Kürti László: Antall Pistának

telefonon hívtalak legelőbb, úgy terveztem,

eldumálgatunk a bajok mellett, búcsúzunk,

örvendünk, cukkoljuk egymást valami

csibészséggel. persze nem vetted fel a mobilt,

és mire visszahívtál, már tárgyszerű őszinteséggel

beszéltünk karácsonyi ajándékcsomagodról:

rákodról, ami a májadban burjánzik, de még

nem sikerült a kezeléseket felvenned, a gyógy-

fürdők viszont enyhítik a fájdalmaidat és az jó.

bárhol futunk össze, velem dicsekszel és:

„hogy van még bőr a pofádon, ilyen eleven

verseket írni?”

nyáron abban egyeztünk, elmegyünk

a hegyalja legjobb borászához, ahhoz az isteni

bigéhez, aki úgy búg a furmintjáról, hogy percen

belül bezsongok én is. és hagyjam a sok lőrét

másra, de figyeljem azt az újságíró kiscsajt, ahogyan

a tollszárral babrál. halálról soha, elevenségről

volt szó mindig is közöttünk:

„lacikám, tudod, férfiember állva hal meg, szóval

látogass meg mielőbb, és adj egy utolsó interjút nekem.”