Egy halálhír margójára

LÁSZLÓFFY CSABÁRÓL
Elhunyt az erdélyi és a kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb alakja Lászlóffy Csaba. A sokoldalú költő és író, ez utóbbi munkásságát költészetével egyenrangúnak tartotta. 75. születésnapja kapcsán bemutatott prózakötete méltatásánál és a NAPÚT-díj átadásakor úgy érezte a méltatásban a költészetét aránytalanul emelték prózaírói munkássága fölé […]

LÁSZLÓFFY CSABÁRÓL

Elhunyt az erdélyi és a kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb alakja Lászlóffy Csaba.

A sokoldalú költő és író, ez utóbbi munkásságát költészetével egyenrangúnak tartotta. 75. születésnapja kapcsán bemutatott prózakötete méltatásánál és a NAPÚT-díj átadásakor úgy érezte a méltatásban a költészetét aránytalanul emelték prózaírói munkássága fölé.

Nem sejthettem, hogy egyik legjobb barátom utolsó kívánságát teljesítem, amikor kis-esszémet az Agria folyóirat számára megírtam.

Számos elismerés mellett a megérdemelt Kossuth-díjat vagy még egy hasonló szintű elismerést nem érte meg – életében – hiszen nyomatékosan megtiltotta Csaba és családja, hogy várható közeli haláláról bárkit is tájékoztassak.

Álljon itt – ebben a szomorú órában – néhány sor Lászlóffy Csabáról, a próza tudós művelőjéről. Műveltsége szó szerint határtalan volt, hagyatékában kincsek rejlenek, amiket az utóbbi időben alkotott és még nem kerülhettek publikálásra, egyszerűen életének gyorsan kialvó mécsese okán. Szellemi frissességét az egyre gyengülő, halandó test végig megőrizte!

Ki gondolta volna, hogy a nagy túlélő, a betegségeket legyőző intellektus, kötetének vészjósló címe ilyen hamar valósággá válik!

A KÖLTŐ UTOLSÓ SZÍNHELYE félrevezető cím alatt leginkább esszéként definiálható, de olvasmányossága tömör és helyenként szórakoztató történelmi kisregényekké, novellákká, arcképcsarnokká emeli történeteit, elemzéseit.

Mint mondtam ezúttal a prózaíró lep meg bennünket történelmi és irodalmi tájékozottságával és mintegy feloldja Lászlóffy, a költő tömör utalásait. Polihisztor műveltsége zsákját ebben a kötetben is kioldja, hogy hozzáférjünk!

Nemcsak 75. születésnapja, de munkássága és helytállása is újabb díjak után kiált. A Kossuth-díjat – bátyja, Aladár után – maga is megérdemelné, akár a nagydíjat is! Két ilyen nagy író-költő egy családban! Szerencsére a nagyszerű géneket sikerült továbbadni.

Amikor a József Attila-díjat elnyerte, a nagyhatalmú bizottságok látókörébe került. Most, amikor a határok Kis-Magyarország és a körülöttünk élő, de le nem szakadt magyarok közt hidat és nem akadályt képeznek, az egységes test, a magyar irodalom – hivatalosságai révén is – szárnyai alá, vagy még inkább szárnyaira vehetné Lászlóffy Csabát is!

Több mint ötven kötet, versek, regények, drámák után ismét meglepett, meg tudott lepni minket – bár a kötet egyes darabjait kéziratban olvastam – ismét megfogott.

Remélem, nemcsak a kritikát, hanem a nagyközönséget is.

Szerény olvasója vagyok, és mint eddig, írásommal nem távolítom el az érdeklődő olvasót idegen szavakkal, szakkifejezésekkel (terminus technicus), vagy olyan meghatározásokkal, amelyek csak a szakmának kedvesek.”

„Ha az életkorát tekintjük felnőtté eszmélése óta minden évben megjelent egy-egy könyve, a szülőföldjén is, és  idekint az Anyaországban egyaránt publikál, szerkeszt,  kezdőknek és haladóknak ad tanácsokat, amire nem csak biztos formaérzéke, de hallatlanul széles alapokon nyugvó tudása is eleve alkalmassá teszi, sorsa szinte elrendeli.

Őrhelyén maradt és bizonyítja a Kincses Kolozsvárról éppen annyira ellátni a piramisokra, a királyok völgyébe – az idő méhébe – a Szabadságharcot követő idők Amerikájába, az újkor elején járó Angliába, a feltörekvő Franciaországba.

De leginkább az írók, költők, szellemi nagyságok agyvelejébe. Boncolja is őket a késői utókor vagy a kortárs éles elméjével, mint szikével.”

Írásommal párhuzamosan az Agria 2014. téli számában Pomogáts Béla írt „bölcseleti elégiáiról”, és arról, hogy „Lászlóffy Csaba folytonos alkotóvágyban ég”.

E sorokat kettős verseskötete kapcsán írta a rangos irodalomtörténész tudós.

(Agria 2014. Tél Pomogáts Béla: Sebezhető magányLászlóffy Csaba: Pózok a sebezhetőn; Átörökített magány c. köteteiről).

Pomogáts Bélát is idézhetem a Kossuth-díj kapcsán, hiszen mint Széchenyi-díjasnak joga volt és van javasolni. Lászlóffy Aladárnak többek közt ugyancsak ő javasolta, meg is kapta!

Kedves barátom és példaképem tiltakozása, amelyet a betegágyából feleségének, Enikőnek mondott tollba, nyilván azért parancsolt számomra hallgatást, mert nem kívánta, hogy a BETEG kapjon díjat, ha már az ereje teljében, a szellemi csúcson lévő alkotó 75. születésnapjára a legnagyobb kitüntetést nem kapta meg.

75 év! Bár ismerünk akár 90 év feletti alkotókat, akik szerencsés alkatuk folytán érik meg és nem az alattomos kór fogságában küzdenek meg minden kiérlelt mondatért, figyelmeztető jel lehetett volna, hogy földi időmértékkel mérve, egyszer minden pálya véget ér és a HALHATATLANSÁGBAN folytatódik.

E néhány sorral szeretnék méltó búcsút venni!

Radnai István