helyütt utal is arra, hogy a saját magán okozott sérülés máson is sérülést okozna, ami a mágikus gondolkodás szimpla erőátviteli logikájának felel meg, s amit nálunk a horror-ipar által kreált “vodooval” kapcsolnak össze. A személyes, családi és társadalmi viszonyok valamint az emlékezés minden bizonytalansága és labilitása ellenpontjaként jelenik meg az önmagának okozott fájdalom, a maga konkrétságával és egyértelműségével. S milyen érdekes, hogy a kislány ezekből a fájdalom-pillanatokból mennyi erőt merít, és milyen fegyelmezett koncentrálásra válik képessé.

A regény egyik utolsó fejezetében Emmát szerelme felviszi egy épülő toronyház tetejére. Veszekednek, s Feri azzal igyekszik bizonyítani bátorságát, hogy a ház pereméből kiálló vasrúdon kezd egyensúlyozni a mélység fölött. A regény bátorsága éppen ezzel a képpel válik még inkább megragadhatóvá, a peremen való táncolással. A szélsőséges viszonyok és a szétfeszített alternatívák közötti eldöntetlenség következetes megjelenítésében rejlik a mű sajátos stílusa, titka, amelyet a szerző a mindig lezáratlanul hagyott fejezetekkel is demonstrál. Az olvasó eleinte még kívánná a mini-történetek nyugvópontjait, és ebbéli vágyától hajtva szinte ráveti magát a következő fejezetre. De egy idő után rá kell ébrednie, hogy a regény ezekről a befejezetlenségekről szól, a keresésről, a nyitásokról, az újra tárgyalásokról, mindannyiunk folyamatos igyekezetéről, hogy a cserépdarabokat egymás mellé illesszük, sikerrel, de még inkább sikertelenül.

Szeged, 2015. május 2.

Máté-Tóth András

Kapcsolódó írásunk:

Magvető Kiadó

Budapest, 2014

448 oldal

3990 Ft