07.31.
| Szabó T. Anna és Bősze Ádám lesz a Képmás-estek vendége a festői Halász-kastélyban >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
08.01.
| Főszerepben a kortárs fotográfia az idei Garten programjában >>>
07.30.
| Szemtestvér – Filmpremier és beszélgetés a Capa Központban >>>
07.29.
| Grand Café – Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb c. noválláskötetének bemutatója >>>
NAPI TANDORI

07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

2015.04.04 - tiszatáj

A ’90-es évek végén a „hekkelés”-fogalom egyfajta visszatérésének lehettünk tanúi: legyen szó akár polit-akciók kiáltványszerű megalapozásáról, a számítógéppel felszerelt íróasztal mögül folytatott „információs hadviselésről”, a katonasághoz közeli tanácsadó szervezetek terror-forgatókönyveiről, a konceptuális művészet stratégiájáról, egy valóban létező dekonstruktivizmus metaforájáról, a digitális neoszituacionalizmus reményéről, a titkosszolgálatok hivatalos gyakorlatáról vagy akár csak egy vírus általi globális szerelmi vallomásról. Mindemellett úgy tűnt, hogy a hekker a ’80-as évek vége felé nemcsak elérte népszerűségének csúcspontját, hanem belépett az önreflexivitás „ironikus” fázisába, és elveszni látszott különböző csoportokban és táborokban. Úgy tűnik, hogy akcióinak és célkitűzéseinek sokféleségében a hekker megfoghatatlanná vált.

Míg a nyolcvanas években zseniális, veszélyes vagy megmentő műkedvelőként, egy mindenütt hirdetett szép új információs társadalom árnyékaként vagy pedig jogi kísértetként koherens, bár nem feltétlenül realisztikus alakot öltött, a számítógépes világon belül régóta sokféle csoport különült el a maga saját publikációival, társadalmi kódjaival és hatásköreivel. Ilyenek például a system intruderek, akik idegen számítógép(hálózatok)ba hatolnak be, a crasherek, akik ezeket a hálózatokat bedöntik, a phreakek, akik a telefonrendszert kutatják át, a vírusok, trójai falovak, férgek és bombák programozói, a kalózok és a crackerek, akik eltávolítják a védelmi mechanizmusokat, és szoftvereket terjesztenek, a kripto-liberalisták, akik záreljárásokat törnek fel, és ők maguk írnak erős algoritmusokat, valamint az anarchisták, akik „felszabadítják” az illegális vagy védett információ minden fajtáját (szóljon az bombakészítésről és kábítószer-előállításról, kalózállomásokról és rendőrségi frekvenciákról, bankautomatákról, kábel- és műholdas tévékről).[1]

A 2001. szeptember 11-i merényletek következtében mindenesetre újra viták indultak az „információs hadviselés” és a terrorisztikus hekkertámadások lehetőségeiről, amelyek a hekkert újból jól megragadhatóan körvonalazták.[2] Ez a kontúr azonban megmutatja alakjának alapvető ambivalenciáit annak felforgató és államszervező változatai között. Maga az internet szerkezete is tanúbizonyságot tesz arról, milyen erőfeszítésekkel és sikerrel próbálták egykor a katonai stratégák felvértezni magukat az elektronikus támadások ellen, és fenntartani a kommunikációt. Ugyanakkor a kilencvenes évek óta spekulációk tárgya volt, megbénítható-e vészhelyzet esetén a lehetséges ellenségek elektronikus – és ezzel együtt minden egyéb – infrastruktúrája, és ha igen, miként. A hekkertámadások miatt érzett félelem párdarabjaként létrejött az állami hekkerség gondolata. A hekker a támadás és a védelem alakjaként lépett fel: egyszerre fegyver és pajzs, lehetséges ellenség és a hadviselés legtitkosabb eszköze. A hírhedt RAND Corporation például már 1995-ben végigjátszotta A másnap [The Day After] nevű forgatókönyvet, amelyben az iráni vezetés állítólag sikerrel járt a légiirányító-rendszer indiai programozójának megvesztegetésével, és hekkerként saját szoftverének bevetésével.[3] A tervjáték leírja, miként lehetett a civil repülőgépeket polimorf vírusokkal megfertőzni, hogy lezuhanjanak Chicago fölött. Ugyanakkor a Defense Week című folyóirat 1998-ban arról számolt be, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség [National Security Agency, NSA] és az Információsrendszer-védelmi Ügynökség [Defense Information Systems Agency, DISA] egy úgynevezett Információsrendszer-védelmi Biztonsági Programot [Defense Information Systems Security Program] üzemeltetnek. Ebben az NSA ügynökök például arra vállalkoznak, hogy behatoljanak a NASA számítógépébe és egészen a kilövésvezérlőig, illetve más kritikus adatokig nyomuljanak előre. Az ilyen államilag alkalmazott hekkerek kísérleteit már sikeresen alkalmazták nemcsak a békefenntartók hadművelet-vezérlő számítógépeinek [Battle-Management-Computer], hanem különböző villamoshálózatoknak a befolyásolására is. A hekker folyvást háborús jellegű bevetése az információs hadviselés minden lehetséges változatában viszont homlokegyenest szemben áll a hekkerek eredetével és önértelmezésével.

A „szabad” és önértelmezésük szerint „hagyományos” hekkerek megnyilvánulásai drasztikusan eltérnek az állami alkalmazásban álló hekker szemléletmódjától, mely utóbbi a háborús és válsághelyzetek elhárítására, és forgatókönyveik előállítására irányul. A német Chaos Computer Club (CCC) a nemzetközi hekkercsoportokkal (Cult of the Dead Cow, 2600, Lopht, Phrack és sokan mások) együttműködésben határozottan felszólalt az ellen, hogy a hálózatokat csatatérnek használják: „Ne vegyetek részt háborús cselekedetekben, az úgynevezett »kiberháborúban«. Tartsátok életben a hálózatokat, amelyek a kommunikációért vannak. Ezek az emberi haladás idegrendszerei” – volt olvasható az egyik közös közleményükben. Amikor pedig az iszlamista terroristák támadásai után a hekkervilágban felhívások keringtek az iszlám országok, valamint iszlám szervezetek weboldalainak és más interneten keresztül elérhető kommunikációs rendszereinek lerombolására, a CCC az „információszabadság és az egész világra kiterjedő, akadálytalan kommunikációhoz fűződő emberi jog” nevében eltökélten tiltakozott az ilyesféle ambíciók ellen. A zavartalan kommunikáció stratégiai terét egyszerűen a globális „polgári nyilvánosság” uralommentes diskurzusterének minősítették, ahol sohasem szünetel a kommunikáció. Mindazonáltal már az efféle megnyilvánulások szükségessége is arra utal, hogy a hekker jellegénél fogva talányos alakkal bír. Természetesen nem egyszerű életrajzi véletleneknek köszönhető, hogy a nyolcvanas években a biztonsági tanácsadók karrierje még a bírósági tárgyalótermekben, a vádlottak padján kezdődhetett. A hekker kényes kompetencia birtokában van, bármire használják is azt. Sehol máshol nem mutatkozik meg ennyi érzékeny érintkezési pont a terrorhoz, a szabotázshoz és a háborús cselekedetekhez, mint a digitális számítógép uralma, irányítása és ellenőrzése alatt álló világban, és sehol sem nem gyűlik össze (talán utoljára) ilyen mennyiségű utópikus potenciál, mint a számítógép-hálózatok területén. A példák az uralkodó gazdasági rendszernek az Open Source mozgalomban megfogalmazott alapvető kritikájától a cenzúra minden fajtájával szembeni határozott fellépésen és a magánélet védelmén át az információs-írástudó [computer literate] társadalmak és globális kommunikációs utópiák felvilágosodás-projektjeiig terjednek. Ahhoz azonban, hogy megértsük annak a hekkernek az alakját, aki megtestesíti ezt a kettősséget, tisztában kell lennünk keletkezésével, apparátusaival és történetével.

*

Mind a mai napig jelentős dátumot jelöl Steven Levy Hekkerek – A számítógépes forradalom hősei című könyvének 1984-es megjelenése.[4] Levy mindenekelőtt megfogalmazta az állandóan idézett (és bizonyára főként Richard Stallman által sugalmazott) hekker-etikát. Ez értelmét tekintve ennyit tesz:

1. A gyakorlati részvétel parancsa. A hozzáférés a számítógépekhez – és bármihez, ami taníthat valamit arról, hogyan működik a világ valójában – legyen korlátlan és teljes.

2. Minden információ legyen szabad. (A szabad jelentheti azt, hogy megszorítások nélkül (mozgásszabadság = nincs cenzúra), ellenőrzés nélkül (változás- és fejlődésszabadság = nincs tulajdon vagy szerzőség, nincs szellemi tulajdon), vagy pénzügyi érték nélkül (nincs költség).

3. Bizalmatlanság az autoritások felé / a decentralizáció pártolása.

4. A hekkereket ítéljék meg a hekkelésük alapján, ne hamis kritériumok szerint, mint diplomák, kor, nem, faj vagy társadalmi helyzet.

5. Alkothatsz művészetet (igazságot?) és szépséget a számítógépen.

6. A számítógépek jobbá tehetik az életedet.

Hogy a hekker egyáltalán így ábrázolható, jelzi: mára történelmi alak lett, aki távolról felismerhető, és valamennyire éles körvonalakkal bír. Ehhez a historizáláshoz az „otthoni számítógépek” [„Home computers”] évtizedeként a nyolcvanas évek biztosították a szükséges hátteret. Míg a hekker-etika megkövetelte, hogy a szoftver ne legyen áru [daß Software keine Ware werden solle], éppen ebben az időben vált először teljesen nyilvánvalóvá, hogy a számítógépipar messze nem a szabad hekkerek lehetőségeinek netovábbja. A szoftver a szó legszorosabb értelmében termékszerűségében, nem pedig folyamatszerűségében jelent meg, és az Apple mutatta meg, hogy a számítógépet minden laikus használhatja, anélkül, hogy értené. Amikor Richard Stallman (szintén 1984-ben) életre hívta a Szabad Szoftver Alapítványt [Free Software Foundation] és a GNU-t, hogy a forráskódok nyíltak és bárki által módosíthatók maradjanak, már elkésett a hekker-etika védelmére tett kísérletével, mert addigra régen kiépült és elkülönült egy médiahatóság. Ehhez nem csupán DFÜ-postaládák, helyi számítógépes klubok, bájosan dilettáns vásárok és félreeső időpontokban sugárzott tévéműsorok, gyanús cserebörzék, valamint kezdetben még xeroxon másolt folyóiratok, végtelen listák, számítógépes táborok, egyezmények, ROM-dumpolási könyvek, zsúfolásig megtelt elektronikus üzletek és félig privát kellékbarkácsolók tartoztak, hanem a játék- és programfejlesztők és ezek alig fiatalabb crackerjei és kalózmásolói is.[5] Míg az információs-írástudó generációról szóló hekkerálom megrekedt néhány iskolai Pascal-tanfolyamban, addig a Sinclair, Commodore, Atari vagy Apple számítógépek hekkelése ifjúsági népsporttá vált. A tömeges elterjedés és a számítógép-használat különböző kontextusai alapján a hekker fogalmának pontos meghatározása ekkoriban már legfeljebb csak visszatekintve volt lehetséges, mégpedig a késő ötvenes és a hatvanas évek egyetemi csírasejtjeire szűkítve.

Akkoriban a hekker olyan alakot jelentett, akit maga a számítógép-technológia rendszerkorlátja hoz létre. A hekker annak a technikai körülménynek köszönheti létét, hogy a digitális számítógépeken láthatatlanok a folyamatok, és ezt a hozzáférhetetlenséget az interfészek hierarchiájával kell legyőzni. Amikor ugyanis a számítógépek digitálisak lettek, egyúttal mérhetetlenné váltak. A mérésről a számolásra való átállással véget ért a kineszisznek az a retorikája, amellyel a rudazatok és hajtóművek számoló(-elektro)mechanikája már puszta ránézésre érhetővé vált. Ez a mechanika átadta a helyét a diszkrét, elektronikus órajelek rátáinak, melyekkel ettől kezdve érzékelhetetlen jeleket lehetett emberfeletti sebességre kapcsolni. A digitális számítógépek azóta olyasmit dolgoznak fel, ami már nem látható, és az, ami látható bennük, nem az, ami feldolgozásra kerül. Az adatfeldolgozás és -megjelenítés elvált egymástól, így az ember és gép közötti kölcsönös összeegyeztethetőségnek a határát jelölik. Innentől kezdve mindent interfésznek hívnak, amit az adatfeldolgozás egyfajta kettős mozgás során láthatatlanná tesz, és más módon újra megjelenít, vagy fordítva: az, ami a bemenetből adatokat készít, mégpedig azzal az eredménnyel, hogy a bemenetek már nem az adatok. Valami tehát, már csak a rendszer adta okokból is, mindig láthatatlan marad. A digitális számítógéppel bizonyos értelemben egy titok jön létre, egy „mediális tudattalan”, valami, ami megfigyelhetetlenül, talán „igazából” megtörténik, és ami ezért napvilágra hozható, egy felületekből vagy absztrakciós rétegekből [abstaction layer]álló fátyol, amelyet alkalmasint félre lehetne húzni. A digitális számítógép teret ad a gyanakvásnak.[6]

E korlát előtt további gátak húzódnak az írás- és olvasásjogok formájában: amióta már nem csak az úgynevezett „technikusok” használják a számítógépet, akik ezeket jó esetben még maguk tervezték, azóta a felhasználók legfeljebb felhasználói kézikönyveket, a technikusok pedig technikai útmutatókat kapnak. A felhasználóknak azokhoz a be- és kimenetekhez van joguk, amelyeket egy bizonyos program megenged, a rendszergazdák ellenben jogosultak arra, hogy megírják a hozzáférés-kezelés jogi szövegeit, a programozók pedig hozzáférnek magukhoz a forráskódokhoz. A felhasználóknak – röviden és Lyotard-ral szólva – nincs joguk ahhoz, hogy önmagukat „metapreskriptív” módon fejezzék ki.[7] Követhetnek előírásokat (tehát programokat), de írni nem írhatnak. Játszhatnak, de nem változtathatják meg a játékszabályokat. Kezelhetik az adatokat, de nem szabhatják meg a kezelés irányvonalait. Ezzel nem a láthatatlan digitális és a látható analóg számítógép közti abszolút, technikai határ kap döntő szerepet, hanem azok a programozott és ellenőrzött, kiszámított és védett határok, amelyek szoftverként eleve szabályozzák azt, hogy a rendszer mely részéhez kinek van hozzáférése, tehát ki milyen beállítások felett rendelkezhet, és ki elől mi marad elrejtve. Ebből következik az interfész szó szerinti kétarcúsága: az interfész egyrészt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a digitális számítógépek egyáltalán hozzáférhetők legyenek, másrészt egyidejűleg és szükségszerűen újratermeli a hozzáférhetetlenségeket. A digitális számítógép hardverből és szoftverből álló összetétele maga jelenti a diskurzus szervezésének egyik problémáját, ezzel pedig egy hatalmi problémát.

Történetileg a hekker ezen a határon született meg, a láthatóság és a láthatatlanság, a programozás és a felhasználás, a korlátozott írás- és olvasásjogok és az elő-írások, más néven programok között, amelyek döntenek arról, hogy bizonyos közlések a számítógépeken „értelmesen” jelenjenek meg, mások pedig „értelmetlenként” kizárásra kerüljenek. A hekker a kisigényű képernyőmunkás árnyékaként vagy kísérteteként jelent meg, elégedetlen, kíváncsi, türelmetlen és mindenekelőtt játékos „felhasználóként”, mielőtt a „felhasználó” elnyerte volna mai jelentését. 1996-ban a Biztonság a kibertérben témában tartott egyesült államokbeli kongresszusi meghallgatás még erre a kezdetleges jelentésre emlékeztetett: „A hekker valaki, aki sok időt tölt a számítógéppel, gyakran sikeresen működtetve azt a próbálgatás [trial & error] módszerével anélkül, hogy először az útmutatóhoz folyamodna.”[8] A hekker nem iskolázott technikus vagy programozó, hanem olyasvalaki, aki tudását maga gyűjtötte össze. Tiszteletlen a programok, rendszergazdák vagy használati kontextusok önkényes előírásaival szemben. Az a tekintély, amely autodidakta barkácsolásait hitelesíti, maga a konkrét technika, a készülékek anyagisága és teljesítményük korlátai. Hiszen csak a gép teljesítményének korlátai jelentik a végső határt – azt a határt, amely a saját hardveres alap tönkretétele nélkül nem léphető át, viszont sikeres hekkeléssel megközelíthető. A hekker ugyanakkor több annál a tesztpilótánál, aki meghatározza a hardver(e) teherbíró képességét. Legbelsőbb indíttatását tekintve játékos, történelmi lehetőségfeltétele pedig a digitális számítógép mint univerzális játékgép.

*

A hekker létrejöttének nemcsak technikai, hanem intézményi alapjai is voltak, hiszen először a hekkerben öltött alakot a számítógép-használó új formája, és kizárólag ennek alapján határozató meg az, amit a fejlesztők még ma is a „feltételezhetően leghülyébb felhasználónak” tartanak. Az ötvenes évektől kezdve (például a Stanford Mesterséges Intelligencia Laboratóriumban vagy az MIT Lincoln Laborban) léteznek azok a számítógépek, amelyekhez hallgatók is hozzáférhetnek. Míg sok esetben ezzel alig kellett megváltoztatni a készülékek fizikai elhelyezését, az intézményi környezet drasztikusan átalakult. Hiszen a második világháború idején és közvetlenül utána a számítógép felhasználói szinte mindig egyúttal azok tervezői és programozói voltak. Még a SAGE radarirányítói vagy a proper programming bekábelezett ENIAC-lányai ispuszta „eszközöknek” vagy jobbfajta titkárnőknek számítottak, de semmiképpen sem felhasználóknak. A készülékek kontextusának megváltozásával összefüggésben állt egy nemzedékváltás is, mert a diákok, akik akkoriban a szigorú rendszergazdák felügyelete alatt tolongtak a számítógépeknél, már nem a háborús generáció matematikusaihoz, fizikusaihoz és elektrotechnikusaihoz tartoztak, akik a számítógépet „munkaeszközként” alkották meg, hanem ők már (többé-kevésbé) készen kapták a számítógépeket, és csak a meglévő rendszerben mozoghattak a szabályozott funkciók szerint. Mindamellett a felhasználás fogalma tágabb volt, mint ma, hiszen eleve nem léteztek még a szabványapplikációk. A felhasználás az előírt diskurzusfeltételekkel való kiegyezést jelentette – kezdve a számítógéptermek nyitvatartási idejével, egészen az olyan szabályokig, hogy a programokat binárisan vagy oktálisan (tehát a kettes vagy a nyolcas számrendszerben) kellett bevinni egy assembler tehermentesítő „mnemotechnikái” (a betűkből álló kis jelölési segítségek) helyett.

Ezeknek a programoknak a létrejötte szempontjából döntő szerepet játszott magának a hardvernek a megváltozása. A TX-o, amely 1959-ben elérte az MIT-t, ahol kiemelt jelentőségű hekkergéppé vált, szakított a papíralapú szoftverkoncepciók körülményes procedúrájával, amelyeket lyukkártyákra kellett átkódolni, majd ezek kimeneteit visszakódolni. Billentyűzettel és (radar)képernyővel felszerelve, ahogyan azok akkoriban csak a fejlett távoli radarfelderítő-rendszerekben voltak megtalálhatók, a TX-o egyfajta „interaktív” használattípust tett lehetővé: programokat lehetett bevinni és azonnal futtatni, adott esetben kijavítani és rögtön újrafuttatni. Jörg Pflüger ebből az okból az interaktivitás kezdetét a programok javításának tevékenységétől, a debuggolástól számítja – attól az időponttól, amikor a számítógépek a parancsokra olyan hibaüzenetekkel válaszolnak, amelyekre a felhasználó rögtön tud reagálni annak érdekében, hogy ne jelenjen meg több hibaüzenet. Pontosan ebben az értelemben voltak hekkerek Jack Dennis és Thomas Stockham, akik, amint az MIT-telértea TX-o-számítógép, először egy assemblert írnak, nevezetesen a MACRO-t (a programok írásához), és egy debuggert, a FLIT-et (a programokban való hibakereséshez), hogy ezzel véget vessenek a számoszlopokban folyó körülményes programozásnak. Csak ezek a saját maguk által barkácsolt termelési eszközök tették lehetővé, hogy nagyobb kódolási erőfeszítés nélkül írhassanak kisebb programokat, mint például a római számokat arab számokra átíró programot. Az ad-hoc-programozásnak éppen ezt a fajtáját nevezi Steven Levy „hekkelésnek”.

Egy sor hasonló hekkelés született, melyek nem álltak arányban azzal, ami egy ilyen drága gépen elfogadott volt, és ezért kezdetben „drágának” (expensive) minősültek. Például egy analíziskurzus házi feladataihoz, amelyeket papíron vagy elektromechanikus kalkulátorokon kellett megoldani, Bob Wagner programot írt, nevezetesen az Expensive Calculatort, amely a TX-o-ból egy mai értelemben vett zsebszámológépet készített, és pontosan azért bukott meg az adott vizsgán, mert számítógépet használt. Az Expensive Typewritert további irodai készülékek emulációja követte. Az, hogy a számítógép, az írógépek és a játékok hekkelésnek számítottak, egyenesen szituacionistavisszaélésnek, azt mutatja, hogy egy univerzális gép lehetőségei közül mennyire keveset értékeltek és alapoztak meg diszkurzívan értelmes felhasználásként. Ezek pontosan azok a programozástechnikai innovációk, amelyek felhasználását még nem találták ki. Ebben az értelemben a hekkerek nem utolsósorban arra utaltak, hogy a számítógép olyan gép, amely képes minden más szimbolikus géppel azonossá válni, de még nem az. Ez az út pedig eleinte egyáltalán nem a gazdasági, katonai vagy postai irányítóközpontok bugyraiba vezetett, hanem maguknak a készülékeknek a funkcionalitásáról és materialitásáról szóló tudás elzárt területére. A hekkelés a kísérletező játszás egyik formája volt. Ez a kísérletező játszás azonban természetesen nem csak „vad gyönyör” volt, ahogy Levy nevezi. A hekkelés nem mámoros játék, hanem teljesen gazdaságos, és legfeljebb a funkcionálás mámorát idézi elő. Hiszen egy hekkelés belső oldalán, a programkódban, „ez” úgy fut, hogy jobban nem is futhatna.

Jóllehet, eredményét tekintve a hekkelés értelmetlennek tűnhet, de keletkezését az optimálás és maximálás stratégiái vezérlik. Minden a számítógépes játékok játékából, magából a programozásból ered. A hekker játéka számos, egyszerre lehetséges mozzanat kombinációjának függvénye, és az elemek olyan szerveződéseként határozza meg magát, amelyben a legtöbb lehetőséget a legkisebb helyen (a legrövidebb kódban) és a legrövidebb idő alatt (a leggyorsabb kóddal) implementálnak. Ez különbözteti meg a „szabad” hekkert a fizetett programozótól, akit például az IBM-nél évtizedekig soronkénti díjazásban részesítettek, ami a kód eleganciáját tekintve nem volt éppen előnyös. A hekkert az érdekelte, hogy sebesség- és tárolóhely-optimalizáló kódot írjon, elkerülje a hivatalos nyelvet, és szabadalmaztatott vagy illegális eljáráson keresztül kihasználja a teljes hardverkapacitást, ezzel olyasmit hozva létre, aminek mindössze az az értelme, hogy „fut”. A kombinatorikai játékkal kísérletezve a hekker nemcsak azt kereste (és találta meg), amit a tervezők előre láttak, és a kézikönyvek már tudtak, hanem mindenekelőtt azt, amiről ezek még álmodni sem mertek.

*

A játékoknál és írógépeknél kevésbé volt értelmetlen Capt’n Crunch hekkelése, amely mögött John Draper, a National Semiconductor mérnöke rejtőzött. Draper a „phreaking” egyik legnépszerűbb alakja, a hekkerek azon vonalához tartozik, akik a telefonhálózatokkal foglalkoznak.[9] Először Joe Engressia, egy vak hekker foglalkozott a jelátvitel eljárásával, és különböző irányítási frekvenciákra jött rá. Draper is úgy emlékszik, hogy a phreakinghez zenekedvelő, vak kamaszok köréből kapott ösztönzést. Ők nem kizárólag arra voltak képesek, hogy helyesen felismerjék a változó rezgésszámokat, és a házi orgonákon[10] kis dallamokat megszólaltatva telefonszámokat tárcsázzanak. Érzékeny hallásukat ugyanis az sem kerülte el, hogy bizonyos hangokkal rá lehet kapcsolódni a telefonműszerészek ingyenes hívásvárakoztatóira. Draper elkezdte tesztelni ezeket a hangsorokat egy saját építésű frekvenciagenerátorral (amely később blue-boxként vált ismertté). Ezzel rábukkant a legendás – használaton kívüli kapcsolatot jelző – 2600Hz-re, amellyel képes kikapcsolni a díjszámlálót, valamint mindenféle teszt- és szervizszámokra, ingyenes konferenciakapcsolásokra és tönkrement vonalakra is. Ergressia és Draper ezzel azt a határt sértették meg, amely elválasztja a preskriptív és metapreskriptív közléseket, vagy egyszerűbben: amely elválasztja egymástól a telefonbeszélgetések ütemezett beszédét és azokat a szignálokat, amelyek magát a telefonbeszélgetéseket ütemezik.

Draper – nem úgy, mint az MIT szoftveríró hekkerei – nagyon is tudatában volt annak, hogy ezzel nemcsak azt a technikai határt számolta fel, amely a technikusokat elválasztja a telefonálóktól, hanem egyúttal áthágta azt a jogi és gazdasági határt, amely létrehozza és fenntartja a fizető telefonos ügyfeleket és a hálózatszolgáltatókat. Hiszen az ő célja nem a számítógép volt, hanem egy már kiépült és piacgazdaságilag működő terjesztőhálózat. Amikor Draper a Capt’n Crunch reggeli gabonapehelyhez egy olyan műanyagtrombitát talált mellékelve, amelynek 2,6kHz erejű hangja az AT&T összes nem létező biztonsági falát bedöntötte, már nem lehetett feltartóztatni az országos phreakinget. Miután 1970 körül már baráti megállapodásra került sor a szerviztechnikusok és azon phreakerek között, akik hálózati kártyákat rajzoltak, és névtelenül jelentettek be hibás vonalakat, Drapert 1972 májusában letartóztatták. A hekkerek eredményei a jó hírű Bell Systems Technical Journalban kerültek közlésre, barkácsoláshullámot kiváltva az egyetemisták körében, amelyben „Berkeley Blue” és „Oak Toebark” (ismertebb nevükön Steve Jobs és Steve Wozniak) is részt vettek, nem utolsósorban a blue-boxok eladásával egy másik barkácsolást, nevezetesen az Apple-számítógépet finanszírozva.

*

Draper jelfeldolgozása nem utolsósorban azért lett problematikus, mert a hekkelés státusát tisztázatlanul hagyta: vajon általában a kapitalista hozzáférési feltételek elleni támadásról van szó, vagy pedig kifejezetten az aránytalanul magas telefondíjak elleni tüntetésről, esetleg arról, hogy a hekkerek maguk olcsón telefonáljanak, netán mégis arról, hogy mindenki olcsón telefonálhasson? A hekker-etika pusztán minden információ nyilvánossá tételére vonatkozik, azt azonban egyáltalán nem határozza meg, mit kezd az egyén ezzel az információval. A hekker már ennél fogva is jó és rossz között oszcillálhat, illetve – ahogy számos életrajz tanúsítja – könnyen térfelet válthat. Draper maga is, ahogy sokan mások, időközben biztonsági céget működtet. A telefonok azonban mégiscsak különböznek a számítógéptől. Draper és Engressia hekkelései sem a telefonra irányulnak, hanem a közvetítőhelyek szimbólumfeldolgozó gépeire. Habár egyes tárgyak, mint a házi orgonák, a hangszalagok és a játéktrombiták a hekkerek keze nyomán eredeti és váratlan szövetséget kötnek a telefonokkal, mégis a programozás jelenti a lényeges szempontot. Ebben döntő szerepet kap, hogy a kiküldött diszkrét irányítójelzések [Steuersignale] nem a telefont változtatják meg, hanem a telefonálás játékszabályaiba avatkoznak bele.

Boris Gröndahl nemrég észrevette, hogy nincsenek „vegyi hekkerek, atom-hekkerek, génhekkerek vagy autóhekkerek. Pusztán a legcsodálatosabb hátsó légterelők, sárvédők, (sport)biztonsági övek még nem teszik hekkerré az autószerelőt.”[11] A hekkelés csak azokra a rendszerhelyekre irányulhat, ahol a programozások történnek. Ez a hagyományos gépeknél lehetetlen volt. Az energetikai gépek világában példának okáért egy gőzgép csak akkor válhatna hűtőszekrénnyé, ha egyenesen a termodinamika törvényei fordulnának meg. Az elektromágneses gépek világában egy elektromotorból végül dinamó válhatott, vagy egy „disztribúciós apparátus” átalakulhatott „kommunikációssá”, ahogy Brecht azt a Rádióelméletében követelte.[12] Ezek az átfordítások azonban binárisak vagy tükörszimmetrikusak maradnak. Egy rádióvevőből akár rádióadó is lehetne, de televízió vagy zsebszámológép biztosan nem. Ha az elektromos írógépeket egyúttal nyomtatókként is használják, akkor valóban brechti értelemben minősül át a vevő adóvá, de ez ettől még nem hekkelés. Az viszont igen, ha egy lézernyomtató processzorát és memóriáját kihasználatlan második számítógépnek tekintjük, és azt teljesen más számításokra használjuk, mint a betűtípusok és grafikák arányosítása.[13] A számítógépek világában tehát már nincsenek egyszerű átváltási műveletek. Az, hogy mire használható egy számítógép, egyszerűen mindaddig homályban marad, amíg egy meghatározott program futni kezd. A hekker a számítógép egyik találmánya – egy játékos digitális apriorival. Létezését és tevékenységét különös játékszereinek és azok kombinációjának köszönheti. Ez nem zárja ki, hogy ezek a játékok kapcsolatokat létesítsenek más technikai tárgyakkal, a telefonokkal, házi orgonákkal, hangszalagokkal vagy írógépekkel. Nem a felhasznált eszközök a döntőek (például Capt’n Crunch hekkelésénél), hanem a vezérléstechnikai szintre történő váltás. Draper átváltotta az emberi beszéd jelentéktelen áradatát az irányító központ számára intelligibilis, diszkrét jelekre. Emellett közömbös volt, hogy ez a vezérlési információ vajon egy trombitából, egy hangszalagból, egy házi orgonából vagy egy jól képzett [énekes] szájpadlás[á]ról [geübten Gaumen] eredt-e.

A döntő aspektust a Turing-gépek univerzalitása jelenti. Egy számítógép minden szimbolikus művelete „helyes” használat, és ennek értelmében nincsenek „másfajta” vagy „hibás” kezelések, hanem csak aktualizálatlan virtualitások. Minden program, amelyik fut, legitim – függetlenül a legalitás kérdéseitől. Valójában nincsenek hamis játékok a helyes játékok között,[14] hanem legfeljebb félbeszakadó játékok és összeomló programok. Bármilyen kezelés csak akkor és csak abban a kontextusban jelenhet meg visszaélésként, amelyet a jog vagy a gazdaság szegélyez, a normalitás kódol, vagy amely intézmények által hagyományozódik. Minden új kezelés előállítja és feltárja ennek a területnek a megsértését is. A hekkelés kijátssza a helyes vagy hibás alkalmazás fogalmait, bizonyos értelemben dekonstruálja a „visszaélést” magát, miközben felmutatja, hogy a technikai funkciónak az a fogalma, amely a célok emberi intencionalitásához kötött, a számítógépek esetében értelmetlen. Mindezen az a tény sem változtat semmit, hogy minden technika semleges saját használatával szemben, és maga is csak a technikatörténet egyik származékának tűnik. Nem számít új médiatörténeti megfigyelésnek az, hogy megjelenésekor csaknem minden technológia heterogén gyakorlatokból táplálkozik, így különféleképp kerül alkalmazásra, mielőtt az egyik alkalmazási mód olyannyira megszilárdul, hogy a normalitás egyszerű észrevétlenségének és illuzórikus szabályszerűségének benyomását kelti.[15] Ezzel szemben az az új a számítógépben, hogy ezt az „eldönthetetlenséget” önmagában, elméletében és lehetőségfeltételének matematikai bizonyításában hordozza.

*

A hekkerek cselekvési lehetőségeinek és létmódjainak döntő pontja abban áll, hogy a játékok eldöntetlen számának virtualitása magában a számítógépben van megalapozva. Egyrészt a számítások kombinatorikus logikája új tudást állít elő, melynek a matematikai elméletben nem kell valós világra vonatkoznia, vagy arra nézve következményekkel járnia. Új tételeket (vagy programokat) egészen addig lehetne írni, míg végül mindet megírják, és a matematika (vagy a programozás) története befejeződik. És mivel valamennyi csak a formális logikában létezik, nem kell félni semmiféle kockázattól és mellékhatástól a papíron lévő tollvonásokon vagy a képernyőkön villódzó betűkön kívül. Másrészt a vonatkozó szimbólumok játéka masszívan beavatkozik a létünkbe, amint az magára ölti a számítógépek anyagi formáját:[16] a háborúktól és a pénzpiacoktól egészen a lemezmeghajtós mosógépekig ezek a játékok a szimbólumokkal azt eredményezik, hogy repülőgépeket lőnek le, összeomlanak a tőzsdék, vagy a legjobb esetben elárasztja a víz a pincéket. A kalkulusnak azonban nincs határa egészen addig, amíg nem mond ellen önmagának a következetességet kivéve. A program létezése szempontjából egyedül az a döntő, hogy lefuttatható-e, nem pedig az, hogy például számítógépes játéknak vagy szövegszerkesztő programnak tartjuk-e, a lövedékek röppályáját vagy a pénzmozgást irányítja-e, vagy hogy a börtönből szabadultak elektronikus bilincseit vagy a könyvek jelzeteit kezeli-e. A számítógépek következetesen amorálisak. Innen nézve beláthatóvá válik, miért lehet kevésbé világosan meghatározni a hekkert a „politikai felforgatás” többi figurájához képest, és az is, hogy gépeivel és kompetenciáival miért van rá igény és miért találkozni vele az ugyanolyan határátlépések különböző kontextusaiban.

Pontosan itt kerülnek játékba azok a határok is, amelyeket a hekker ostromol, átlép, mindig újrateremt, egyúttal pedig meg is kérdőjelez. Nem a nemzetállamok területiről és ezért ellentmondásos határairól van szó, legalábbis kezdetben nem, hanem a lényegesen kézenfekvőbb jogi, politikai vagy morális határokról, amelyeknek korlátozniuk kell a lehetséges játékok özönét, amelyet a tisztán (techno-)logikai szinten semmisem tartóztathatna fel. Míg a játékoptimalizálás csak a készülék abszolút (hardver)határába ütközik, addig a játékos hekkelés maga az értelem relatív határaiba, a felhasználói jogokba és szabadságokba. A hekkelés szakadatlanul bővíti a szimbólumjátékok terepét, mégpedig annak kitüntetett kritikus peremvidékén. A hekker-etika ezért a játék egyfajta etikájaként olvasható: mindegyikünknek részt szabad és kell vennie a játékban, minden játékos egyenlő, a játékszabályok és elemeik szabadon hozzáférhetők, mások játékát tiszteljük és óvjuk, és mindebből egy jobb világ születik. A hekker ebben az értelemben a Turing-gépekre egy „esztétikai államot” alapít.

A társadalmi utópia megteremtése szempontjából ez a hekker számára először is ösztönzést és politikai-pedagógiai küldetést jelent. Arról van szó, hogy a technika elvi szabadságát és öntörvényűségét a játékok egyelőre meghatározatlan számával kapcsolatban szembeállítsák felhasználóik hasonló szabadságával is, amely szabadság annyit tesz, hogy minden ilyen játék szabadon játszható. Ezzel tehát a rendelkezésre álló, de még kihasználatlan lehetőségek feltárásának egyik formájáról van szó, ami csak megfelelő technikai kompetencia mellett lehetséges. A számítógép-használók seregének bizonyos mértékben felvilágosultnak kell lennie, hogy sorsát kézbe vehesse. A felhasználó ott tapasztalja meg a szabadságot, ahol ő játszik, azaz ahol ő maga programoz, s nem csak idegen programokat követ. Ez megfordítva azonban csak azt jelenti, hogy aki nem játszik a készülékeivel, hanem azokat triviális gépekre fokozza le, annak következésképpen nincs elégséges fogalma saját tevékenységéről, és egy kiterjedt pedagógiai manőver tárgyává válik.

Másodszor azonban a lehetséges alkalmazások játékterére irányuló kérdésből bomlik ki a hekker teljes paradoxona. Hiszen a technikával való játszás feltérképezi annak határait, mígnem azok felbomlanak és máshol újra rögzülnek. Már ami a korai hekkerek játékának eredményeként eljutott a játékon kívüli térbe, az jellemző módon messze nem volt értékesíthetetlen, és ez egyáltalán nem mond ellent a játék „szabadságának”. Azóta léteznek zeneszoftverek, szövegszerkesztők, számolóprogramok és számítógépes játékok. Valamint léteznek az operációs rendszerek. Nem véletlenül találjuk meg még ma is Dennis Ritchie-t és Ken Thompsont a hekkerek dicsőségfalán, mivel a UNIX-uk egyszerűen játékként kezdte. Tehát minden hekkeléssel megszűnik a hekkelés egyik lehetősége. Még az is, ami ennyire szokatlanul kezdődik, meglepően gyorsan szabványalkalmazássá válhat, igazolva a felhasználók lustaságát vagy elvakultságát, hogy (már) ne kelljen hekkelni. Tehát a hekker magával cipeli a határt, amelyet színleg átlép, és szüntelenül újrarajzol. Bárhol lehetővé tesz korábban nem létező játékokat, ott nemcsak gazdasági, jogi vagy morális szabályozási igényt teremt, hanem egy hekkermentes teret is.

Capt’n Crunch hekkelései, letartóztatása és öt év börtönbüntetése már azért is más minőségbe tartozott, mint az Assembler-virtuozitás az MIT-nél, mert azok messzemenően eltérő jogi és magángazdasági hatáskörtől erednek: nem egy félreeső egyetemi számítógépterem végső határán történtek, hanem egy technikailag és gazdaságilag megszervezett és átfogó „médiahatósághoz”, nevezetesen a telefonhoz kapcsolódtak. A telefon Draper révén tanulta meg azt, amit a rádió már tudott: bár sokat lehetett, de korántsem volt szabad mindent leadni. Például az irányítójelzéseket. Paradox módon ez az új tudás azonnal egy nem tudáshoz vezetett, jobban mondva: annak megszüntetéséhez, ami tudható. Azzal, hogy Draper kibővítette telefonhasználó játékterét, egyúttal gondoskodott az éppen feltárt territórium lezárásáról is; miközben rájött, mi minden tudható még meg a telefonrendszerekről, hozzájárult ahhoz, hogy ezt az új tudást a telefontársaságok saját tulajdonukként és hatalmi tudásukként jelöljék meg; azzal, hogy szabályozatlan beállításokat aktualizált, megteremtette az illegalitás precedenseit, lehetővé tette, hogy technikailag átálljanak a közvetítőközpontok, amelyek megszüntették ennek a sajátos illegalitásnak a lehetőségét. A hekker ezzel Janus-arcúnak tűnik, olyannak, aki éppen annyira felforgató, mint államszervező alak, aki az adatdzsungel Robin Hoodja és a gyanús kiberterrorista között ingadozik, aki ennek megfelelően a világuralmon vagy a világvége eljövetelén dolgozik.

Éppen azért, mert a hekker ezt az ambivalenciát hordozza magában, dönti el, hogy aufklérusként vagy pusztítóként tevékenykedik-e, vajon utópista vagy cinikus, pedagógus vagy biztonsági tanácsadó lesz-e. Az utópisztikus vonalat mindenekelőtt a kampuszok forrongása táplálta, a békemozgalom és az az egyszerű tény, hogy 1970 körül mindkét oldal számára – egyrészről a kormányhatóságok és vállalatok, másrészről a hekkerek számára – nyilvánvaló lett, milyen kulturális, politikai és gazdasági jelentősége lehet a jövőben a számítógépnek. A ’60-as években a hálózatok fejlesztése nemcsak haditechnikai okokból volt tanácsos, hanem egyúttal olyan új, bizonyos mértékig underground kommunikációs utakat kínált, amelyeken keresztül úgy tűnt, egészen új nyilvánosság alakítható ki. A vietnámi háború alatti információpolitika ismét megtanította, hogy nem szabad bízni a tekintélyekben, nem kell elfogadni a hozzáférési feltételeket, meg kell kerülni a tilalmakat, vagy – az ideológiakritika stílusában szólva – a tilalmak mögött a rendszer önfenntartási törekvéseit kell sejteni, amely rendszer a tudás korlátozásán keresztül remél profithoz jutni. E két tényező miatt hatalmas jelentőségre tettek szert azok a hekker-parancsolatok, hogy „ne bízz a tekintélyekben”, „támogasd a decentralizációt”.

Tehát nem a számítógép (amelyet azóta szívesen neveznek „médiumnak”) a kérdés, hanem már csak az, amit vele teszünk. A hekkerek feladata az volt és most is az, hogy felmérjék ezt a lehetőségteret. Elsőrendű célcsoportjuk saját egyetemi informatikai szocializálódásuk miatt is a soron következő diáknemzedék. A mottójuk ezért egykor mindössze így hangzott: „Engedjétek, hogy a diákok programozzák a számítógépet, ne pedig fordítva.” Ezért nemcsak az számított politikainak, ha egyszerűen kinyomtatták a röplapokat az egyetemi gépeken, hanem már maga a játszva programozás is, és ez rögtön megkettőzi a számítógépes játékok programozását. Ez a talán naiv „játszás a békéért” felvetette a hatalommentes térre irányuló, komolynak szánt kérdést, ahol mindez megtörténhet, pontosabban: ahol nem minden hekkelés von azonnal maga után új rendeleteket. Más szavakkal: felmerült az a döntő jelentőségű kérdés, vajon a hekkerek tragikus helyzete a határátlépés és a határrendezés között valahol vagy valamikor elveszthetné-e paradox mivoltát. Ahogy minden modern utópiánál, a válasz nem egy távoli helyen van, hanem a távoli időben. Ennek az új időnek a hírnöke, a személyiszámítógépes-mozgalom hivatkozási pontja – szinte szükségszerűen – a gyerek. Hetven évvel az után, hogy az életreform-mozgalmat elindító Ellen Key kikiáltotta a „gyermek évszázadát”, Alan Kay már a „kiemelt felhasználók” következő nemzedékét visszhangozta. A gyerek a hekker metonímiájaként jelenik meg, mert elég erős ahhoz, hogy tiszteletlen legyen a hagyományos jogi és felhasználói összefüggésekkel szemben, hiszen nem fél a számítógépektől és komoly, váratlan, túlságosan „emberi” igényeket támaszt. A gyerek – mint a hekker – gondtalan autodidakta, aki játékosan vizsgálja a dolgokat, és játék közben kiemeli az elemeket azok kontextusából, hogy meglepő módon egyesítse őket.[17]

Az előző generáció hekkere ezért a következő nemzedék játékkészítője és pedagógusa lesz, aki a nyelveket és eszközöket bocsát rendelkezésükre, amelyekkel és amelyekben ennek a játéknak létre kell jönnie. A reformpedagógia „kötött-szabad” kísérletezése Kay „új programozási paradigmájában”, a Smalltalkban, úgy tűnik, hogy visszatér, és a Maria Montessori-féle önképzése az absztrakt formák segítségével Samuel Papert Logojában ünnepli annak visszatérését, a számítógép adta feltételek mellett.[18] Ennek a mozgalomnak a töredékei még ma is láthatók, amikor egy ismert hekker szerepet vállal az „iskolákat a hálóra”-kampányokban, ahelyett hogy a Telekomot kopasztaná meg, vagy vonatjegyeket dekódolna. Ennek a köztes periódusnak a hekkerei tehát mindenekelőtt a számítógép médiafunkcióit nyitották meg. Ők – Enzensberger szavaival – nem törődtek az elektronikus médium „koszosságával”, hanem pontosan abban próbálták meg „termelőerejüket” felismerni.[19] Ennek a fázisnak a paradoxona azonban abban állt, hogy a hekker a cél érdekében pedagógiai programmal lépett fel, ami implikálta az önfelszámolását. Bizonyos mértékig a számítógép-kultúra diszkurzív alapfelszerelését próbálta nyújtani, hogy azt követően eltűnjön benne.

*

E nagyratörő remények miatt és ellenében a nyolcvanas évek egy fiatal, otthoni számítógépeken szocializálódott hekkergenerációt hozott létre, mint például a tizenkilenc éves Ronald Austint, aki 1983-ban meghekkelte a Pentagont, a 414 Gang-et, akik 1982 óta nemcsak Los Alamos katonai bázisát törték fel, hanem hatvan másik intézményt is, amíg az FBI kiemelte őket, vagy ott van Kevin Mitnick (más néven Condor), akit először tizenhét évesen tartóztattak le.[20] Mitnick a NORAD védelmi rendszerét legendás módon törte fel, és ezzel ihletet adott az 1983-ban gyártott Háborús játékok című film készítéséhez is, ami kongresszusi meghallgatáshoz vezetett. Ezeknek az „átlépéseknek” az újdonsága azok távolságában állt: a „betörések” már egyáltalán nem voltak helyhez kötöttek, hanem pontosan és nyomatékosan felvetették a hely kérdését, és előmozdították ennek jogi és gazdasági értelemben vett tisztázását. A magánszemélyek részére hozzáférhető DFÜ-hálózatok [távoli adatátvitel] létezésében az volt új (még jóval a mai internet előtt), hogy már nemcsak a karnyújtásnyira lévő saját számítógép határairól és lehetőségeiről szólt. Az „átlépések” most már földrajzilag távoli, rendszerszinten láthatatlan vagy másképpen nehezen megállapítható és rögzítetlen határok mentén zajlódtak. Azokat a határokat érintették, amelyek már nem ragadhatók meg a nemzetállami kategóriákkal, azokat sok szempontból kikezdik, vagy legalábbis már nem viszonyulnak semlegesen hozzájuk. Az azóta gyakran felidézett „globális falu” otthonossága szükségszerűen konfliktusba került a területileg rögzített törvényekkel. Még ma is, a számtalan szabályozás ellenére, ezek a kérdések olyannyira tisztázatlanok, hogy a politikailag nem kívánatos, gazdaságilag gyanús vagy másképpen kétes tartalmak folyamatosan vándorolnak szerverről szerverre, országról országra, porfelhőjük nyomában a törvényalkotásokkal. Emellett azonban fontos pontosan megkülönböztetni azt, ami ezekből az akciókból egyáltalán érinti a hekkert. A puszta átmásolás – legyenek ezek a holokauszttagadók abszurditásai, a bombagyártáshoz készült útmutatók vagy az inkriminált politikai, vallási és pornográf tartalmak – még nem hekkertett, hanem legfeljebb összhangban áll a radikálliberális nyilvánosságpolitika hekker-ideológiájával. Ugyanez igaz a polgári engedetlenség gyakorlataira, a virtuális sit-in-ekre, az ugyanazon címre küldött e-mailtömegre és az ehhez hasonló tiltakozási formákra.[21] Ezekhez nincs szükség számítógépes ismeretre vagy technikai virtuozitásra, mert csak a hagyományos tüntetések és tiltakozó levelek világhálóba másolt és gombnyomással előhívható leképzései. A hekker számára mindez akkor válik érdekessé, amikor a háborús vagy válságövezetekből kerülőutakat kell készítenie, hogy egy agresszor zavaró kísérleteivel szemben fenntartsa a kommunikációt: amikor a politikai okokból cenzúrázott tartalmakkal rendelkező szervert fel kellett szabadítania, vagy a nem kívánatos tartalmakat szabotálnia; ha arról van szó, hogy lelepleződjön a kódolási eljárás biztonságának a hiánya, vagy tanácstalanná váljon a számítógépes nyomozás mintafelismerése. Az ún. „hektivizmus” csak ilyen körülmények között vezet a hekker legsajátabb területére, de persze politikailag vagy erkölcsileg támogathat technikailag banális tetteket is. Csak ebben a pillanatban kapcsolódik össze újra a technikai határjárás virtuozitása a jogi, gazdasági és politikai határátlépésekkel.

Visszatekintve, a nyolcvanas évek fiatal hekkereinél már megmutatkozott, hogy a DFÜ-vel és a számítógéppel még teljesen más dolgokat lehetett művelni, mint amiről az előző generáció gondtalansága álmodni mert – olyan dolgokat, amelyeket sem a biztonságtechnikusok nem tudtak megakadályozni, sem az emberi józan ész nem tudott kizárni, sem a kommunikatív értelem nem tudott kinevelni belőlük. A fejlődésnek csak ebben a pillanatában lett szükség arra, hogy az addig magától értetődő hekker-etika megfogalmazást nyerjen. A hekkernek meg kellett vonnia azt a határt, amely saját magán húzódik keresztül, hogy leválassza a „gonosz” részt. Ezért tartja távol magát a jó (és vélhetően „hagyományos”) hekker a saját becsületkódexe alapján attól a hekkertől, aki haszonszerzésre törekszik, a szkript-kölykök említésre sem méltó programozási ismeretekkel készült banalitásaitól és a crasherek destrukcióitól, amelyek az övével azonos technológiákból erednek. A jó hekker ettől kezdve társadalmi utópista volt, médiatechnikai apriorival. Az lett a célja, hogy „undort váltson ki a számítógépet érintő, félelmet és elbutulást gerjesztő politikával, valamint a nemzetközi konszernek, postai monopóliumok és kormányok cenzúraintézkedéseivel szemben”, ahogy Wau Holland az első Datenschleuderben, az éppen az 1984-es Orwell-évben alapított Chaos Computer Club sajtóorgánumában megírta. A terrorizmusparanoia és az adathalászat érdekében tömegesen bevetett számítógépek Horst Herold-féle nyomozási technikája után, a népszámlálás, a mágneskártyák és a BTX után a hekker, kiváltképp Németországban, a nyilvános információ szabadságából és a magánjellegű információ biztonságából merítette morális legitimációját: „privát adatokat védeni, nyilvános adatokat használni” – így hangzott a hekker-etika kiegészítő paragrafusa.

A hekker helyzetéből adódó paradoxonok felszámolásánál nem igazán jött kapóra, hogy az azonos technológiai valószínűség terepén áthelyeződött a jót a rossztól elválasztó explicit és irányadó különbségtétel. Nemcsak arról van szó, hogy azonnal betömik a „jó” hekker által feltárt biztonsági vagy jogi hézagokat, hanem hogy ma már a hekker a legsajátabb feladatának tekinti, hogy rámutasson a bezárandó hézagokra. Annak a tudásrezsimnek a segédje lesz, amelynek egyúttal radikálliberális kihívójaként érti önmagát. Ráadásul még a saját tükörképével is viaskodnia kell, vagyis azokkal a hekkerekkel szemben kell fellépnie, akik nem tartják magukat egy közös megegyezés nyomán született etika, a felvilágosult lelkiismeretesség vagy az önkéntes önkontroll határaihoz, hanem erkölcstelenül továbbra is mindent megtesznek, ami az immár hálózatra kapcsolt univerzális gépekkel és gépeken megtehető.

Magában a hekkerben ezzel egyfajta háború dúl, amely egy teljesen valódi háború motorjává építhető ki. Az amerikai hadsereg vezérkarának 1990. július 17-i emlékirata megállapítja: „C2W (Command and Control Warfare) az a katonai stratégia, amely megteremti az információs hadviselést. A C2W öt alapvető katonai akciót támogatott: műveleti biztonság (OPSEC), katonai megtévesztés, pszichológiai műveletek (PSYOPS), elektronikus hadviselés (EW), és fizikai rombolás”.[22] Erre a tevékenységre elég újonc akadhatott, mert 1993 után az internet felgyorsította és globalizálta a hekker-tudás cirkulációját.[23] A szkript-kölykök egész világot telespammelő szerelmi vallomásai, amelyeket az elismert hekkerek már csak a programozási ismeretek hiánya miatt is lenéztek,[24] eközben állandósultak. A letölthető víruskonstrukciós csomagok, amelyek a hekker-parancsolatok tiszteletben tartása ellenére minden népszerűtlen szomszédnak vagy kollégának elküldhetők, még a legkifinomultabb víruskeresőket is kijátsszák. Illegális szoftverek [warez], krekkek [crackz]és azonosítószámok [serialz] ezrei találhatók meg bármilyen keresőprogrammal, mialatt a „tisztességes” hekkerek csaknem húsz éve azon fáradoznak, hogy végül kellő elismerést és komolyságot szerezzenek a szabadabb szoftvernek. Ezért nem meglepő, hogy a hekkerek a ’90-es években szinte minden szerverre „betörtek”, köztük az amerikai igazságügyi minisztériumba, az amerikai légierőhöz, a CIA-hoz vagy a NASA-hoz. 1995-ben csak az Állami Számvevőszék 250.000 támadást regisztrált, emellett a Lopht csoport időközben egy 30 percen belüli országos szintű internetleállítással fenyegetőzött.[25] Az internet megtanította azt, hogy az amerikai bankok Szentpétervárról is kijátszhatók, ahogyan azt is, hogy „admin jogokkal” Izraelből is hozzáférhetők az amerikai katonai szerverek, vagy hogy egy önjelölt Robin Hood egyszerre 20.000 hitelkártyaszámot terjeszthet el a nép között. A katonai és politikai tanácsadó intézmények ennek nyomán köztudottan átállították az első és második nukleáris csapás forgatókönyveit a lezuhanó repülők, az összeomló áram-, víz-, telefon- és adathálózat vagy az immateriális kereskedelmi háborúk „kiberterrorizmusának” szimulációjára, miáltal a tűzvonal határai már nem állapíthatók meg, és a felek már nem találhatók meg a számítógépeiknél. Mivel már a klasszikus háborús játékokban éppúgy, ahogy a hidegháború forgatókönyveiben az ellenség mindig a saját kérdés megtestesülése volt, úgy mindez nem jelenthet mást, mint hekkerré válást. Az, hogy ennek megfelelően a kormányhatóságok kölcsönösen hekkelik egymást, és a hekker tisztviselővé válik, talán csak annak szükségszerű ellenképe, hogy a hekkelés művészetként kerül színre, és a hekkert az értelmiség új vezéralakjaként aposztrofálják.

Fordította: Keresztes Balázs–Pataki Viktor



* Claus Pias, Der Hacker, kézirat.

[1] A mértékadó kézikönyv a The HACK-FAQ, Version 2.07 (11.6.1994) és a The on-line hacker Jargon File, Version 4.3.1, 2001. június 21.

[2] Pl. Die Zeit, 2001. 11. 11. (42), Az alábbi címen: Hacker im Heiligen Krieg, és jellemző módon a gazdasági rovatban.

[3] Roger C. Molander – Andrew S. Riddile – Peter E. Wilson, Strategic InformationWarfare: A New Face of War, Santa Monica, 1996 (RAND MR-661-OSD).

[4] Steven Levy, Hackers: Heroes of the Computer Revolution, Doubleday, London [New York], 1984; illetve lásd még többek közt: Paul A. Taylor, Hackers: Crime in the Digital Sublime, Routledge, London, 1999; Pekka Himanen, Die Hacker-Ethik und der Geist des Informations-Zeitalters, Riemann, München, 2001.

[5] Ezen időszak atmoszféráját jól leírja: Matthias Horx, Chip Generation:Ein Trip durch die Computerszene, Rowohlt, Reinbek, 1984.

[6] Boris Groys, Unter Verdacht: Eine Phänomenologie der Medien, Carl Hanser, München2000; ehhez vö. még Claus Pias, Das Medium ist der Verdacht Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. március 6. 6.3.2000.

[7] Jean François lyotard, A posztmodern állapot = A posztmodern állapot, Századvég, Budapest, 1993, 7–145.

[8] Dorothy E. Denning, Concerning Hackers Who Break into Computer Systems @ www.cpsr.org/cpsr/privacy/crime/denning.hackers.html

[9] History of Capt’n Crunch @ www.webcrunchers.com/crunch/Play/history/home.html

[10] [Pias feltehetőleg az elektromos típusra gondol. – a ford.]

[11] Boris Gröndahl, Häcker, Rotbuch, Hamburg, 2000.

[12] Bertolt Brecht, Der Rundfunk als Kommunikationsapparat = Uő., Gesammelte Schriften, Suhrkamp, Frankfurt/M., Bd. 18, 1967, 117–34. Magyarul kivonat: Bertold Brecht, A rádió mint kommunikációs eszköz: Beszéd a rádió funkciójáról = Uő., Irodalomról és művészetről, Kossuth, Bp., 1970, 86f.

[13] Egy utalás Georg Trogemanntól Kölnben.

[14] [Ez a Theodor Adorno-i „Es gibt kein richtiges Leben im falschen” parafrázisa. – a ford.]

[15] Vö.: pl. a rádióhoz: Wolfgang Hagen, Radio Schreber: Der ”moderne Spiritismus” und die Sprache der Medien, elérhető az interneten: http://www.whagen.de/publications/RadioSchreber/radioschreber.htm; a telefon hoz, Telefonbuch: Beiträge zu einer Kulturgeschichte des Telefons, szerk. Stefan Münker – Alexander Roesler, Suhrkamp, Frankfurt/M., 2000.

[16] [A Symbolspiel szót használják a TPS és FPS játékokra is. – a ford.]

[17] Alan Kay – Adele Goldberg, Personal Dynamic Media, Computer, March 1977.

[18] Benedict Dugan, Simula and Smalltalk: A Social and Political History elérhető az interneten: www.cs.washington.edu/homes/brd/history.html

[19] Hans Magnus Enzensberger, Építőkockák egy médiaelmélethez = A cápa utolsó tangója: Médiaszociológiai tanulmányok a félkemény diktatúrában, szerk. Szekfü András, Gondolat, Bp., 2008, 273–303.

[20] Ezek olyan történetek, mint a regények természetes anyaga, pl.. Clifford Stoll, Kuckucksei: Die Jagd auf die deutschen Hacker, die das Pentagon knackten, Krüger, Frankfurt/M., 1989.; vagy Tsutomu Shimomura, Data Zone: Die Hackerjagd im Internet, DTV, München, 1996 [1997].

[21] Stefan Wray, Electronic Civil Disobedience and the World Wide Web of Hacktivism: A Mapping of Extraparlamentarian Direct Action Net Politics, elérhető az interneten: www.nyu.edu/projects/wray/wwwhack.html; Uő., Aspects of Hacker Culture, elérhető az interneten: www.du.edu/~mbrittai/4200/socio_criminal.htm.

[22] Security in Cyberspace, U.S. Senate, Permanent Subcommitee on Investigations, Congressional Hearing 5.6.1996; Lon M. Yeary, Hackerwar and Its Influence on the Marine Expeditionary Force Commander, Executive Summary, 6.5.1996; Dorothy E. Denning, Activism, Hacktivism, and Cyberterrorism: The Internet as a Tool for Influencing Foreign Policy elérhető az interneten: www.nautilus.org/infopolicy/workshop/papers/denning.html [http://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/monograph_reports/MR1382/MR1382.ch8.pdf]. Az „infóháború” megvitatása, itt túl messze vezetne: James Adams, The Next World War. Computers are the weapons and the Front Line is Everywhere, Simon & Schuster, London, 1998; David S. Alberts – Jahn J. Garstka – Frederick P. Stein, Network Centric Warfare: Developing and Leveraging Information Superiority, CCRP Press, Washington, 1999.; Information. Macht. Krieg, szerk. Gerfried Stocker – Christine Schöpf, Springer, Wien – New York, 1998.; Stefan Kaufmann, Vom industrialisierten zum informatisierten Schlachtfeld: Der Körper in der ”Materialschlacht” und im ”Information Warfare”, Ästhetik und Kommunikation, 2001 (152/153), 41–9.

[23] Steven Mizrach, Is there a Hacker Ethic for 90s Hackers? elérhető az interneten: www.attrition.org/~modify/texts/ethics/is.there.a.hacker.ethic.for.90s.hackers.html

[24] Libby Copeland, Script Kiddies Ruin Our Image – Hackers, Washington Post, 2000. február 18.

[25] Debora Halbert, Discourses of Danger and the Computer Hacker, The Information Society, 1997 (13), 361–74.


Címke: , , , , ,
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
2020.07.27 - tiszatáj

ÁCS MARGIT: PÁRBAJ
„Görcsösen óvtam az önálló személyiségem fikcióját – ugyan, kinek van mindenkitől független személyisége?” Az idézet Ács Margit Párbaj című regényéből származik – ebben az eset­ben megfelelő műfaji jelölő a levélregény terminus –, s an­nak ellenére, hogy ez csak egyike a könyvben elhangzó temérdek elgondolkodtató kijelentésnek, mégis egy igen komoly dilemmát helyez a fókuszba… – JANCSOVICS KLAUDIA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.26 - tiszatáj

A K-ARTS ACÉLSZOBRÁSZATI KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN
A REÖK-ben látható válogatás természetesen a térbeli korlátok miatt a monumentális, köztéri plasztikákból csak korlátozottan vonultathat fel, de a szemle így is érzékelteti, hogy az indusztriális plasztika milyen sokszínű, változatos, kreatív megoldásokra képes. Ahogyan a plasztikai ábrázolások tárgykörében is a tradicionális eszközöket, a vésőt és kalapácsot számos esetben felváltották a plazma és lézer vágók, a CNC megmunkáló eszközök, úgy bizonyos ódivatú fogalmainkat érdemes sutba vágnunk… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

MEDVEVILÁG SZICÍLIÁBAN
Olasz–francia koprodukcióban hozta tető alá Dino Buzzati 1945-ös gyerekkönyvét Lorenzo Mattotti képregényíró és illusztrátor. A tavalyi cannes-i szemle Un Certain Regard-szekciójában bemutatkozott Medvevilág Szicíliában noha bizonyos pontokon eltér a forrásanyagtól, zömmel ahhoz hű adaptáció, mely gyermekek, fiatalok és idősek megszólításában egyaránt jeleskedik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AKÁRKI
A Szegedi Szabadtéri Játékokat annak idején a salzburgi fesztivál mintájára találták ki. Az ottani Dóm előtt minden évben visszatérő darab az Akárki című misztériumjáték. Ez még soha nem ment Szegeden. Idén viszont a koronavírus miatt csonka évadban ebből tartanak előadást. Bemutató pénteken, de csütörtökön már közönség előtt tartottak nyilvános főpróbát… – MÁROK TAMÁS AJÁNLÓJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AGRIPPINA
A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.07.22 - tiszatáj

GARACZI LÁSZLÓ: HASÍTÁS
Garaczi ötödik lemur-kötete mintha a klasszikus fejlődési regények szerkezetét imitálná – a fejezetek hét életkori csomópontot jelölnek ki, kronológiai sorrendet tartva kisgyerekkortól az emberélet útjának – századunkban (ha nem is a kelet/közép-európai társadalmakban) legalábbis remélt feléig, az elbeszélő/főszereplő körülbelül 45 éves koráig. A téma is a tradicionális, XIX. századi Bildungsroman sémába illeszthető: hogyan talál hivatására egy ifjú ember, hogy válik íróvá, milyen buktatókon keresztül lesz a fecniből – ha legépelik – mű… – MOLNÁR ZSUZSA KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő