Derékszíj és keménykalap

– Rendszerezzük a családfára vonatkozó adatokat. Ott hagytuk abba, hogy a családodnak van egy szentmártoni, egy miskolci és egy nagyváradi ága, édesapád Konrád József, édesanyád Klein Róza, és az anyai ágról van több információ.

– A nagyapámról, Kohn Ignácról keveset tudok, ott elvágódik a szál, hogy Miskolcról jött. Apám anyás gyerek lehetett, az anyjáról sokkal többet mondott.

– A múltkor nem kérdeztem rá, hogy az apai nagymamádat hogy hívták.

– Gottfried Karolina volt a neve. Gottfried Salamon alapította a szentmártoni kocsmát az 1700-as évek második felében, az első zsidó, aki Szentmártonba érkezett, az ő fia volt Gottfried Sámuel.

– A feleségekről tudsz-e valamit?

– Csak azt tudom, hogy Gottfried Sámuelnek az első felesége meghalt, és 78 éves korában újranősült.

– Született gyerek a második házasságból?

– Azt nem tudom.

– Édesapádék öten voltak testvérek.

– Úgy van. Mária volt a húga. Konrád Mária az első unokatestvérével, Zádor Bélával házasodott össze. Az igazság szerint ő Kohn Mária volt, csak apám lett Konrád.

– Édesapád mikor változtatott nevet?

– 17 éves korában.

– A 17. év nem az az életkor, amikor ebben az ügyben feltétlenül döntést kell hozni.

– Az első világháború volt, és katonának kellett bevonulnia, tüzér karpaszományos, és talán azt gondolta, hogy elvárják tőle, esetleg attól is tarthat, hogy csúfolják, de végső soron nem tudom. Volt egy Konrád nevű nagybácsi, valami könyvkereskedő Debrecenben. Elég érdekes könyvkereskedő volt, mert annyira belebújt a könyvekbe, hogy a vevőknek nem tudott figyelmet szentelni, ezért volt egy csengő a boltajtóban, amit meglökött az ajtó, amikor beléptek, és akkor kiabált a bácsi valamelyik lányának, aki lejött és kiszolgálta a vevőt. Nem tudott elszakadni a könyveitől.

– Mit szólt a névváltoztatáshoz a család?

– Mivelhogy húsz évvel később születtem, önhibámon kívül nem emlékszem.

– De a családi legendáriumban nem maradt meg egyfajta rosszallásnak az emléke?

– Azt hiszem, akkoriban elvárt volt ez a felemelkedőktől. Ha jól emlékszem, az orvosok, ügyvédek magyarosított nevűek voltak a berettyóújfalui zsidóságon belül. A fuvaros Spiegel az Spiegel maradt, a másik fuvaros Baumöhl Baumöhl maradt, de az ügyvéd Nemes Gábor volt, vagy apám egyik unokatestvére Székely volt. Úgy látom, hogy akik egyetemre mentek vagy polgárosultak, azok magyarosítottak. Apám úgy magyarosított, hogy túlzásba vinni azért nem akarta a dolgot, ez a Konrád olyan kompromisszumos döntés volt.

– Ez némileg arra emlékeztet, amikor a tradicionális Magyarországon, ha valaki beemelkedett a nemesség soraiba, eredetét tekintve legyen szlovák, román, vagy bármi más, onnantól kezdve magyar nemessé vált. Tehát egy bizonyos társadalmi küszöböt átlépve asszimilálódni kellett. De térjünk vissza Kohn Máriához, aki összeházasodott a Zádor Bélával, aki az első unokatestvére volt, és két fiúk született, István és Pali.

– Pali még él, nálam három évvel fiatalabb. István velem egyidős volt, Pali pedig ’36-os és matematikus lett, Washingtonban él és még mindig dolgozik.

– Pali is ’56-ban ment ki?

– Igen, ’56-ban.

– További lánytestvér Kohn Sarolta, az ő fia volt Kun László. De ki a férj?

– Dolfi bácsi, Kun Adolf. S volt még egy gyönyörű lányuk, a Magda, akit aztán egy szélhámos fezőr otthagyott, írtam róla az Elutazás és hazatérésben.

– Ők ketten voltak testvérek?

– Igen ketten voltak, ebben a generációban kettő-három gyerek volt, az előzőben még öt-hat.

– Meg a mostaniban is öt.

– Ja.

– A negyedik testvér Kohn Irma.

– Nem, Irma az elsőszülött volt, az ő lánya, Ilona annyi idős volt, mint Irmának a legfiatalabb testvére Mariska néni.

– Irmának ki volt a férje?

– Stein Ede.

– Mivel foglalkozott?

– Azt hiszem, terményes volt, terménykereskedő. Aztán az Ilonát Klein Ernő vette feleségül. De az Irmának nem tudok más gyerekéről. Volt ugyanakkor egy szörnyű, egy rémes emlékem. Otthon vagyok Berettyóújfaluban, negyvenötben, apám Budapesten volt, áruért ment, anyámmal voltam, és lent csöngetnek. Ki az? Mondja a nevét, nem ismerem, nézem, nem ismerem, lemegyek ajtót nyitok és ott áll egy ilyen savanyú arcú nő és egy idióta fiú. Mondja a rokonsági fokot, azt hiszem a Klein Ernőnek volt a testvére, és azt mondták, hogy ők jöttek, és most itt szeretnének lakni. Ez megrémített, mert mind a ketten olyan csúnyák voltak.

– Viszont nincs meg a negyedik testvér.

– A Gizi.

– Kohn Gizella kivel házasodott meg?

– Grósz Ignáccal, aki harisnyagyáros volt Nagyváradon. Az ő fia Gera György, aki író lett, és van néhány könyve is. Nem volt több gyerekük.

– Nézzük édesanyádék családját, ők is öten voltak testvérek. Klein Róza volt a legkisebb, Klein Margit a legidősebb, aki Schwartz Ernővel házasodott meg. Neki volt a legidősebb fia, az Endre, akinek egy angol munkáspárti képviselőnő lett a felesége és volt a Pál. Aztán ott van még a Schwartz Éva, aki Farkas Pállal házasodott össze, nekik pedig volt egy Katalin nevű kislányuk.

– Aztán még Izraelben született két gyerekük. Az egyik fiú volt, aki a hetvenhármas háborúban elesett, és egy lány, aki katonatiszt volt egy repülőtéren.

– Azután van még Klein Gizella, akinek Rosenthal Andor volt a férje.

– Igen, és nekik volt két gyerekük, Ágnes és János, akik Nagyváradon születtek. Ágnes Izraelben él még és könyvelő lett, Váradon is valamilyen tisztviselő volt. János mérnök volt, gépészmérnök, otthon maradt Váradon, elvett egy román nőt, akinek az apja tábornok volt és fölemelkedett a hadügyminiszterségig, amiért a János nem jöhetett el.

– Ez az előny hátránya.

– Semmi előnye nem volt formálisan, ugyanabban a lakásban laktak, viszont rendesen cukkolták az apósa miatt. A felesége csinos, olyan romános kis fekete, élénkszemű asszonyka volt, de egy kicsit butika, és kicsit zsarnokoskodott is a Jánoson.

– Rosenthal Andor volt a svihák?

– Igen, akinek a bankja tönkrement és vele elúszott az apósa pénze is. Ő volt az, aki elküldött a pamacsért.

– Amivel ’44 telén gyakorlatilag kitette a szűrötöket. De itt van még a Klein Imre.

– Igen. Imrének nem volt gyereke, női voltak, de nem házasodott meg. Leginkább színésznői voltak, emlékszem egy nagy loboncos vörös hajú színésznőre, aki együtt volt az Imrével. Pesten lőtték le a nyilas uralom idején, valahol írtam is róla, hogy pálinkáért mentek.

– Egy fiú még hiányzik.

– Ernő. Ő volt a szolid, a jó fiú. A Szilágyi Erzsébet fasorban van egy nagyon szép villa, közel hozzánk, az volt a villája annak a lánynak, akit kinézett magának, és el akart venni, és akik el is fogadták volna, de a lány keresztény volt, azt hiszem katolikus. Ernő szerette volna elvenni feleségül, de amikor ezt elmondta az apjának, aki egyébként egyáltalán nem volt bigott, azt mondta, hogy akkor nem vagy többé a fiam.

– Ismerem a helyzetet, még egyetemistaként udvaroltam egy katolikus lánynak, s mikor édesanyámnak erről beszámoltam, a legnagyobb megdöbbenésemre, mert ő sem volt bigott kálvinista, felmondta nekem a kora újkori református propaganda irodalom legfontosabb érveit a „pápisták” ellen, kitérve a bálványimádásra és a gályarabságra ítélt lelkészekre, majd azzal a kéréssel fejezte be, hogy ha mégis úgy alakulna, akkor semmiképpen ne térdepeljek le neki. Elsőre nem is értettem, hogy mire gondol, de mindenesetre nem úgy alakult.

– Nekem is van egy ilyen történetem. Dobán voltam az elmegyógyintézetben, amikor kirúgtak a VÁTI-ból (Városépítési Tervező Iroda), akkor kezdtem el A cinkos című könyvemet írni, ahhoz kellett bolondokháza-tapasztalat, és gondoltam, hogy egy ilyen munkaterápiás intézet lesz a legjobb. A helyszín az Erdődy-kastély, szép nagy park, és felhívtam az igazgatót, hogy felvenne-e valami állásba. Azt mondta, hogy segédápolóként tud alkalmazni, mondtam, hogy az pont jó nekem. Aztán végül ilyen, botcsinálta pszichológusként működtem. Dobán volt egy orvosnő, egy pszichiáternő, hosszú hajú, kicsit hiszterikus, ilyen ideges természetű, de finom nő. A doktornő mesélte, hogy a férjének az egyik felmenője gályarabságra ítélt prédikátor volt, s amikor egyszer kitört a vihar és az őrök bementek a hajóba, beugrott a Dunába a hajóról és kiúszott a partra. Amikor látta, hogy megszabadult, imádkozott, hálát adott az Úrnak, és megfogadta, hogy a jövőben megparancsolja minden leszármazottjának, hogy ha fiú, akkor pápista lányt vegyen feleségül és ragadja el a pápai hatalom alól. Ez minden nemzedékben meg is történt, minden fiú katolikus lányt vett feleségül, és őt is egy ilyen konok, erős, református fiú vette feleségül, aki ugyancsak orvos volt. Ő volt az ideges, az volt a bikaerős.

– Erdélyben, Tordán találkoztam egy református lelkésszel, aki elmondta, hogy hárman vannak fiútestvérek, és mind a három kálvinista lelkész. Ez azért érdekes, mert az édesapjuk egy szolgálatból kilépett katolikus pap volt.

– A Sík-testvérek apja is egy megfontolt férfiú lehetett. A Sík Sándor piarista szerzetes, tudós és költő volt. A testvére, Sík Endre, kommunista külügyminiszter a Kádár-kormányban, aránylag a rendesebbek közül. A harmadik pedig megmaradt rabbinak.

– No de visszatérve Klein Ernőre, ő megházasodott?

– Az élete vége felé igen, egyébiránt egy megbízható, komoly ember volt.

– Mi volt a foglalkozása?

– A Máramarosi-havasokban, Fiatban és Dermanestiben az erdőgazdaság vezetője volt. Az erdőgazdaság a nagypapáé volt, de ő volt a menedzser, és ezt egész jól csinálta. Aztán amikor Horthy-ék bevonultak Erdélybe, akkor délebbre húzódott, mert valahogy gyanakodott. Brassóban a Korona Szálló igazgatója lett, és életben maradt. Átmenetileg zsidóként voltak kellemetlenségei, de ’45-ben, amikor átmentünk Brassón Nagy-Bukarest felé, akkor már megint igazgató volt, és ez illett is hozzá, olyan nyugalmas, méltóságos ember volt. Mindenesetre fájdalmasan, de lemondott a Szilágyi Erzsébet fasorban lakó szerelméről, mert az apja azt mondta, hogy ha elveszed, akkor nem vagy a fiam többé.

– Szigorú.

– Könyörtelen dolog, pedig a nagyapám jó ember volt, és ez rejtelmes dolog. Emlékeztet engem arra a történetre, amit Szalai Sándorról, a szociológusról hallottam. Szalai Sándornak bankár volt az apja, Zürichben tanult, és fölhívta az apját, hogy szeretne megházasodni, mondta a kisasszony nevét, és hogy nem zsidó. Ez nem is nagyon érdekelte az apját, hanem az jelentette a problémát, hogy a választott nem valami magasabb osztályhoz tartozó családból származott, hanem egyszerű lány volt. Erre az apa azt mondta, hogy megtiltom. A Sándor márpedig én akarom. Megtiltom. Erre azt mondta, hogy akkor öngyilkos leszek. Legyél. A Sándornál volt egy pisztoly és lőtt egyet a levegőbe. Mire az apa: fiam, fiam, élsz még? vedd el, vedd el feleségül!

– Ez a klasszikus párbaj-szituáció, ki bírja jobban idegekkel.

– Ismered a Wahrmann és a Herman Ottó párbaját?

– Nem.

– Jó történet. Wahrmann Mór országgyűlési képviselő és városatya volt, akinek az emlékét a Wahrmann Mór köz őrzi Újlipótvárosban. Wahrmann jóban volt Herman Ottóval, majd minden nap römiztek, de valamin összevesztek a kártyában, és párbajra hívták egymást. Ezt követően már nem volt kiút, a párbajnak meg kellett történnie. Kimentek valahova a budai hegyekbe, a Herman Ottó süket volt, a Wahrmann meg vaksi. Felállították őket kellő távolságban egymástól, és akkor Herman Ottó kérdi: Lűtt már a zsidó? Wahrmann kérdi: Hun áll a goj? Aztán vaktában lőttek valahova, mind a kettő megtette a magáét a becsületért, s mentek együtt vacsorázni.

– A pisztolypárbaj a modern korban már viszonylag biztonságos volt, mert a résztvevők testi épségének védelmében a 18. századtól kezdve külön gyártotta a fegyveripar a párbajpisztolyokat, amelyek gyakran ötvös remekek voltak, de technikailag nem fejlesztették ezeket, nem lehetett velük olyan pontosan lőni, mint a huzagolt csövű fegyverekkel. De visszatérve a családra említetted, hogy a Klein Ernő idősebb korában megházasodott.

– Igen, feleségül vette a Mancit, aki irodakisasszony volt. Emlékszem, hogy rengeteget beszélt és mindenki menekült abból a szobából, ahol ő volt.

– Felgöngyölítettük a rokonságot, akkor térjünk vissza a regressziós hipnózis segítségével oda, hogy megszülettél. Mikortól vannak emlékeid?

– Nem mentem át egy ilyen bioenergiai sztázson, ahol…

– Próbálkoztál ezzel?

– Párizsban a környezetem több tagja emlékezett a megszületésére.

– Például?

– Egy Christina nevű lány, akivel pár hónapig éltem.

– De neked mikortól vannak emlékeid?

– Hároméves születésnapomra emlékszem. Az első kép, azt meg is írtam valahol, hogy kimegyek a fürdőszobából és valami különös ünnepi hangulat van. Kék abrosz, kuglóf, kakaó, a nappali szobában volt megterítve, és az ebédlő szobában, ami egy nagyobb helyiség volt, ilyen készülődés, sustorgás, és azt mondták, hogy nem szabad bemennem. Akkor lementem apámhoz, ő is olyan érdekesen viselkedett, aztán délután jöttek a gyerekek a zsúrra, és emlékszem már megjöttek a gólyák.

– Április eleje volt.

– Igen, ilyen tavaszi létöröm.

– Mi volt az a kör, amiben mozogtál?

– Szűköcske. Volt a nevelőnőm…

– Mikortól volt nevelőnőd?

– Születésemtől. Volt először egy Marie.

– Német volt?

– Igen, mind németek voltak. Aztán jött az Annie, majd Hilda.

– Hilda volt az, aki lelkesen hallgatta a rádión Hitler szónoklatait?

– Igen, de azután már egy fiatal magyar nő, Lívia következett.

– Mennyi időt töltöttek nálatok ezek a lányok?

– Lívia két-három évet, a többiek egy évtől három évig maradtak.

– Hogy kerültek hozzátok a nevelőnők? Voltak ezzel foglalkozó ügynökségek?

– Igen, s ezek a lányok végeztek úgynevezett gyermekkertész iskolákat. Lívia Hollandiában apácáknál tanult, nagyon szeretett enni, s mulatott egy kicsit azon, hogy nem lenne szabad annyira élveznie amit eszik, mert a zárdában, ahol őket tanították, kötelező volt evés közben beszélgetni az asztalnál, hogy ne tudjanak elmerülni az ételek ízében.

– Nem egyszerű az alapvető hajlamokkal birkózni.

– Líviától tanultam egy kicsit franciául is. Hárman aludtunk egy ilyen nagyobb gyerekszobában, a nővérem és én, egy másik ágyon pedig a nevelőnő.

– Hogyan osztották fel a feladatokat, az édesanyád és a nevelőnő?

– Sokkal több időt töltöttünk a nevelőnővel, mint anyámmal. Anyám időnként bejött, belátogatott a gyerekszobába, és megnézte, hogy minden rendben van-e. Ha jött, akkor ő is németül beszélt, és az asztalnál is illett németül beszélni, mert a nevelőnő nem tudott magyarul. Aztán Lívia idejében már magyarul beszéltünk, és akkor ötéves koromban úgy döntöttem, hogy nem beszélek többet németül.

– Miért?

– Hitler miatt. Amikor megtudtam, hogy mire készül ez a Hitler, ráadásul Hildának is el kellett mennie, mert a bajor hentes apa hazarendelte, hogy zsidónál ne dolgozzon. Akkor azt mondtam, hogy én pedig többet nem beszélek németül. Ez annyira eredményes volt, hogy el is felejtettem németül.

– De aztán visszajött.

– Amikor Berlinben voltam az első ösztöndíjammal, még nem tudtam németül. Az egyetlen zavaró körülményt Günther Grass jelentette, mert neki nincs valami nagy nyelvérzéke, és én akkor még jobban beszéltem franciául. Tudtam, hogy ő élt Párizsban két vagy három évet, és társaságban azt mondta, hogy ugyan már, beszélj németül, jobban tudsz már németül, mint franciául. Megrökönyödtem ezen, de akkor kezdtem igazából németül beszélni. Volt egy barátnőm, a Marianne Frisch, ővele mindig franciául beszéltünk. A harmadik nyelv használata mindkettőnk számára egy kicsit az egyenlőség helyzetét teremtette meg. Aztán amikor Berlinből eljöttem, előbb Amerikába, aztán Párizsba, akkor egyszer csak előjött az egykori német tudásom. S mikor hazajöttem, már megint tűrhetően beszéltem németül. De máig van a német nyelvtudásomban valami gyermeki, először spontán jól mondom, aztán kritikailag meggondolom és rosszra helyesbítek.

– Milyen társadalmi státuszhoz járt nevelőnő Berettyóújfaluban?

– Azt hiszem, csak az Istvánéknak és nekünk volt.

– A zsidó közösségen kívül kiknek volt?

– A városi tisztviselőknek, a Nadányiéknak volt, a főispánéknak is volt, a Leszkayéknak is, akik nagyobb birtokosok voltak. Tehát az alispán, főispán, ezen a szinten volt. Ismered a Makk Károly, egy filmrendező világa című könyvet?

– Nem.

– Ott írtam a Karcsiról, meg ő is énrólam, és az a kép jött elő a szövegében, hogy néz bennünket, ahogy a nevelőnő kíséretében megyünk az utcán kis kesztyűben és lakkcipőben.

– De az érdemi ismeretség nem Újfaluban kezdődött.

– Karcsi nálam nyolc évvel idősebb, gyerekkorban az nagy távolság. Igazából Örkény hozott össze bennünket.

– Kikkel barátkoztál Újfaluban?

– Istvánnal és Palival.

– Senki mással?

– Az ő kertjükbe jártam át. Volt ezen kívül még az Ilonának két lánya, a Zsófi és a Vera. Vera egy nagyon finom, érzékeny lány volt, Zsófi nagyon hevülékeny, vadócosabb, és mással gyakorlatilag nem.

– Nem lehetett kilépni ebből a körből?

– Inkább nem lehetett belépni.

– Ez egy rendi kapcsolatrendszer volt?

– Igen, rendi és familiáris. Az az igazság, hogy a zsidó gyerekek sem jöttek hozzánk. Még a polgárosult famíliákból is csak talán a Székely Panni és Gyuri jöttek el esetleg játszani, de nem nagyon voltak ilyen kapcsolatok. Rokongyerekek, anyám testvéreinek a gyerekei, de azok nem Újfaluban laktak, hanem csak rokonlátogatás alkalmával találkoztunk. Még voltak az együtt nyaralások a máramarosi havasokban, de valójában csak amikor már iskolába jártam, akkor mentem el játszani a piactérre. Volt futball labdám, úgyhogy szívesen látott játszótárs voltam, de aztán csak ritkán rúghattam bele, mert nem voltam valami ügyes. Ekkortól élénkültek meg a kapcsolatok olyan nagyobb fiúkkal, mint például a Lipták Matyi, aki egy szűcsnek a fia volt, nagyon szép fiú volt, nagyon jól úszott és gyönyörűen ugrott a strandon a medencébe stuka-fejest, így nevezték akkoriban. Ez a Lipták Matyi egy nagyon kedves és jóérzésű fiú volt. Aztán Debrecenben, már a háború után, negyvenhat-negyvenhetes tanév kezdetén a református kollégiumban egy szobában laktam vele. Matyi nálam egy évvel idősebb volt, és nagyon jól úszott, én is tűrhetően úsztam, akár hiszed, akár nem, tiszántúli harmadik voltam mellúszásban a serdülő korosztályban.

– Inkább hiszem.

– Ma az egész családban én úszom a leglassabban. Biciklivel mentünk a Berettyóra, kiültünk a vasúti híd pilléreire, ami olyan nagyfiús benyomást keltett. Be lehetett ugrani a vízbe, ami már különösen bátor cselekedet volt. Aztán amikor jöttek a lányok is, egy lánnyal ott ülni kettesben, el tudod képzelni, milyen dicsőség? Szóval a Lipták Matyival egy szobában voltam, és ővele valami szolidaritás azért összekötött. Matyinak mondták, hogy egy kicsit félnek tőlem, merthogy a háború után biztos a zsidók fognak itt uralkodni, nagyhangúskodni, és bosszút fognak állni. Kérdezték tőle, hogy éntőlem kell-e félni? A Matyi mondta, hogy tőlem egyáltalán nem kell, ennek köszönhetően teljesen egyenrangú lettem és hamarosan megkaptam az első csillagrugatásokat.

– Az nem barátságos.

– Papírt csavarnak a lábujjad közé és meggyújtják.

– Sokáig voltam kollégista, de ezek a vad dolgok hál’ Istennek már kimentek a divatból.

– Aztán egy másik beavatás, a seggreverősdi volt. Ennek az a lényege, hogy mikor hazudnak, arra rá kell jönni, de mikor már sokadszorra becsaptak, elég dühös lehettem, és néztem a Matyira, hogy ő most cinkos-e ebben a dologban. Akkor a Matyi kicsit zavarba jött, és azt mondta, nem ő volt, hanem egy másik fiú, úgyhogy ezt hagyjuk abba. A Matyi ilyen közvetítő volt. A kollégiumban az volt a szokás, hogy ha csomag jött a szülőktől, akkor abból kínálgattuk egymást. Én is kaptam pakkot, ami egy faláda volt lakattal, amikor kinyitottam, akkor ért a meglepetés, hogy a küldemény nagy részét már kiették belőle, amit tudomásul vettem. Volt ugyanakkor egy késem, ami sokat javított közösségi megítélésemen. Ez egy tőr volt, amit egy kozák őrmestertől szereztem, anyám vekkeróráját adtam érte.

– Méltányos csere.

– Nekem nagyon jó, de anyámnak nem annyira volt tetszetős.

– Ez a véleménykülönbség az értékrend különbözőségéből adódik.

– A tőrnek az volt az érdekessége, hogy négy vércsatornája volt, amit nagyon méltányoltak a többiek. Aztán a kollégiumi szobában rendszeres foglalatossággá vált, hogy ki tudja pontosabban az ajtófélfába dobni.

– Mindaddig, amíg egy tanár be nem nyitott.

– De benyitott, és mellette süvített el a tőr, rosszul sikerült a dobás. Ez nem volt méltányolt, vagy jutalmazott cselekedet. Aztán még voltak más ügyeim is. Hetes voltam, nálam volt a szobakulcs, nekem kellett volna az ajtót nyitni-csukni, de ebéd után szép idő volt, kimentem a parkba, a többiek pedig nem tudtak bemenni, úgyhogy érthetően dühösek voltak rám. Ráadásul volt egy új szobaparancsnok, aki akkor jött oda, ilyen sovány-ideges természetű fiú volt, és amikor megérkeztem andalogva a jó sétából – ó, itt vagytok? – próbáltam humorosan kezelni a dolgot, adott egy nagy pofont, erre fejjel beleszaladtam a hasába. Ezután mondtam a Matyinak, hogy azt hiszem, nem maradok itt.

– Megbántódtál.

– Meg, igen. Bár volt egy barátom, a Madai József. Erős, csendes, magas fiú volt, és egy kis faluból való volt, azt mondta nekem, hogy amikor hazamegy néha szombaton, vagy szünetek előtt, akkor egy nagy fütyköst forgat a feje fölött a farkasok ellen.

– Az iskola milyen benyomást tett rád.

– Jót.

– Ez egy szigorú protestáns iskola.

– Szigorú. Emlékszem az osztályfőnököm noteszére, egy nagyon finom notesz volt. A tanár úr házasember volt, gyereke is volt, de nagyon anyás fiú lehetett, és mindent a mamájának adott, beleírta a noteszbe, hogy virág a mamának 50 fillér, mindent így számon tartott. Az iskolában csupa egyest kaptam, ami akkor jónak számított. Salánki Józsefnek hívták az osztályfőnökömet, aki egy kitűnő tanár volt, ő leplezett le a könyvtárban.

– Mit tettél?

– Ültem a kollégium könyvtárában, ami egy csodálatos könyvtár, jó a szaga, sok könyvet lehetett megkapni, a könyvtárosok kedvesek voltak, ez volt a legszebb helyiség számomra Debrecenben. Bizony elkanászkodtam, délelőtt is bejártam, ami nyilvánvalóan iskolai idő volt, de a könyvtárosok nem tették szóvá a dolgot. Egyszer ott ülök és máig szégyellem, Cronin: Réztábla a kapu alatt című könyvét olvastam. Anyám éjjeliszekrényén láttam ezt a könyvet, és emlékeztem a szerző nevére, a könyv címére, és kikértem, amit egy vállvonással a könyvtáros odaadott. Egyszer csak egy kéz a vállamon, hátranézek, Salánki József tanár úr. Emlékszem a mondatra, amit mondott: „Azt hiszem, magának most az iskolában kellene lennie”.

– Talált, süllyedt.

– Igen, és a magázódás nekem akkor nagyon tetszett.

– Szüleiddel magázódtál?

– Nem, tegeződtem, de anyám és apám még magázták a szüleiket. Na és fölnézek, Salánki tanár úr pedig megkérdezte: „Legalább valami jót olvas?”. Megnézte, és azt mondta: „ezért nem érdemes lógni”. Elég pimaszul visszakérdeztem: „Tanár úr, mi az a könyv, amiért érdemes lógni?” Ez a szemtelen kérdés valamiért tetszett neki. Azt mondta várjon, bement a könyvtár mélyébe, és kijött egy halom könyvvel, letette a könyvtáros pultjára, és azt mondta, ha ez a fiú megint jön, és itt akar olvasni, adja neki oda ezeket. Intett nekem és elment. Akkor a könyvtáros kihívott, és a legfelül levő könyvet odaadta, hogy azt olvassam. Az volt a Bűn és bűnhődés. Aztán az iskolában ez az osztályfőnök azt mondta, hogy tudja, hogy ha egy könyvnek csak egytizedét érti meg, de az egy igazi könyv, az sok. Ha azt a könyvet, amit maga ott olvasott a könyvtárban, azt teljesen megérti, az semmi. Ennek a tanárnak én nagyon hálás vagyok, és volt még egy-két ilyen jó tanár. De igazában az iskolát jobban szerettem, mint a kollégiumot, a kollégiumban elég nyersek voltak ezek a beavató tréfák, rideg volt a közszellem, amiben a faszverés összefért a zsoltárénekléssel. A kollégiumban én csak egy kis fika voltam.

– Az mit jelentett?

– Negyedik gimnazista voltam, alsós, az ötödikes Lipták Matyi már felsős volt, ami nagy távolságot jelentett.

– Osztálykülönbség, a szó szoros értelmében.

– Ketten voltunk a családból a kollégiumban. Zádor Pali még elsős volt, nálam három évvel fiatalabb, és…

– Zádor István hova járt?

– István már Pestre, a Trefortba járt. Ő akkor már egy felnőtt ember volt, noha velem egyidős, de tizennégy éves korában belépett a kommunista pártba, roppant okos volt, én meg olyan mamlaszabb.

– Nevezzük ez utóbbit későn érőnek.

– Lehet, mindenesetre én ilyen polgári dolgokat olvastam. Nekem Will Durand: A gondolat hősei volt a meghatározó élményem, neki Marx Tőkéje. De aztán megrendült a párthűsége…

– Hány évesen rendült meg?

– Húsz. Ki is tiltották az egyetemről, mert írt egy szatírát, kvázi Marx nevében. Megírta Marx naplóját, hogy mennyi nevetséges marhaságot tapasztalna, ha ma járna a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Elméskedett, aztán kirúgták a pártból is, meg az egyetemről is. Viszont behívták katonának, de aztán valamilyen egészségügyi magyarázattal sikerült megúszni a bevonulást, és Szigeti Attilához került. Mond valamit ez a név?

– Nem.

– Szigeti Attila érdekes alakja a kornak, negyvennégyben valami partizántársaságot szervezett a Bakonyban, aztán parasztpárti országgyűlési képviselő lett, köpcös, nagydarab, erős hangú, bajszos ember, nagyon olvasott és művelt férfi, a kapuvári állami gazdaság igazgatója volt az ötvenes évek első felében. István megtetszett neki és kvázi adjutánsa lett. ’56-ban Szigeti Attila lett a dunántúli forradalmi bizottságoknak az elnöke, István pedig a szárnysegédje volt, értett a szónokláshoz, s amikor például a győri vagongyárban nagy nyugtalanság volt, akkor István beszédet mondott a Szigeti Attila nevében, és lecsendesítette az embereket. Együtt kaptunk géppisztolyt még Pesten a Kopácsiéktól, de István már másnap reggel odaadta a felkelőknek, azt mondta, ti ezt jobban tudjátok használni, mint én, nem illett a kezébe. István volt az én gyerekkoromnak a valódi társa, vele mindennap találkoztam. Mindig volt beszélnivalónk, s Istvánnak soha be nem állt a szája.

– István tematizálta ezeket a beszélgetéseket?

– Igen, azt lehetne mondani. Érted, Gyuri, érted, Gyurikám? Értettem egy kicsit.

– Miről beszélt?

– Gyakran politizáltunk.

– Irodalomról?

– Nem. Verne volt a közös olvasmányunk, és kalandos elképzeléseink voltak, de ezt nem irodalmi műnek tekintettük, hanem a történetek foglalkoztattak bennünket, mint életlehetőségek.

– Ki volt a kedvenc Verne hősöd?

– Sztrogoff Mihály, de a Sándor Mátyás meg a Némó kapitány is tetszett.

– Mikor olvastad ezeket?

– A legjobbak olvasás szempontjából az oltások meg az enyhébb lefolyású betegségek időszakai voltak.

– Hova jártatok beszélgetni?

– Emlékszem István ott állt az előszobánkban, mondott valamit, aztán még valamit, és ezek a témák magukkal ragadtak engem. Elácsorogtunk az előszobában, akkor anyám kiszólt, hogy nem jönnétek inkább vissza, be a szobába, itt folytathatjátok. Talán a meghűléstől óvott, akkor visszamentünk, úgyhogy gyakorlatilag nem volt vége a társalgásainknak. Ebből a szempontból nagyon előnyös volt a német megszállás, mert őket kilakoltatták a házukból, oda beköltözött a német parancsnokság, Istvánék pedig átjöttek hozzánk. Esténként, amikor vacsora után már szétszéledt a ház népe, akkor az Istvánnal kezdődtek a nagy beszélgetések. Ezeket a beszélgetéseket megalapoztuk itallal is, emlékszem, hogy mindenféle likőrök voltak anyám kredencében, és azokat ittuk, ettől aztán a beszélőkénk megolajozódott.

– Miről beszélgettetek?

– Részben politikáról, hogy miként tudnánk kikeveredni ebből a slamasztikából. Meg emlékszem, voltak férfiak, akik meséltek Ukrajnáról, hogy milyen ott az élet. Kolhoz történeteket már akkor hallottam, és ezek nem voltak oroszellenesek, mert azért mégiscsak látták, hogy milyen csóróság van ott és milyen kemény az élet. Ráadásul a berettyóújfalui zsidó férfiak munkaszolgálatosként jártak ott, s a Marci bácsi például mesélte, hogy a keretlegények kívánságára jancsiszögeken kellett táncolnia. Marci bácsi apámnak a másod unokatestvére volt, egy kedves, mosolygós ember, aki csupa jó dolgot árult. Cukorkát, csokoládét, játékokat, illatszereket és fényképalbumokat. Egy kis boltja volt és mosolyogva, kezét dörzsölgetve álldogált az ajtóban. Volt egy Panni nevű lánya és egy Gyuri nevű fia, a felesége, Lenke néni egy kedves és nagyon jószagú néni volt. Aztán Auschwitz-ban eltűntek. Glück Marci bácsi hazajött, két barátjával összeállt egy boltban, aztán elvett feleségül egy nőt, amiben nem volt sok öröme. Élete végén és anyám élete végén, miután apám meghalt, és miután Marci bácsi a gyászévet letöltötte, mindennap elment a templomba imádkozni, s attól fogva minden délután fél ötkor megjelent anyámnál, virággal vagy valami kis bonbonnal. Beszélgettek, és amikor vége volt a televíziós műsornak, akkor hazament. Ez így zajlott tíz éven keresztül. Nagyon kedves volt és a gyerekeim örültek mindig azoknak az együgyű kis történeteknek, amelyeket a Marci bácsi elmesélt, mert ahogy öregedett, nem lett okosabb.

– Nagyjából ezekkel a kilátásokkal számolhatunk mi is.

– Sokat mosolygott, nagyon aranyos bácsi volt. Az ő legnagyobb csodája egy vár volt, amely mindig karácsony előtt jelent meg a boltja kirakatában, és nem volt eladó. A várnak sok bástyája, hídja, meredélye, meg tornya volt, és ott mindenféle ólomkatonák őrködtek, ez a kirakat volt az újfalui élet legnagyobb szépsége télen. Jó dolog volt megállni a kirakat előtt, minden gyerek ott nyomta a kirakatüvegéhez az orrát. Az ő boltjában voltak a legnagyobb finomságok, a Korfu-szelet, meg ilyen csokoládés szeletek, amiket akkoriban jónak találtunk. Voltak még a cigánygyerekek, akikkel néha beszélgettem, érdekes módon velük könnyebb volt szóba elegyedni, könnyebb volt átlépni a társadalmi státuszból származó korlátokat. Különösen könnyen ment ez Buckóval, aki egy húsz éven felüli nagyon értelmes cigány fiatalember volt. Tudott mindenféle mesterséget, bejárt apám boltjába, mert ott dolgozott Üveges Lajos, a második segéd, aki maga is ilyen ezermester volt. Bejött Buckó és kérdezte, hogy Lajos bácsi, ezt meg azt hogy csinálják, aztán kapott tanácsokat. Őáltala nyílt meg előttem a nemiségről szóló tudás, amennyiben elmondta, hogyan csinálják a gyereket.

– Hány éves voltál ekkor?

– Olyan kilencéves lehettem. Egyszer Buckót megkértem, mutassa meg, hogy élnek a cigánygyerekek, vigyen ki Herpályra a cigánytelepre. Arról nem lehetett szó, hogy csak úgy odacsavargok nélküle, ővele mentem, és nagyon benyomáskeltő volt, máig látom magam előtt azt a gyereket, aki jött szembe: volt rajta egy derékszíj és egy keménykalap.

– Az elég a polgári megjelenéshez.

– Rejtő történetbe illő helyzet, nagyon helyes gyerek volt egyébként, jött szembe és mondott is valamit, de nem értettem.

 Rácz Lajos

 

[nggallery id=529]