Fajó János kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Fajó János: Korai szitanyomatok című kiállítása  
2015. 04. 02 – 2015. 04. 15.
MissionArt Galéria
Budapest V. Falk Miksa utca 30.

Deák Csillag: Az eltüntetett végtelen

Szitanyomat, olvasom a kiállítás meghívóján. Szitál, mint az eső, és szita-szita péntek, most csütörtök. Felakasztotta a szitát, hallottam gyerekkoromban. Akkor nem értettem, hogy valójában mit jelent. A szitanyomatról sem tudtam. Ma más a helyzet. A Missionart Galéria rostált (szitált) a Fajó János gyűjteményből, egymás után három kiállításon láthatók szitanyomatok. Az első kiállításon Sokszorosított variációk I. címmel a Fajó sziták, 1966-1991 kerültek bemutatásra

A falakon a klasszikus avantgárd hagyományait felvállaló, a modern művészetet népszerűsítő és mindenki számára elérhető alkotások függenek. Fajóék törekvése a design és a művészet közötti határok leépítésére is irányult, valamint a vizualitás és a művészet elméleti kérdéseinek bemutatására. Fajó művei ma is frissek, szín és forma egybeolvad, egymást erősítik, a szemcsalogató, végsőkig egyszerűsített geometrikus formák vizuális ingerek is. Bármelyik alkotást nézem, általa a variációk végtelenje tárul fel szemem előtt. Guruló, gördülő gyöngyszemek. A kerek világ osztódó sejtjei, különböznek egymástól, de azonosságuk sem vitatható. Ez az egylényegűség Fajó stílusából ered, ill. a látott formák, színek lesznek a stílus elvitathatatlan jegyei.

Fajó máig példaértékűnek tartja, hogy társaival 1974-ben létrehozta a grafikai szitanyomó „Műhelyt”, amely később Budapesti Műhely néven vált ismertté (tagjai: Bak, Fajó, Nádler István, Keserü Ilona, Mengyán András, Hencze Tamás). A műhely révén a szerigráfia a steril, homogén felületek, a végleges színhangzás kialakításának és a műalkotás demokratizálásának az eszköze is lett.

A Missionart Galériában a kézművesség kapja meg méltó elismerését. Az új sokszorosított eljárás, szerigráfia Fajó számára az önkifejezés addig kevésbé tapasztalt lehetőségét, formáját jelentette. A 67/87-es mappa még bonyolult, többszörösen áttételes forma-dzsungelt mutat: négyzet, kör, körcikk, háromszög formák simulnak, hatolnak egymásba. A kép centruma nem domináns elemként jelenik meg, a szélek felé tolódik el a formák egymásba játszása, egymásba csúszása. De jön a Kitárulás II. (1971) az egymásra nyíló, egymást fedő négyzetek. A burjánzó, harmonika módjára egymáshoz tartozó formák az egyszerűség, és nem az összetett és bonyolult formák felé mozdulnak el, mégis háromdimenziós látszatot keltve. A Forma ünnepe is egyetlen formát variál, hullámoztat végig, eltérő színekkel. A Hommage a Koppernic II., 73/89 már formabontó, nem négyszögesíteni akarja, hanem cseppfolyósítja, hullámosítja a kört. A gravitációt gondolja el másként, a nehézkedési erőt, amely eltorzítja az emberi arcot a gyorsuláskor, a szökési sebesség határánál. Jin és jang. Ez a szitanyomat a minimalart remekműve, a párjával együtt: Hommage a Koppernic, 1976. Számtalan forma ismerhető fel benne: villanykörte, hagyma, körte, hullámsáv, hal, bálna, fantázia kérdése, hogy milyen más formákat találunk a képet szemlélve. A Csíkok, 1973 zokniformák, színvariációjukkal (a fekete mindegyiknél helyet nem változtatva öleli közre a köztes színeket) hatnak. Bennük is a hullámmozgás dinamikáját érhetem tetten. A Metsződés, 1985 a tojásból kiváló, kibújó, kihasadó tojást, mint ikerformát tárja elénk, vizuálisan azt hitetve el, hogy elszakadt a két forma egymástól, a zöld sáv kelti ezt az érzetet, egyúttal azt is, hogy itt rejtve egy harmadik tojás is ott van. A Kör I.-ben a hullámok kettészakítják a kört. Fajó elválaszt, elhatárol, egyúttal kiemel, a részformák bár megbontják a forma egészét, mégis dinamikus egyensúlyban maradnak egymással. Rész és egész dialektikája jelenik meg Fajó műveiben.

A három Raszter I. II. III., 1977 egy női arcot ábrázol. Portré, az arc íveit hangsúlyozza, ismeri fel. A női arc mindkét oldalán árnyas, beeső arcot keltve, de itt funkciója van, jobban a szemre, szemöldökre, a szájra, ajakra irányítja nézőjének figyelmét. Kár, hogy a kiállításon a lépcsőfeljáróba került ez a három alkotás (helyszűke miatt), a szemlélődő csak különös kíváncsisága esetén fedezhette fel őket.

Műveiben egyaránt jelen vannak a geometrizáló és nonfiguratív organikus, illetve geometrikus kompozíciós formák, és mindvégig az egyszerű, színes felületek, részek, csíkok, négyzetek, körök, körcikkek, háromszögek hozzák létre az egyensúlyi helyzeteket, az arányérzéket megbontva és helyreállítva.

Fajó műveit látva, szembetűnő, hogy nincs jelen a hagyományos ábrázoló, narratív és illusztratív megközelítés, hogy kitágítja a képi látásmód határait, felfoghatom ezt paradigmaváltásnak is. Ma már nehezen fogjuk fel, hogy e művek a három T (tiltott, tűrt, támogatott) elve ellenében és ellenére születtek. A nonfiguratív törekvésnek adva teret. Fajó síkfoltjai, geometrikus formái az örök visszatérést, az egymásból építkező, egymásba visszatérő elemek, építkezések, kompozíciók feszültséggel terhesek, szorongás nélküliek, a végtelent nyelik el, miközben a végtelent idézik meg. A formák folytonosan a rendet szegik meg, ellenpontozzák egymást, és egyúttal egy új rendet hoznak létre, anélkül, hogy valamiféle mögöttes történésre utalnának. Fajó expresszív motívumai, szabályos formái a perpetuum mobilét idézik fel bennem. Belső energiájuk állandó marad. Fajó-állandó, mértékegység, aki mér vele, könnyűnek találtatik. De olyan biztos, hogy létezik, mint a háttérsugárzás a világegyetemben.

Kölüs Lajos: Sokszorosított végtelen

A nevével ellentétben a szitanyomat nem nyomással készül, hanem a felületére felvisznek festékanyagot és ezt a festéket szétkenik rajta. Használható bármilyen festékkel, (speciális, fényvisszaverő, világító), szinte bármilyen anyagra (textil, fém, üveg, kerámia, műanyag, karton, fa, szövet). A szitanyomást elsőként a textiliparban használták, ahol filmnyomásnak nevezték el. Főleg a lyoni selyemiparban volt használatos, selymek díszítésére.

Kassák Lajos 1922-ben, a MA képeskönyv című kötete címlapjául készítette el szitanyomatát, közel száz év telt el. Ma is él a szitanyomat? Vagy előrelép a komputergrafika? Fajó idejében más volt a helyzet. A demokratizálódás kvalitásos műfaja a színes sokszorosítás, a szerigráfia, a tökéles szitanyomat. Nagy pontossággal és mindig a megfelelő anyaggal kell dolgozni. …Biztat: az igazi gyűjtő először képeslapot, majd füzetet vesz, aztán lesz egy kis pénz egy nyomatra, végül eljön az idő egy eredeti műre is. – nyilatkozza Fajó János egyik interjújában. Felvetődik bennem, a sziták fölött eljárt az idő? Ahogy nézem a képeket, eszembe sem jut, hogy igen. A formák elevenek, dinamikusak, ellentmondást hordozóak (Kompozíció, 1989), bennük a feszültség, a formai motívumok kiegészítik egymást, kör, négyzet, háromszög, ívek és hajlatok, áthajlások köszönnek vissza a nyomatokról (Metsződés, 1985). Számozott eredetiség, több van belőle, szeriális.

Fajó formái változatosak, bonyolultak is, egyszerűek is, egyszerre mindkettő. Elvontak, nonfiguratívak, az egy arcot ábrázoló három mű kivételével. A szüntelen változást, hullámzást jelenítik meg, mintha Fajó hallgatná a tenger mormolását, a hullámcsapódásokat a sziklaszirteken. Egyedül hallgatom tenger mormolását, Tenger habja felett futó szél zugását – Egyedül, egyedül. A bujdosók közül (Lévay József: Mikes). Fajó nem bujdosó, és formanyelve bárhol érthető, felfogható, szimbolikus, univerzális és absztrakt nyelv, a természethez kötődik, ennyiben organikus is. Egyediségét az adja, hogy az egyszerű formák kapcsolódási, hálózati rendszere, struktúrája színnel kombinálva szemet ingerlő módon hatnak ránk a nyomatról. Van valami szemfényvesztő, a vonal úgy nem futhat, onnan nem jöhet, trükkös megoldás, innen nézve így látom, onnan nézve másként, mindkettő igaz, a fókuszváltás újabb formákat tár fel. A szitanyomatból eredően Fajó a határozott kontúrokat és vonalakat kedveli, személyes kézjegyét így hozva létre, akár akrillal festene.  Szitáinak ez nyugtalan vibrálása egyaránt ered a váratlan színkombinációjából, (Forma ünnep, Hommage a Koppernic II., Kitárulás II.), illetve a forma zökkenésekből, csavarokból, hajlításokból, forgásokból. Madarak repülnek, a szárnyak egymás mögött, mintha egyetlen csapással repülne a madárraj, vagy egyetlen hullám futna végig a végtelen tengeren, többször is.

A formák ritmusa az, ami már lírai, a szitanyomat költészete és iróniája, mert semmi sem akar egyetlen eggyé válni, uralkodni (Fajó 67/87 mappa lap (Forgó)). A másolat és eredet harcában a másolat győz. A másolat be tudja tölteni a mű szerepét. Itt fel sem merülhet a hamisítás, vagyis a másolás nem meríti ki a hamisítás fogalmát. Marcel Duchamp a talán legtöbbet másolt képet, a Mona Lisát szemelte ki, s festette meg bajusszal és szakállal L. H. O. O. Q. címen („Elle a chaud au cul” – azaz a hölgy tüzel – szójátékszerű rövidítése.) [Tardos Károly: A másolás mint műfaj – a másolás piaca, in: A budapesti képzőművészeti szcénák nemzetközi összehasonlításban: http://katalizatordij2010.blog.hu/2010/11/27/]  Fajó szitanyomatai egyenrangúak, mágikusak, különösen a Raszter és Hommage a Koppernic. Az ősi, szimbolikus formák erejét sikerült Fajónak megragadnia, az alkalmazott forma által megidézni. Nincs többé alapvető valóság, a valóság többirányú és többrétegű, nincs kiválasztott irány, a művész maga dönt, a valóság mely részét, szeletét használja fel, akár motívumként vagy tárgyként. Mondhatjuk azt, hogy a másolás fontos és elkerülhetetlen?

A montázs […] ollójával belevág a status quo szokásokkal és társadalmi normákkal felszentelt képébe. S mikor azt más összefüggésben újra összeszereli, akkor a hagyományos szemlélet számára felháborító, anarchikus összevisszaságot hoz létre. – írja Erdély Miklós. Fajó művei is montázsok, a különböző formaelemek (kör, négyzet, háromszög, vonal, kör stb.) egymásba játszása, egymásmellettisége, struktúrája az, ami elkerüli a káoszt, anarchiát, az összevisszaságot. Fajó invenciósan hozza létre másolatait, nyomatait, ahol számozottan tetten érhető a rangsor, melyik az eredeti, melyik csak másolat. Az appropriation art (a kisajátítás művészete) messze áll Fajótól, nincs szüksége rá, hogy ilyen értelemben kisajátítson egyes képeket, szimbólumokat, egyes képek korábbi kontextusának más kontextusban történő felhasználásával. Ha tükörbe nézek, azt hiszem, SEMMIT nem látok. Az emberek engem általában tükörnek neveznek, ám ha egy tükör tükörbe néz, mi van ott látnivaló? – mondta Andy Warhol. Fajó is tükrözteti formáit (Csíkok, 1973, Piskóták), tükörbe állítja őket, és párhuzamos világok születnek (Spirál, 1971), új univerzumok, zeg-zugok, dombok és domhátak, mélyedések. A kör bezárul. Lehet tovább szitázni.

[nggallery id=530]