Robert Wilson és az 1914 a Vígszínházban

Különleges fény- és látványvilág, metaforikus színpadi képek gazdagsága, csend, hangok és hangulatok. Az 1914-ről szólt a hétvége a Vígszínházban, ahol a 73 éves Robert Wilson amerikai rendező, képzőművész, az egyetemes színházi kultúra egyik legmeghatározóbb alkotója tartott egy több mint kétórás, igen személyes előadást a pályáját meghatározó emberekről, állomásokról, illetve betekintést nyújtott előadásinak hátterébe.

Részt kellett vennem a délutáni Wilson-előadáson ahhoz, hogy megsejtsem este, az 1914-et látva e fantasztikus rendezőzseni látásmódját, esztétikai univerzumát, érzéseit, gondolatait. Az erkélyről figyeltem a darabot, mindent belátva, még az első páholyban egyedül ücsörgő Wilsont is felfedeztem, aki alaposan szemügyre vette a késve érkező közönséget, majd a darab közben is ki-kitekintett rájuk. A magyar közönség reakciói érdekelték? Tetszett neki egy-két karakter a közönségből? Ezt csak ő maga tudja…

A Vígszínház, a Cseh Nemzeti Színház és a Szlovák Nemzeti Színház közös produkciójában készült 1914 Karl Kraus Az emberiség végnapjai és Jaroslav Hašek Švejk című műveinek közös színpadi adaptációja. E két mű Wilson keze alatt különleges látványvilágával, metaforikus színpadi képeinek gazdagságával egyedi kollázzsá formálódott. Az előadásban a szlovák és cseh színészek mellett Eszenyi Enikő az egyetlen magyar szereplő.

A Vígszínházban fog rendezni Wilson!

„Életem egyik legnagyobb élménye volt a Robert Wilsonnal való találkozás. Hihetetlen inspiráló a vele való munka, rengeteget tanultam tőle, nemcsak a színházról, de az életről is. Hallgatni őt, a közelében lenni is fantasztikus és életre szóló tapasztalat” – mesélte Eszenyi Enikő.

A napokban volt Berlinben legújabb rendezésének, a Faust-nak a bemutatója, és Linzben rendezi a Traviata című háromfelvonásos operát, ezért az osztrák városból érkezett Budapestre, hogy találkozzon a magyar közönséggel. Késett a vonata, így fél három helyett majdnem háromkor kezdődött a program. Eszenyi Enikő egy titkon várható kijelentéssel kezdte felkonferálását: elfogadta a Vígszínház felkérését, és a közeljövőben Budapesten fog rendezni az amerikai alkotó. Az biztos, hogy nem a jövő évadban, mert nagyon elfoglalt.

Wilson bejött, majd a tapsot megvárva, csendben megállt a színpadon, körbenézett, majd magába mélyedt és percekig csak némán állt, a teltházas Vígszínház közönsége – köztük neves hazai rendezők, színészek, zenészek, illetve újságírók, diákok – pedig várta a csend végét. Hihetetlen kezdés volt.

Találkozások és megannyi meghatározó hatás

A Texasból származó Robert Wilson fiatalkorában nem járt színházba, múzeumba, nem volt rá lehetősége Waco-ban. Később építészeti, belsőépítészeti és festészeti tanulmányokat folytatott New Yorkban, itt találkozott először színházi, főként operaelőadásokkal, de mindegyikben csalódott, nem érezte magáénak egyiket sem. George Balanchine előadásaiban aztán felismerte a zene és a mozgás különleges kapcsolatát. Nagy hatással volt rá Merce Cunningham táncos-koreográfus és John Cage avantgárd zeneszerző is.

27 évesen New Jerseyben találkozott egy 13 éves siket fekete fiúval. Mint kiderült, Raymond Andrews árva, eldobták a szülei. Egyedülálló fiatalemberként magához vette, örökbe fogadta, fiaként nevelte. A srác nem ismerte a szavakat, de Wilson felfedezte, hogy a siketek nyelvén lehet vele kommunikálni, a teste ugyanis felismerte a hanghullámokat. „Beszorult a hangja a testébe, de mozgással kiszabadítottuk, ugyanis a mozgás, a tánc hallható” – összegezte a rendező, aki későbbi munkáiba beépítette ezt a felismerést: először mindig némán kezdték a próbát, a mozgást helyezve az előtérbe, aztán foglalkoztak csak a szöveggel.

Nem próbálom megváltoztatni a világot, nem teszek politikai nyilatkozatot a színházban, ahol a vallásnak sincs helye. Az én munkám nem a prédikáció, nem hirdetek igét…

Raymond lerajzolta álmait, gondolatait, és ezek fontos szerepet kaptak A süket pillantása (Deafman Glance) című hétórás néma előadásba, sőt, a srác maga is kulcsszereplővé vált a darabban.

A harmadik meghatározó élményt egy másik kisfiútól kapta. A 13 éves Christopher Knowles agykárosodást szenvedett, autistaként kezelték, halandzsa nyelven kommunikált, szavakat ismételt. Egy kazettát kapott Wilson a fiú szüleitől, ezen első hallásra halandzsa szövegelés volt, de később kiderült, nagyon is pontos, matematikailag megfejthető szószedet volt Chris-től. A négy felvonásos, közel 5 órás, szünet nélküli Einstein a parton (Einstein on the Beach) című operát a srác szövegei ihlették.

A közönség soraiból érkezett kérdésre a rendező elárulta, hogy mindkét fiú elindult a saját útján. Soha nem akarta őket megváltoztatni, csupán az érdekelte, miként látják a világot. Ezért is foglalkozott mélyrehatóbban szellemileg visszamaradott gyerekekkel, gesztuskutatással, valamint gyermekszínházzal. Raymond nem igazán kedvelte a darabjait, nem érdekelte, ő teljesen más karakter, éppen ezért jöttek ki jól. Chris-el nagyon jó barátok voltak, lenyűgözte a srác vizuális látásmódja – tudtuk meg az alkotótól.

Wilson a több mint kétórás előadása alatt folyamatosan kivetítőn mutatott terveket, rajzokat, diákat, fényképeket az előadásairól, ezekhez pedig magyarázatokat, saját ábrákat fűzött, betekintést nyújtott a produkciók gondolati hátterébe, látványvilágába, emlékeibe. Így derült ki, hogy a nagymamája alakította a Levél Viktória királynőnek (A Letter For Queen Victoria) című darab címszerepét, valamint azt is, hogy az 1914 kapcsán nagyon sokat foglalkozott a fény hatásával. „Fény nélkül nincs tér, a fény alkotja meg a teret” – hangsúlyozta.

Tóth András Tozzi

Robert Wilson   Az amerikai színházi rendezőt a hatvanas évek közepe óta az egyetemes vizuális kultúra egyik legmeghatározóbb alkotójának, formálójának tartják. Új bemutatói folyamatosan a nemzetközi figyelem középpontjában állnak. Wilson rendszeresen öt földrész művészeti életének élvonalbeli képzőművészeivel, zeneszerzőivel és színházi alkotóival dolgozik együtt, és nem egy előadása korszakos jelentőségűvé vált a kortárs színházban. A múlt évben például a The Old Women című zenés előadásban Mihail Barisnyikovval és Willem Dafoe-val dolgozott együtt, továbbá Lady Gagával, akiről videoportrékat készített és állított ki Londonban és Párizsban. MTI

[nggallery id=540]

Fotók: (Lucie Jansch) vigszinhaz.hu