Boszorkány-pentagramma

(NAPLÓJEGYZETEK 2005 ÉS 2006-BÓL)

Január 22. Kórház, az onkológiai osztály folyosója. Körülöttem bekötött fejű, kopasz betegek, csont-bőr kemoterápiások. Én is ilyen leszek? Mellpunkcióra várok: a jobb mellem harmadik hónapja meg van duzzadva (úgy is mondhatnám: helyes kis emlőm nőtt), de érintésre fáj. Itt csupa nő van. Én is nő vagyok talán? S csak most tudom meg, 71 éves koromban? Botrány. A térdemen Ungvári Tamás Poétika c., máig hasznos műfajelmélete-története. 1967-ben jelent meg, s azóta hűségesen kísér. Ódivatú kicsit, de éppen ezért a máig ásítozó egykori műveltségi hézagaim pótlására nagyszerűen alkalmas. Időnként fel-felpillantok belőle, vigasztalanul nézem a szemközti falat. Lazarillo de Tormes – olvasom – úgy szabadul meg vak, de kegyetlen gazdájától, hogy nekiugratja a falnak. Én a legszívesebben magam ugranék neki, tehetetlenségemben, az átellenes fal plakátjának. (A mellrák tüneteit sorolja.) Egyszerre jön egyre közelebb hozzám a halál s tör rám valami kínzó bűntudat. A családom (szüleim, testvéreim) úgy távoztak, hogy egyiknek sem voltam ott a halálos ágyánál. Pedig ott lehettem volna. (Kivéve két testvérbátyámat: az egyik a háborúban halt meg, a másikat fiatalon meggyilkolták.) S most, öreg koromra, idegenek halálával telek meg. Ezen a vészjósló folyosón, a kórházköpenyes, sovány, kopasz nők között úgy érzem magamat, mint valami haláltáborban. Otthon O. kórházi rémtörténetei – másoktól kapom vissza a kínt, amelyet a saját családom kihalásánál elblicceltem. A halállal járó gyötrelem nem vész el, csak átalakul. Íme, a Sein zum Tode (a halálhoz viszonyuló lét) megmaradásának az elve!

Február 10. Nincsen témám. Napokon, heteken át nem akad egyetlen leírásra érdemes gondolatom. Ha csak azt nem veszem leírásra érdemesnek, hogy Szepesi György, Szabó István és Paskai László ügynök volt, s így témák lettek. A Népszabadságban legalább is. Milyen kár, hogy én nem voltam besúgó, most szépen lelepleztetném magamat, s mindjárt lenne miről írnom. Az ügynök írók a lelepleződésük után általában elhallgattak, nem írtak többet – folytatja a cikkíró a lapban. Azaz az esetleges ügynökségemmel sem sokra mennék, mert a lelepleződésem után el kéne hallgatnom. Lásd a szegény Tar Sándor esetét! (De nálunk, Pozsonyban, a Madách Kiadó környékén is történt hasonló eset. A kitűnő költőként és tanulmányíróként induló B. K., mikor kiderült az ügynöki múltja, átköltözött Budapestre, s azóta íróként mélységesen hallgat.) A Népszabadság cikkírója elfelejtette megjegyezni, hogy csak a szenzitív, törékeny lelkű írók nem érzik magukat méltónak lelepleződésük után a nyilvánosan szólásra. Szepesinek, Szabó Istvánnak, Paskai Lászlónak eszében sincs elhallgatni. Alkalmasint én hallgatok helyettük, akinek viszont nincs oka a hallgatásra.

Március 9. Azt mondják, a hólavinákat általában a felröppenő madarak vagy a szelek indítják el, vagy pedig a hómennyiség egyszerűen eléri a kritikus tömeget, s a görgeteg elindul. Azt hinné az ember, az irodalmi kritika is így működik: minél több elismerő kritika születik egy műről, annál hamarabb elindul a népszerűség lavinája. Sajnos, nem így van. Egy Kortárs-beli felmérés szerint (szerzője Vasy Géza) a 2004-es évben az én egyik verskötetem kapta a legtöbb pozitív kritikát. S a népszerűség lavinája sehol! Valamikor, a tizenkilencedik században és még korábban, a cseregazdálkodás idején, amikor a pénz, az uzsora még nem rontotta meg a vagyontárgyak és termékek természetes érték- és csererendjét, lehet, hogy a népszerűség-lavina is úgy működött, mint a hógörgeteg: elég volt hozzá a felröppenő madár lába. Most a szókupecek marketingje nélkül lavina sincs. De miért nincs? A Tiszatáj márciusi számában két kitűnő kritika jelent meg könyveimről. A Faustus Prágábanról Bedecs László, a Tanulmányok költőportrékhoz c. vers- és a Milétoszi kumisz c. tanulmánykötetemről Ménesi Gábor írt. Ménesinek tetszik a Vezér-monológok c. versciklusom, s beidézi írásában a ciklus IV. részét, amelyben az aktuális Vezér azt mondja: „A nemzet, nő, haza nem alku tárgya“. S mit ad Isten!, a Tiszatáj megjelenésével kb. egyidőben meghal Miloševič (a hágai börtönben, lehet, hogy megmérgezték, lehet, hogy felakasztotta magát), s máris jön a hír a budapesti barátaimtól: bizonyos körökben nem nézik jó szemmel, hogy én Miloševičet idézgetem a verseimben. („A nemzet, nő, haza nem alku tárgya“ kitétel ugyanis eredetileg tőle származik. Ennyiben nem élt hiába!) Megáll az ész! Utoljára a létező szocializmus cenzorai reagáltak ilyen beteges politikai érzékenységgel a vers vélt vagy valós utalásaira! S feltehetően itt van a magyarázata az én népszerűségi lavinám hiányának: nem jó a politikai ázsióm. Én meg eddig úgy tudtam, hogy nekem nincs is politikai ázsióm.

 Tőzsér Árpád

Megjelent a Tiszatáj 2014/10. számában