Tiszatájonline | 2015. április 22.

Egy világháború fenomenológiája

ERNST JÜNGER ACÉLZIVATARBAN CÍMŰ REGÉNYÉRŐL
Szeretném leszögezni: Ernst Jünger Acélzivatarban című regényét nem lehet élvezni. Az „élvezet” befogadói kategóriája ugyanis értelmetlen, egyszerűen nem működik ebben az esetben. Pontosan annyira lenne abszurd kijelenteni, hogy tetszett ez a könyv, mintha a hazatérő frontkatona azt felelné a kérdésre, hogy mégis milyen volt ez a világháború dolog, hogy egész jó […]

ERNST JÜNGER ACÉLZIVATARBAN CÍMŰ REGÉNYÉRŐL

Szeretném leszögezni: Ernst Jünger Acélzivatarban című regényét nem lehet élvezni. Az „élvezet” befogadói kategóriája ugyanis értelmetlen, egyszerűen nem működik ebben az esetben. Pontosan annyira lenne abszurd kijelenteni, hogy tetszett ez a könyv, mintha a hazatérő frontkatona azt felelné a kérdésre, hogy mégis milyen volt ez a világháború dolog, hogy egész jó. A regény ettől függetlenül persze nagyon is jó, és nem csak azok számára kötelező, akik szenvedélyesen érdeklődnek az első világháború iránt. Lássuk, hogy miért.

A szöveg szépirodalmi kvalitásainak hangsúlyozása előtt mindenképp érdemes kitérni a szerző személyére, ugyanis ha ezt mellőznénk, épp attól a szemponttól fosztanánk meg magunkat, amely ezt a regényt igazán izgalmassá és egyedülállóvá teszi. Az Acélzivatarban vitathatatlanul az egyik leghitelesebb frontregény, ami valaha készült; mégpedig azért, mert Ernst Jünger nem „csak” ténylegesen végigharcolta az első világháborút, hanem több kötetnyi naplót is írt közben, mely a későbbi regény alapjául szolgálhatott. Ha kivonjuk a bevetésben töltött 1351 napjából azon napok számát, melyeken sérülés vagy szabadságolás miatt volt távol a fronttól, akkor azt mondhatjuk, hogy három és negyed évet (!) töltött ténylegesen a lövészárkok poklában. Összesen hét komolyabb sebesülést szenvedett, kész csodának tekinthető tehát, hogy egyáltalán túlélte a háborút. A szerencse és a makacssággal rokon egészsége azonban nem csak a túlélést, de azt is lehetővé tette, hogy 102 évig éljen, és élete utolsó évében is még megmártózzon a jéghideg Boden-tóban. Jünger nem csak katonaként volt kiemelkedő[1], hanem íróként, gondolkodóként és rovarkutatóként is. Fontos még megemlíteni, hogy a „konzervatív forradalom”-nak nevezett szellemi irányzat egyik vezető teoretikusa volt, amely bírálta a weimari köztársaságot, ám nem azonosult a nemzetszocializmussal.

Tizenkilenc évesen a polgári lét fullasztó sterilitásából önként menekült a háborúba. Ez egyébként nem volt egyedülálló jelenség, egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy nem akarta elfogadni az apák és anyák által örökül hagyott beszürkült világot; a háború volt számukra a nagy kaland, a kiút mindebből.  „A biztonság korszakában nőttünk fel – a rendkívüli, a nagy veszély felé hajtó vágy mindnyájunkban ott volt. Valósággal megmámorosodtunk a háborútól. Virágesőben indultunk a frontra, a rózsák és a vér részegítő hangulatában. Igen, a nagyságot, az erőt, a tündöklést a háborúnak kell elhoznia számunkra. Férfias tettnek tűnt ez, vidám párviadalnak a virágos, véráztatta réten.” Természetesen a háború e naiv, túlromantizált képe a tapasztalatlanság és fiatalság sajátja. Jünger szépen ábrázolja az üdvözült mosolyok gyors hervadását, mikor ő és bajtársai rájönnek, hogy nagyság és hősiesség helyett fagyoskodás, éhezés és véletlenszerűen osztott halál lesz az osztályrészük.

Ezzel már át is térünk a konkrét szövegre, megkezdjük ereszkedésünket a lövészárkok mélyére.  És hogy miért olyan jó vezető ebben a hátborzongató utazásban Jünger? Mert szigorúan arról ír, amit tapasztal. Olyan éles szemű megfigyelő azonban, aki nem akarja értelmezni a tapasztalatok mögött megbúvó lényeget; nincs elmélkedés a háború értelméről, hanem hagyja, hogy a jelenség a maga teljességében, önmagától jelenjen meg. A már-már tisztán taktilis, de legalábbis szigorúan saját érzékszerveire támaszkodó leírások akarva-akaratlanul olyannyira magukkal rántanak, hogy az ember saját bőrén érzékeli a falhoz vágó légnyomást, a repeszek húsba maró fájdalmát és az egyenruhába becsurgó éjszakai eső kínjait. Ez a kegyetlenségig fokozott tárgyilagosság (például a bajtárs álláig csorgott agyvelő pontos, a közönyösség határán egyensúlyozó naturalista ábrázolása) teszi lehetővé a háború jelenségének már-már fenomenológiai alaposságú leírását. Ez a nyelvi szint.

A struktúra szintjén két dolog segíti a frontkatonával történő azonosulást. Egyrészt a szorult helyzetek átélt feszültsége és az idillbe hajló béke perceiben történő fellélegzés jól ritmizálják azt az ívet, amely a katarzisba, a Nagy Csatába torkollik végül. Másrészt a frontszolgálat hétköznapjainak leírása elképesztően monoton; az olvasó együtt unatkozik a katonával, aki körül az ádázan arató halál lényegében egyszerű háttérzajjá válik, és amelyből csak valamelyik közeli bajtárs halála, vagy az ellenséges lövészárkokba vezető életveszélyes portyázások jelentenek kiutat. A baráti tűz, elsült fegyverek és véletlenül biztosított kézigránátok még csak eseményszámba sem mennek. („…nem történt semmi különleges – hacsak azt nem számítjuk, hogy Kius majdnem lelőtt, amikor kibiztosította a pisztolyát.”)

Az olvasó frontéletbe való bevonásával kapcsolatban fontos megemlíteni azt az emberi színt, amit az az abszurditásba hajló humor nyújt, melyet csakis ilyen szélsőséges helyzet hívhat elő; amikor nem tudjuk eldönteni, hogy azért sírjunk, mert nevetünk, vagy fordítva. Például hogy a latrina sűrűn tűz alatt lévő helyen áll, ezért székelés közben rendszeresen letolt gatyával kell vetődgetni, vagy, hogy roham során a bajtárs inkább a réten eliramodó nyulat lövi az ellenség helyett.

Érdekes írói megoldás továbbá, ahogy a többi szereplőt jeleníti meg a szerző, s roppant kifejező is egyben. A szereplők ugyanis nem igazán élnek; személyiségük, ha van egyáltalán, nem viselkedésükből derül ki, hanem az elbeszélő aggat rájuk sokszor idegenként ható jelzőket, amelyek soha nem szervesülnek. Ráadásul, ha felbukkan egy új ember, szinte rögtön meghal, vagy ha nem is, közlik velünk, mikor és hogyan fog elpusztulni. Ezen élettelen karakterekkel képtelenség bármiféle valódi párbeszéd, bármiféle interszubjektív viszony kialakítása. Az elbeszélő ezen élő holtak társaságában lebeg, lényegében teljes magányban egy olyan gépezet elemi részeként, amely feltételezett rendszerű működéséből csupán villanásokban találkozik.

A regény tehát erős és kijózanító ízelítőt ad az első világháború illúziótlan valóságáról, s ha élvezhető lenne olvasni, nyilvánvalóan célját is elvétené. Külön elismerés illeti a fordítók (Csejtei Dezső és Juhász Anikó) áldozatos és könyörtelenül pontos munkáját, akik a magyar közönség számára is elérhetővé tettek egy olyan alapművet, mely Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című művével rokon. Kihagyhatatlan olvasmány.

Herczegh Máté

ernst_junger_borito_fedelNoran Libro Kiadó

Budapest, 2014 

360 oldal 


[1] Többek között megkapta a legmagasabb rangú kitüntetést, a Pour le mérite érdemrendet. Ilyen elismerésben a kb. tizenkétmillió német katonából csupán 685-nek lehetett része.