Emlékek Bicskey Lukács hangjáról

MÁROK TAMÁS

A szegedi születésű Bicskey Lukácsot régről ismertem. Hogy milyen régről, azt nem is tudom. Nagyon kedves, szeretetre méltó ember volt. A fizimiskája miatt azonban legtöbbször rosszfiúkat játszattak vele, bérgyilkosokat, bűnözőket és más főgonoszokat. Hosszú haja, átható tekintete, az utóbbi években megnövesztett szakálla is ezt a karaktert sugallta. A hangja nem igazán. Az nem volt sem mély, sem reszelős, sem hátborzongató. A hangja inkább az egyéniségét tükrözte, nem az ábrázatát. Operarajongóként ez nagyon erős benyomásom volt kezdettől.

Újságíróként, tévésként is többször találkoztam vele. Legutóbb egy nyári műsorunkban, amikor pár napra hazajött szüleihez, Szegedre. Ekkor mesélte el, hogy egy angol filmben játszott egy jelentős epizódszerepet, többek között Donald Sutherland partnereként. Barbár törzsfőnökként ordítozva lovagolt be a csatába. A film a régi Angliában játszódott. A rendezővel azt beszélték meg, hogy ő, mint egy idegen törzs vezetője – egyszerűen beszéljen magyarul, az angoloknak elég idegenül fog hangozni. Aztán Lukács továbbgondolta a dolgot, és nem Kölcsey nyelvén, hanem egy eltorzított, sámánisztikus magyar nyelvet használt. Amely aztán annyira megtetszett az alkotóknak, hogy „megvették”. Pedig szokás szerint az utószinkron során egy másik színész, más hangon szokott megszólalni.

Másik találkozásunk sokkal korábban, a 90-es évek elején zajlott le. Kormos Tibor lett a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, aki rendezőként is le akarta tenni a névjegyét. Shakespeare Macbethjét választotta, a címszerepre pedig Bicskey Lukácsot, akivel korábban már több stúdiószínházi produkcióban dolgozott együtt. Az előadás kuriózuma volt, hogy Lady Macbeth szerepét 3 színésznőre osztották – szét. A Városi Televízió stábjával ellátogattunk az egyik főpróbára. Amint megérkeztünk, Kormos közölte, hogy baj van, a címszereplő súlyos torokgyulladással küzd, az orvos eltiltotta a beszédtől. Mivel azonban vészesen közelgett a bemutató ideje, muszáj volt próbálni – ám Bicskey egy szó nélkül játszotta szerepét.

Ez a forgatás szempontjából nem volt a legjobb hír, ám még nagyobb fejtörést okozott, amikor az interjúkra került a sor. Kormos kategorikusan közölte, hogy a színésze meg nem szólalhat, nem veszélyeztethetjük a pár nappal későbbi bemutatót.

– Akkor adjon interjút némán! – vetettem föl.

– Ezt hogy gondolod? – kérdezték megrökönyödve.

– Nem, tudom, próbáljuk ki!

Bennem az ifjú riporter öntudata, benne nyilván a színészi büszkeség munkált. Én beszéltem, kérdeztem, ő gesztusokkal, kézmozdulatokkal reagált, mindketten kerestük az utat. Végül ráleltem az eldöntendő kérdésekre.

– Ez a Macbeth egy gazember? – kérdeztem, és ő hevesen rázta meg üstökét.

– Működik a lelkiismerete? – szőttem tovább, s ő ismét ingatta a fejét. Aztán kiötlöttem még valamit, amire bólinthatott. Végül meg kellett kérdeznem:

– Vajon péntek estére lesz hangod?

Erre egészen közel hajolt a mikrofonhoz és ezt suttogta:

– Már most is van egy kicsi, de azért nem használom, hogy péntekre legyen.

Soha senkivel nem csináltam azóta ilyen egybeszélős interjút, gyanítom a világon sem sok hasonló készült. Nekem nem A sasból, az Argóból vagy valamelyik tévészerepléséből, hanem ebből az interjúból marad meg leginkább emléke.