Doromboznak, dorombolnak

DOMBOSI TÖRTÉNETEK – REMIX IRODALMI FESZTIVÁL ÉS TÁBOR 6. NAPJA

A nagy finálé eddig váratott magára. Az utolsó nap reggelén a kishegyesi általános iskola termébe kevesebben érkeztek, mint eddig. A többség hazafelé vette az irányt, néhányunkra maradt a feladat, hogy a közösen metszegetett történetfánkat sudár és vastagtörzsű cédrussá növeljük. Szűkre szabott időnkben – kilenctől fél tizenkettőig – egy egyoldalas zárványt növesztettük ki a papírból. Tamás Gáspár Miklós taglalta a politika és az irodalom viszonyát Bertolt Brecht és Sinkó Ervin munkásságán keresztül. Előbbi példa esetében az indivídum és a közösség közötti döntést említette, mint ami jelen esetben a helyes-helytelen kettősének ellentétével írható le. Utóbbi író kapcsán pedig azt emelte ki, hogy az író arra az álláspontra helyezkedett, hogy a modern társadalmak problémái megoldhatatlanok. Késő délután már a futball pályán folyt a játék. Hat órától nemzetközi labdarúgó-mérkőzésre került sor. A hazai Dombos Fest a Magyar irodalom csapatával mérkőzött meg. Estére bor volt várható, Tóth Loon adta elő A bor akadémiája című dionüszoszi vőfély-meséjét. Hivatalos itató, ahogy elárulta nekünk, barátaitól, a borászoktól hozza a bort s jókedélyűen eliddogál az emberekkel, közben almát vagy sajtot csemegézik.

Valaki halkan dorombon kezd játszani. Bacchánsnők után körözött a szemem, de minduntalan csak a pohár mélyében landolt. A lány közöttünk ült, miként épülhetett fel, bajos lenne még megtippelni is. De mintha tarlóból Szemirámisz függőkertje nőtt volna. Vizslatja, szaglássza a poharába kapott nedűt, koccint a szomszédjával, majd belekortyol. Meg kellene szólítani, legalább annyira, hogy kifaggassam, hogy mi az oka a csodás gyógyulásának. Míg ezalatt tipródtam, úgy ült mellém, hogy nem is vettem észre. „Szia szalmakalapos srác.” „Helló, de mintha bemutatkoztam volna…” „Lehet, nem emlékszem.” „Jól vagy?” „Persze, eddig sem volt semmi bajom.” „Ácsi, kezd érthetetlenné válni számomra. Hogy-hogy nem volt semmi bajod?” „Ahogy értem.” „Hát Zoli?” „Te honnan tudsz erről?” „Te kiabáltad, hogy Aaronnak ellopta Török Zoli az árnyékát. Aztán meg a tiédet.” „Én ilyet soha nem mondtam, valótlant állítasz.” „De…” „Nincs de. Ha kinyitod a telefonkönyvet, nincs benne Török Zoltán.” „Lakhat a szüleinél is.” „Hülyeségeket sorolsz. Felnőtt férfi nem lakik a szüleinél.” „Honnan tudod, hogy felnőtt?” „Akármilyen okos is gyerek, nem tud megkavarni egy olyan felnőttet, mint amilyen te vagy.” „Mire fel érdemeltem ki ezt a bókot?” „Tetszik a szalmakalapod. Olyan, mint egy sombrero.” „A magad mögé dobott sötétség?” „Az árnyékra gondolsz?” „Arra, arra.” „Azoknak valóban lábuk kélt, úgy tudom, élelmesek pokrócot varrnak belőlük kóbor cicáknak.” Az arcomat a kezembe temettem. „Honnan veszed ezt a zagyvaságot? Kóbor macskák vannak, szó se róla, de hogy árnyékból plédet?” „Nincs fantáziád, látom. Én minden gond nélkül el tudom képzelni.” „Mint Zolit?” „Mi végre emlegeted feszt ezt a faszit? Honnan vetted?” „Te mondtad, valamint olvastam.” „Te mindent elhiszel, amit a könyvekben írnak? Akkor mégsem vagy olyan eszes, mint számítottam.” „Nem… én úgy értem… Hagyjuk.” „Lökött.” Azzal felemelkedett, hogy elmenjen. „Legalább a neved mondd meg!” „Nézd ki a könyvedből” vetette oda. Kicsit mintha fejembe szállt volna a bor. Mellettem minden szék foglalt, a nő sehol. Egy doromboló macska hagyja szagmintáját rajtam. Talpra kászálódtam. „Megyek haza” jelentettem ki. Vörös óriások robbantak fel a szemem előtt. Kacsázva a melegtől és a bortól, kibotorkáltam. Kibányásztam a hátizsákomból egy nagy, aranyszínű, cinkos ‘C’ betűs könyvet. Lapozgatni kezdtem, rosszullét fogott el. „Hánynom kellett,” futottam a kinti vécé felé. A rohanás következő képkockája, hogy

Az öreg Brezovszky-házat tatarozzák. A kishegyesi nótárius, Virág Gábor mutatja meg, hogy hová kell menni.

Fekete I. Alfonz