Tiszatájonline | 2015. május 2.

Aknay János kiállításáról

Aknay János művei előtt állva, mozgalmasabbá válik a nap. A mintegy 1300 négyzetméteres kiállítótérben láthatom az Emlék-sorozatot, a legutóbbi munkákat, kollázsokat, angyalokat. A művek elrendezése is kifejezi, hogy a bemutatott alkotások szervesen illenek egymáshoz, rímelnek egymásra. Aknay egyéni ábrázolásmódjában egyaránt jelen van a szentendrei iskola konstruktív, szürrealista gondolkodásvilága és a művész egyéni alkotói formarendszere, a figurálistól az absztraktig […]

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Aknay János (1949, Nyíregyháza) Kossuth-díjas festőművész monográfusa, Novotny Tihamér szerint művészete szervesen illeszkedik a Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál nevével fémjelzett szentendrei iskola konstruktív, illetve konstruktív-szürrealista vonulatához. Tulajdonjegyei vagy tagmái a nyolcvanas évek elejétől kezdődően feszesen komponált, négy, három vagy két részre osztott, ablakszerű képmezőbe kerülnek. Képein angyalszerű lények járnak ki és be ezeken az ablakokon. Grafikával, esetenként plasztikával is foglalkozik. Alapító tagja, s egyik meghatározó egyénisége a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak 1972-től; Szentendrén él 1971 óta. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

Aknay János: Az emlék jelene
2015. 03. 15. – 2015. 05. 10.
Pécsi Galéria M21
Zsolnay Kulturális Negyed
7630 Pécs, Zsolnay Vilmos út 37.

 

Deák Csillag: A jelenné váló múlt

1487 Emlek, 2013, a, v, 10 copyA Zsolnay Kulturális Negyed Közép-Európa egyik izgalmas kulturális tere. A felújított gyárnegyedben, ahol a művészet a termék. Hétköznap van, az üres terekben néha bukkan fel egy-egy ember. Aknay János művei előtt állva, mozgalmasabbá válik a nap. A mintegy 1300 négyzetméteres kiállítótérben láthatom az Emlék-sorozatot, a legutóbbi munkákat, kollázsokat, angyalokat. A művek elrendezése is kifejezi, hogy a bemutatott alkotások szervesen illenek egymáshoz, rímelnek egymásra. Aknay egyéni ábrázolásmódjában egyaránt jelen van a szentendrei iskola konstruktív, szürrealista gondolkodásvilága és a művész egyéni alkotói formarendszere, a figurálistól az absztraktig.

A kiállítás címe két időfogalmat kapcsol egybe. A múltat és a jelent. Aknay emlékezete pontos, sokoldalú, a visszatérő motívumok ellenére. Térbelisége elvont, falhoz állít, kaput nyit, leheletnyi fehérrel jelzi a kijáratot, néha fehér kilincset látok, színes eget, a fallal körülvett kertet. A jelen végképp emlékké vált volna Aknay János számára a XXI. század első évtizedére? Vagy éppen az emlékezés folyamata az, aminek köszönhetően ma is képes jelen időben szemlélni, megélni azt a Szentendrét, amelyet négy évtizeddel korábban megismert, s amely valójában már nem is létezik? Alighanem az utóbbiról van szó.– írja tanulmányában P. Szabó Ernő, akinek mondatai a kiállítás előterében olvashatók.

Az Emléklabirintus, 2014 szabálytalan forma világában ott az állandóság és változás küzdelme a térrel és síkkal, a színekkel, a geometrikus formákkal. A művekben eszenciák lapulnak meg, ha néha az is az érzésem, el kell felejtenem a világtájakat, a vissza-visszatérő motívumok zártsága elringat, Emlék, 2011, Emlék, 2009. Ahogy fekete és bordó szín hasábokat keltve uralja a kép felületét, és a narancssárga színű ég felé törnek a formák, dinamikussá válnak a statikus négyzetek, téglalapok. Vagy az emlékek pirosa (Emlékek, 2012) öleli magához, engedi lélegezni a formákat. A kép bal sarkában a zöld négyzet, mint egy origo, a remény kapuja, sarokkő. És a fekete keretbe foglalt kép (Emlék, 2012) a kék és sárga égboltot építi fel, teremti újjá. Akár egy kamion suhanna át a téren.

És ahol a kertkapuk, templomtornyok követik egymást (Emlék, 2013), ott az isteni jelenlét uralkodik, a halvány színek a világba besimuló gesztust őrzik, a látás és a láttatás egymásba futó hullámait. A Festőangyal, 2008 és az Egyedül, 2009 párkép is lehetne. A kontúros képekben a színek és formák (fejek) új irányt jelölnek A visszatérést, a tőlünk nem idegen élmény önmagunkhoz ölelését, vagyunk, fájdalmaink ellenére. Az arc belenéz egy másik arcba, áttűnések vannak, figurák, érteni kell őket. A Város védő angyal, 2002 feszes térkiosztása, triptichonról van szó, fűrész fogas formáival egyrészt a hal csontvázára utalnak, másrészt a pusztulásra, a ninivei hangulatra.

A Festőangyal, 2011 az ikon állandóságát hordozza. A forma egyszerűsége szerint, kévés vonással megrajzolt szoborszerű figurákról van szó. Ez a rész-egész viszonyát vizsgáló képsorozat az egyéni arcot feledi, a fejtartás a ráismerés, felismerés érzését kelti, és nem is a halhatatlanság az, ami elsőként eszembe jut, hanem a féltés, az aggódás, a szenvedés egymásba bolygó gesztusa.

A Megváltó, 2010 képének pirossága az életet idézi fel, a múltat, amely jelenné vált. A semmibe vesző háttér, nincs kereszt, csak a test, amely ezzel lebegővé, anyagtalanná vált. Az arctalanság a némaságot, a ki nem mondás motívumát idézi fel. A mindenkiben élő istent ragadta meg Aknay. A Ballada „S”-ről, 1989 triptichonja időben visszavisz a múltba, a kerekedő, háromszögszerű formákhoz, a hegyes, csúcsos formák teret metsző helyzetéhez, a létezés és az elmúlás titkaihoz.

A Szomorú angyal, 2001 a kolostorok, a szentek világába vezet. A fekete, forgó propellert idéző formák a megtisztulást, a bűnbeesést jelenítik meg. A piros fejfedő az ártatlanságot. A szomorú angyal önmaga szenvedésében ismeri fel küldetését, és küldetésének esetleges kudarcait. Az Útközben, 1997 a szálkás, az egymásba fonatként belépő formák a túlélés mozzanatait járja körbe. A felejtés könyörtelenségét, és a jelenben élő test igézetét, hogy valamit hátrahagyjon, ami szükséges lehet az utódoknak.

Az Álomangyal, 2002 motívumai jelzik, hogy képei miként is születnek újjá más képek társaságában. A kép sötét színe komorrá teszi a látványt, a mozdulatlanság súlyát érezni, ebbe a mozdulatlanságba fekete háromszögek hatolnak be. A Kapcsolat III., 1997 szintén ezt a kérdéskört taglalja, de itt már vérbő piros színnel, az ellentétpárok világosságával. Az Ég és föld között, 2004 háromszögei vitorlást jelenítenek meg, égi vitorlást, lebegnek fenn valahol a mindenségben, amelyben ott a fény és a sötétség. A fecske formát hordozó Útközben, 1992 kép a zuhanás élményét hordozza. Nincs könnyedség, a gravitáció erejét látjuk. A Nagy utazás, 1987-ből kék fecskéje belesimul a tájba, földközelben repül, előtűnve a semmiből. Angyal született, 1991 diptichonja is a repülés motívumával ábrázolja a korábban nem voltat, az addig ismeretlent. Az Emlék, 2015 formabravúr kíván lenni, talán nem olyan könnyedén mint más hasonló művek között. A kép centrumában ölelkező, forgó formák, a piros háromszög formák ellenére a stabilitás érzetét keltik.

Ahogyan én látom/Angyal, 1993 végsőkig egyszerűsített formákkal operál, a háttér keretbe foglalt sötétje a semmit öleli magához, a sárga és piros háromszögek egymással ellentétes irányba mutatnak, hajóznak. A zöld vonal is háromszöget rejt, kicsit és nagyot, mintha egy szívverés diagramját látnánk. A mértani kapcsolatok világossága a sík felől nézve absztrakt élményt nyújt. Ez az angyal küzdelmet folytat önmagával és más angyalokkal is. A küzdelem kimenetele nem eldöntött. A művész személyessége is jelen van a címben: Ahogy én látom. És nem biztos, hogy jól látom, halljuk a ki nem mondott mondatot. A valóság metszéspontjaiban kapuk és szárnyak, sikátorok és homlokzatok, tetők és templomkertek, fecskeszárnyak és háromszögek láthatók. Vágások, bevágások, rések és nyiladékok, hasábok, boltívek, szín-falak és szín-tetők, határozott világ, metszően pontos. Szellemileg mégis átjárhatóak, a szellemjárás harmóniát és egyensúlyt sugall. Belépünk egy ajtón, és nem tudni, hová és honnan is érkezünk vissza. Talán el sem indultunk. Vagy mégis?  Ahogy Aknay mondja és látja a portréfilmjében: Ahol az angyal megjelenik, nagyobb baj nem lehet.

 

Kölüs Lajos: Angyal és hétfő

Festoangyal_akril_vaszon_3 copyAknay János útja a modern városi ember útja, aki hiába ismer sok embert, mégis magára hagyatott a térben és időben, tömegember tömegérzésekkel, tömeglátásmóddal. Egy húron pendül önmagával, és nem akar tömegemberként élni választott világában, mert ösztöne szerint kiválasztott és kiválttá váló alkotó, akinek rendeltetése van e földön.

Útja egyszerre transzcendens és profán, a jelenbe tartó út. Aknay János festőművész Az emlék jelene című tárlata Pécsett, a Zsolnay-negyedben található Pécsi Galéria m21-ben tekinthető meg. Az alkotó 114 festményét vehettem szemügyre, köztük a Születés, a Megváltó, a Városvédő angyal elnevezésű kompozíciót, s egyebek mellett az Emlék-sorozat darabjait. Fontos motívum a művekben az ablak, a nyílás, a rés, amely kép kulcspozíciójában a térhez visz közel vagy közelebb. Mítosz és tapasztalat, rítus és empíria földjén járunk, mindvégig ablakokat, utakat keresve. Hol van Aknay János keresztútja és Pál fordulása? De van-e egyáltalán ilyen az ő esetében, beszélhetünk arról, hogy az útja során radikálisan megváltozott a szemlélete, mintegy megvilágosodott egy adott pillanatban, miként Saulussal történt? „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” – olvashatjuk a Jn 1:5-ben.

Aknay az absztrakt és absztrakká váló műveiben a fény és árnyék, szivárványszínek térbe foglalt viszonyát járja körbe, tér keresése egyben isten, a szakrális téridő keresése is. Horizontja a mély sötétségből tart felénk. Csend van, a szemek kapaszkodó után kutatnak, majd a pásztázás után eredménytelenül, megtörten csuklanak vissza önmagukba. (Szalay László Pál: Botorkálunk a világ világosságában, vagy mi vagyunk az? – http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/541/) Botorkálunk a világ világosságában, vagy mi vagyunk világ és a világosság is? Se fönt, se lent, sem közel, sem távol – a tér megszűnik tér lenni Aknaynál, vonalai közrefogják ugyan a teret, a térréseket, átlói metszik a tér erőterét, sejtetik a perspektívát, de úgy érzem, gesztusában mozdulatlanná dermedt mozdulat jelenik meg.

Nietzsche Az Im-ígyen szóla Zarathrusta című művében fogalmazta meg: „Fény vagyok: ó, bár inkább éjszaka lennék! …Nem ismerem az elfogadás örömét, s gyakorta álmodom arról, hogy még lopni is nyilván jobb lehet, mint elfogadni.” Aknay is küzd a hamis ragyogás kultuszával, az álvilágosság megtévesztő hatásával, angyalai révén. az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van. Tegyük le tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. (Róm 13:12)

Az emlékek sötét színtónusai, a mély barnák, a mélyfeketék világában felüdítő jelenség a sárga szín. Közel a világosság, vagy arrafelé keresd a kijáratot a sötétség birodalmából. Camus a Pestis című regényében, amikor eljön a nyár és a fény behatol a város minden szegletébe, a pestis is elvonul. A falakká nőtt emlékek (Emlék, 2009) udvarában találjuk a kijáratot, kék-fekete- sárga-világosbarna színben. Ez a folytonos takarás és felfedés nem jár mindig a sötétség mélyére való behatolással, igazi küzdelemmel, a tér olyan szerveződésévé, amely a tér állandóságát ragadja meg. Felismerésünk látszat marad, amikor közelítünk az ábrázolt téridő felé, elszökik, láthatatlanná válik. Aknaynál az ablak a belső és a külső világ, valamint az evilág és a túlvilág közötti kapcsolat kifejezője. Sokszor érzem azt, a művész ablaka nem nyílik, valahol ott rekedek a világok közötti sávban, a senki földjén. Mintha azt mondaná, hogy a lét megismerhetetlen.

A képen fehér háromszögre olyan súly nehezedik a kompozícióban, amelyet nem bír el, összeroppan, mert a centrális térbe elhelyezése elmarad, a mű belső aránytalansága nyomán esetlegessé válik a fehér szín ereje, energiája (Emlék, 2011). Az Emlék, 2012 című képben a hasábbá váló színek mögötti pannó egymásból eredő feszültsége eltűnik, kioldódik. A tér elveszett, meggyengült. Nincs sem ajtó, sem ablak. A zárt ajtó a megszerzendő tudást, a nyitott ajtó a megfejtett titkot jelképezné.

Aknai talán egy föld alatti világban bolyong, ahol érzések nélküli árnyak mozognak. A fényt nélkülöző, homályos, ködös vagy sötét helyek foglya. A büntetés és bűnhődés színhelye, a fénytől, azaz Istentől való megfosztottság állapota, az emberi létezés végső, helyrehozhatatlan bukása. Nála a fehér szín az újjászületés, a feljövetel szimbóluma. A világ és a teremtő kapcsolatát keresi, kutatja. Az Emlék sorozat összegzés is, evilági és szakrális értelemben is. A megújhodásé, a belátásé, honnan indult és hova érkezett. Talán túl sok az Emlék címmel bíró mű, bennük az ismétlődés.

A Festőangyal, 2008 képen a festő belső küzdelmét követhetjük nyomon az alkotással, érzéseinek, gondolatainak változásával, miként is tud a világhoz közel maradni, létezni, befogadni azokat, nos ennek a kérdéskörnek katartikus élményt nyújtó képpé transzformálása elmarad. Párképe az Egyedül, 2009 visszatérés egy korábbi alkotói korszakához, formavilághoz. Formailag ott a kettős arc, az arcok egymásba olvadása, de a letisztult forma mégsem hordozza és idézi fel a magány halál közeli élményét, a magára maradtság keserűségét.

A Megváltó, 2010 című kép szokatlan formai megoldást mutat (homályba, fénybe vesző két kar, a szem nélküli arc), a befejezetlenséget sugallja és nem a véglegességet. A piros test mint feltámadó, élő test jelenik meg a képen, a háttér színei jelképezik az eljövendő világot. A Születés című képek körformája az örvényt idézik, a kiszakadást. A Szomorú angyal, 2010 ikonná nemesedő alkotás, a fejtartás félre billenő formájával sikerült a szomorúságot megidéznie. Az Angyalkapu, 2003 játékossága az, ami Aknay olyan oldalát mutatja, amely ritkán nyilvánul meg. A rejtély, a forgó háromszögek dinamizmusa teremt feszültséget.

A fecske motívum (Útközben, 1992) fekete-fehér kontrasztos színnel ábrázolt repülés tisztasága meglep és vonzó. Ugyanez a motívum jelenik meg A nagy utazás, 1987 című alkotásban is. A téma újból felbukkan Az angyal született, 1991 című képen is, immár triptichon formájában. Emlékezés és születés, felejtés és tiszta lappal kezdés, nyitott és zárt terek jellemzik alkotásait. Mintha nem lehetne szabadon közlekedni, kapuk és ajtók zárják el utunkat. Labirintus világ, rejtvényekkel, titkos és nem titkolt kapcsolatokkal. Átjárókkal. Egymásra talál angyal és hétfő. A legtöbb, amit egy angyal tehet az emberekért. A legkevesebb, amit az ember tehet egy angyalért, hétfőn is várja.

[nggallery id=544]