Švejk újratöltve

ŠVEJK – SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Ritkán történik az emberrel, hogy kétszer is megnézi ugyanazt az előadást. A szegedi Švejket először tavaly nyáron láttam az Újszegedi Szabadtéri Színpadon, az élményről beszámoltam e rovatban. Hiányoltam az előadásból a derűt, sokalltam a színen megfogalmazódó rendezői „lábjegyzeteket” (a halált jelképező műanyag csontváz ki-bevándorlásait, a háttérben átguruló lovat, a festett söröskorsó felbukkanásait), és mindenek felett hiányoltam Hašek (és Švejk) kacagtató humorát.

Kollegiális nógatásra ismét megnéztem ugyanazt az előadást, ezúttal a Kisszínházban (Švejk, a derék elsőháborús katona). Ha a két élmény közti különbséget el tudnám zongorázni, jelentős muzsikus lennék.

Ez a Švejk ugyanis – a kisszínházi – érett, öntörvényű, erős előadás.

(Igaza van a nagy görögnek: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.)

De mi történt a folyóval és a vízbe lépő emberrel?

Mi változott?

Két dolog mindenképpen: a hely és az idő.

Az illatozó fák, a ligetben önfeledten koncertező tücsökzenekar, a csillagos ég, a szemtelenül támadó szúnyogok hada által körülvett szabadtéri játszótér levetette a hátáról az intelmekkel teli, fenyegető jelzésekkel operáló előadást. A langy nyári est nem fogadja be a „konstrukciót”. Buja, sötét fényeivel túlragyogja, szerelmes tüdejével túllélegzi azt.

Ellenben a kőszínház konstruált terében helyénvalónak tűnik minden jelzés, áttétel, okosság és üzenet. Itt nincs csillag, nincs tücsök, nincs szúnyog, nem fúj a szél. A „természet lágy öle” idebent nem tud vetekedni az emberi konstrukcióval, a gondolat építményeivel, a művészet szellemével.

Idebent jobban szól az emberi hang.

Azután kézenfekvőnek tűnik a két élmény közt eltelt időt is okolni. Tavaly nyár óta eltelt egy szinte teljes év. A játszók nyilván „beleélték” magukat a szerepükbe az évad során. Ez kétségtelenül igaz lehet: mindannyian „jobbak”, mint egy évvel ezelőtt.

Pataki Ferenc az élet és a háború neurózisban szenvedő Lukaš főhadnagya jelentős, emlékezetes alakítás. Megrázóan ismerős figura: okos, értelmes ember: érzékeli, ahogy sorsának irányítása fokozatosan kicsúszik a kezéből, és nem érti, miként történhet ez. A Švejket adó Sorbán Csaba „derekabb” már aligha lehetne. Nem kétséges immár, hogy nem „hülye”, de éppen ellenkezőleg. Vigyorogó képéből kivillanó tekintete elárulja: mindent ért (még az előadást is, amelyben szerepel).

Jelentős különbség a két produkció közt, hogy amíg a szabadtérin szereplők nem igen reagáltak a színi masinéria „lábjegyzeteire”, addig itt érzékelik a söröskorsó vonulásait, a ló felbukkanását, a csontváz jövés-menését, és figurájuknak megfelelően reagálnak is (mondjuk így:) a jövőből érkező jelekre.

Talán két olyan pillanata is van a mostani előadásnak, ahol Švejk és Lukaš főhadnagy „hagyományos” párjelenetét megzavarja egy-egy ilyen rendezői jel felbukkanása. Švejk vigyorogva néz a távozó csontváz után. Igen, igen, mondja az a vigyor és az a tekintet, bizony ez fog történni száz évvel a háború után, amikor mi már rég nem leszünk, helyes, helyes. Lukaš főhadnagy viszont nem érti, amit lát, hiába okos ember. Mintha bosszantó, értelmezhetetlenül ködös látomás vonulna el a szeme előtt. Érzi, hogy valamit üzennek neki ezek a dolgok, talán figyelmeztetik valamire, jó lesz vigyázni, felébredni talán? Kilépni a történelemből, háborúból, hadseregből, szerepből, amíg nem késő. De képtelen változtatni, változni. Megrázza magát, és – látomás ide vagy oda – ott folytatja, ahol abbahagyta: nyalkán és fegyelmezetten menetel az értelmetlen pusztulásba.

A szintén remek Kárász Zénó által pazarul formált karakterek egyike is észleli a körötte zajló előadást, de egy vállrándítással túlteszi magát azon, hogy (Esterházy Péter szép szókapcsolását idézve) átnézhetett a pillanat résén.

A bővérű asszonyokat bőtestű természetességgel megformáló Szilágyi Annamária kacagva legyint a jövő üzeneteire, legfeljebb megjegyzi: de nehéz ez a szar…

*

Ez tehát – hogy a szereplők reagálnak a jövőből érkező jelekre (másképpen szólva: az előadás rendezői lábjegyzeteire, mint például a felfordított asztal hátlapjára festett 1917-es évszámra, vagy a félig öltözött úttörő fiú által „közbeszavalt” József Attila versre – jelentős különbség a két előadás között. Az elsőben ugyanis mindeme jelzések a nézőnek szóltak (mintha csupa agyalágyult ülne a széksorokban, akiket el kell igazítani a történet történelmi idejét illetően, hogy a torkára fagyjon a belőle esetleg kibuggyanó kacagás). A kisszínházi előadáson azonban ezek a jelek elsősorban a történet figuráit próbálják figyelmeztetni az egyre közelebb dübörgő veszedelemre. Ez pedig izgalmas, erős és érdekes még akkor is, ha ilyesminek nyoma sincs Hašek eredeti művében, bár mai olvasatában természetesen ott lehet

Ott is van.

Így aztán ez a Švejk sem az eredeti szerző bizakodásra okot adó, az olvasó (és a néző) maradék kedvét, önbizalmát a nevetés megtisztító erejével mozgósító világképét villantja elénk (amely szerint a derű legyőzi a halált) hanem inkább a rendező abbéli meggyőződéséről szól, amely szerint a halál legyőzi a derűt. Minden egész eltörött, sikoltja a rendező Ady Endre fájdalmas verssorát, mint egy harcias közvádló, aki szerint az áldozatok maguk is elkövetők.

(Van ebben igazság.)

*

A kisszínházi Švejk tehát sok tekintetben érettebb, kerekebb, erősebb az szabadtéri színpadon bemutatott előzményénél, ám ugyanolyan kevéssé vígjátéki, mint amaz volt. Sokkal inkább hasonlít egy abszurd elemekkel (tehetségesen) operáló, posztmodern, komor harangkongatáshoz. Nem is volna ezzel különösebb baj, ha a rendező rendszeresen a saját tulajdonú színházában kongatná a vészharangot (jószerivel minden előadásában konzekvensen és kitartóan a saját világolvasatát tolmácsolva), nem pedig egy városi népszínház bizonyosan nem örökös vészharangkongatásra alapított (és közpénzből nem erre a célra fenntartott), profán templomában.

Úgy tűnik azonban, hogy Bodolay rendező úr – róla van szó – a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának vezetőjeként általában nem a mindenkori közönség szolgálatára rendeli tehetséges truppját, nem a sokféleség kínálatának szakmai minősége felett őrködik, számára fontosabb, hogy lehetőleg a társulat minden bemutatója ugyanarról a világszégyenről beszélve sokkolja, oktatassa, és büntesse a nézőt, amiért az megbocsátásra, derűre, szórakoztató kikapcsolódásra, léha örömökre (is) vágyik a színházban, ahelyett, hogy bűneit meggyónva készülne a purgatórium megérdemelt gyötrelmeire, vagy azonnal nekilátna a világmegváltás hősi munkájának vagy önmaga radikális megváltoztatásába kezdene legalább.

Nemes művészi óhaj ez még akkor is, ha a fent nevezett tehetséges színházművész kimunkált gesztusai közül mintha hiányozna a részvétet jelző mozdulat, az együttérzésre utaló fejbólintás, az önmaga igaza iránti kétkedés mosolya, az érzelmek iránti vágy szemérmes, akár ügyetlen, suta ölelése…

Nem én kiáltok, a föld dübörög, mondta erős magabízással József Attila – aztán a sínek közé lépett…

Természetesen senki nem kívánná a váteszek halálát.

A színházban is helye van a felkavaró látomásnak, számos nagy színházművész épített lenyűgöző katedrálist a maga monomániájából, vagy mondjuk tisztelettudóbban: saját démonainak harcos rabjaként.

Csakhogy egy városi teátrum nem a művészi önmegvalósítás terepe, nem egyetemi katedra és nem templomi szószék, hanem olyan kulturális köz-tér, ahová kedvvel térhetne be a kikapcsolódni, pihenni (és persze okulni is) vágyó, ezer felöl fenyegetett polgár, akit éppen elég atrocitás ér odakint ahhoz, hogy jogában álljon időnként kiszakadnia a taposómalomból, hogy felüdüljön kissé.

Sokféle lehet ez a felüdülés.

Lehet hamar múló, gyorsan elévülő élmény, édes szédület, amilyet – mondjuk – egy pohár pezsgő okoz. Lehet szörnyű másnapossággal járó, nyomasztó delírium. Lehet könnyed fecsegés-locsogás. Lehet megrázó, megtisztulást hozó, katartikus kaland…

De biztosan nem lehet permanens büntetés.

Bodolay újra és újra beleveri nézőinek orrát saját mocskukba, igyekszik felelősségérzetünket felébreszteni, nemes (át)nevelő színházi gesztusai kevés örömet szereznek. Márpedig a színházi köztér mindenekelőtt az öröm terrénuma. Ha nem az, akkor a néző nem szívesen látogatja, főként nem nehezen megspórolt forintjaiért.

Ha viszont a közönség elpártol a színháztól, az a teátrum halálához vezet.

Nem a közönség elvtelen kiszolgálására buzdítanám jeles kollégáimat, de nagylelkűbb, szerényebb, belátóbb szolgálatra mindenképp. Könnyed, sőt könnyű darabokat is lehet tehetségesen és nagy mesterségbeli tudással színre állítani. Ha a színlap vígjátékot ígérve csábítja vendégségbe a nézőt, nem illendő csőbe húzni. De talán nem is csupán illendőség kérdése ez. Mi volna, ha – uram bocsá’ – az örömlányok becéző szolgáltatására befizető vendég nem kapná meg a kuplerájban, amit akar, viszont a pamlaghoz kötöznék a kurvák, és komoly erkölcsi prédikációban részesítve alaposan elfenekelnék? Megmondom, mi volna: azt a nyilvánosházat hamar bezárnák.

*

A színház persze nem egészen olyan, mint egy nyilvánosház.

De mindenképpen a nyilvánosság háza, ahol a néző örömre vágyik, arra az illúzióra, amely megerősíti önmagába vetett, napjainkban egyre hanyatló hitét. A néző nem buta. Egy habkönnyű vígjáték láttán nem gondolja azt, hogy minden gépírólány megtalálja a maga dúsgazdag vezérigazgatóját, aki oltárhoz vezeti őt. De azt igenis gondolja, hogy ilyesmi megtörhet. A szegényember legkisebb fia – néha – legyőzheti a hétfejű sárkányt, és elnyerheti bátorsága, kitartása, stb. jutalmát. Enélkül az illúzió nélkül mindannyian öngyilkosok lehetnénk, hiszen mindennapi tapasztalataink szerint a szegényember legkisebb fiát rendszerint a földbe döngöli a világ. Vagy más példával szólva – térjünk vissza az újratöltött Švejkhez – anekdotázhat, kacarászhat a derék katona amennyit akar, végül úgyis odakerült, ahová a többiek: az értelmetlen, ostoba halált haló többiek közé.

*

A hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas évek magyar színházának legjobb előadásai a szabadság szép szólamát szajkózták. Fel is lelkesítették nézőiket, akik aztán boldog beteljesülésként érzékelték (vagy segítették) a rendszerváltást. Aztán megkaptuk. Lassan negyedszázada isszuk a levét. Ha most folytonosan a saját felelősségünkre emlékeztet minket a színház (Lásd a Švejket, amely a leginkább – talán – rólunk szól, mondván: mi vagyunk azok, akik hagyjuk, hogy egyre komorabbá, reménytelenebbé váljon köröttünk a világ), attól se okosabbak, se bátrabbak, se jobb kedvűek nem leszünk. Nem fogjuk nagyobb hévvel megölelni a feleségünket előadás után, nem támad andungunk egy jó adag véres hurkára vagy egy korsó hűs pilzeni sörre.

Pedig az volna jó, ha a színház lanyhuló kedvünket ajzaná.

Mert bár igaz a komor figyelmeztetés, hogy aki szereti a hurkát, az is meg fog dögleni a végén, mi addig mégiscsak élvezni akarjuk az életet, és benne a színház különös csodáját…

Horváth Péter DLA