07.31.
| Szabó T. Anna és Bősze Ádám lesz a Képmás-estek vendége a festői Halász-kastélyban >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
08.01.
| Főszerepben a kortárs fotográfia az idei Garten programjában >>>
07.30.
| Szemtestvér – Filmpremier és beszélgetés a Capa Központban >>>
07.29.
| Grand Café – Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb c. noválláskötetének bemutatója >>>
NAPI TANDORI

07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

Wolfgang Ernst: Kísérletezés a mediális időbeliséggel
2015.04.03 - tiszatáj

PÜTHAGORASZ, HERTZ, TURING[1]

Minden olyan tömegmédium, mint a fonográf, a kinematográf, a rádió és az elektronikus televízió először kísérleti kutatásra lettek kifejlesztve. A médiumok mérőműszerek és ilyeténképpen tudományos, analitikus apparátusok. Kicsit sarkítva, bármely alkalom, amikor zenét hallgatunk a bakeliten vagy műsorokat a rádióban, alapvetően experimentális – egyfajta fordított kísérletezés. A jól ismert televízió[s kép]cső maga is egy mérőműszerből, Ferdinand Braun elektromos oszcilloszkópjából lett kifejlesztve, ahogyan Edison fonográfját is megelőzte Léon Scott fonautográfja, melyet utóbbi azért hozott létre, hogy vizsgálati céllal rögzítse az emberi hang frekvenciáit. Egy analóg rádió hangolása kísérletezés a rádióhullámokkal és azok elektromágneses rezonanciáival. A közhasználatú „szintetikus” tömegmédiumok e mérőműszerektől a tömegmédia világai felé tett lépést képviselik, ahogyan ezekhez nem egyszer viszonyulunk. Képesek vagyunk azonban analitikusan megközelíteni ennek fordított tapasztalatát is: visszatérni az effajta gépek tudománykísérleti állapotához.

A „kísérletiség mint esemény” témája a kortárs episztemológia kritikus alakzatát érinti, különösen akkor, amikor az episztemológiát annak processzurális, időalapú, a kibernetika által meghatározott értelmében vesszük. Ez önmeghatározásából és a „biológiai és társadalmi rendszerekben működő cirkulárisan kauzális és feedback mechanizmusokat”[2] illető éleslátásból fakad. Heinz von Foerster nyilvánvalóvá teszi ezt, amikor kijelenti, hogy az episztemológián nem a tudás statikus elméletét érti.[3] Az analitikus filozófiában (ahogyan azt Alfred North Whitehead képviseli) az „esemény” olyan ontológiai létezőt reprezentál, amely nem statikus tárgy, hanem folyamat. Az ilyesfajta folyamatontológia közel esik magához a médiatechnológiák lényegéhez (tudniillik a médium csak akkor van mediális állapotában, amikor működik). A médiumarcheológia nem artefaktumokat, hanem eseményeket tár fel, ez az a pont, ahol eltér a hagyományos régészeti diszciplínától.

Vizsgáljuk meg tehát a médiumok adta lehetőségekkel élő [media-enhanced] kísérletezés processzurális és eseményszerű jellegét. Az egyik időbeli szint az adott tárgynak (amelyik „kísérlet alatt van”) a mikrotemporális viselkedése; a másik pedig, hogy mit változtat (vagy művel) az emberi kísérletező „időérzékével”. A kísérleti idő ambivalens tapasztalata három példaszerű esetben történhet meg: az első ezek közül a kozmikus relációk matematikai szépségébe történő bepillantás, ami Püthagorasznak adatott meg akkor, amikor az ókori Görögországban megpendítette a monokord húrját; a második az elektromágneses oszcillációk mikrotemporális természete (Heinrich Hertz „rádiós” kísérlete); a harmadik pedig Alan Turing spekulációja egy olyan komputációs mechanizmusról, amely szigorúan csak diszkrét „állapotokban” létezik. Az ilyesfajta kísérleti keretek egyrészről egyértelműen ahhoz tartoznak, amit kultúrtörténetnek hívunk és akként is írunk le (vagy latouriánusabb terminussal „tudástörténetként”), másrészről azonban (maguknak a médiumoknak szempontjából, vagyis médiumarcheológiai perspektívából) itt munkálkodik valami (mind az artefaktum, mind pedig az episztemológiai apparátus [dispositif] szintjén), amely közömbös a történetivel szemben. Ezt hívom én „időinvariáns eseménynek”.

A „kísérlet mint esemény” úgy fogalmazható újra, mint „az esemény megtapasztalása”. A médiumarcheológiai nézőpont azt a kérdést teszi fel, hogy a médiumok időbelisége, különös tekintettel annak sajátlagos alakzataira – az időkritikus és mikrotemporális folyamatokra – miképpen tapasztalható meg kísérleti úton. Az elsődleges szintű megfigyelés nyújtotta empirikus tapasztalattal szemben a médiumkísérleti keretek által biztosított „kulturalizált” tapasztalat jellege másodlagos – és ezzel a mérőmédiumok döntő fontosságú megfigyelőkként lépnek fel. A médiumkísérleti keret mesterséges konfiguráció, amely kulturális tudáson alapszik – mindazonáltal továbbra is fizikai természetű, mivel az érvényben lévő elektro- és kvantumfizikai törvények nem pusztán az adott kulturális diskurzustól függenek. A médiumkísérleti esemény nem redukálható diszkurzív hatásokra. Mindig a küszöbön áll a fizika által szolgáltatott „vétó”.

 

A monokordot hallgatni (Püthagorasz versus Mersenne)

Ha ma újrajátsszuk azt a folyamatot, amelyen keresztül Püthagorasz kísérletezett a monokorddal a Krisztus előtti hatodik században, akkor a húr megpendítésével tulajdonképpen az egész számok[4] és a harmonikus hangközök közötti kapcsolatokba történő azon techno-fizikai belátást is rekonstruáljuk, amely valaha a görög filozófusokat arra sarkallta, hogy egyáltalán eltűnődjenek [to muse] a kozmikus rend matematikai szépségén.[5] Bizonyosan nem vagyunk ugyanabban a történeti szituációban, mint Püthagorasz, hiszen viszonyaink, sőt a ráhallgatási módjaink és fülünk pszichofizikai behangoltsága is különböznek. A monokord más értelemben azonban mégiscsak időgép: lehetővé teszi, hogy részesei legyünk a zenetudományi [musicological] ismeret eredeti felfedezésének, és megosszuk azt, mivel – majdhogynem derridai értelemben (ahogyan az a Grammatológiában kifejezésre jut) – az ismételhető maga azeredeti.[6] A fenomenológiában az esemény egyrészt olyan szinguláris és azonnali aktus, amelyet nem lehet általános feltételek alá rendelni. Másrészt, Martin Heidegger kései filozófiai munkásságában, a lét (Sein) és az idő (Zeit) alapvető fogalmai az esemény (Ereignis) fogalmában értek egymásba.[7] Ebben a kettős értelemben a kísérlet elérhetővé teszi az időbeli szakadékon keresztül folyó kommunikáció tapasztalatát. Áthidal egy időbeli távolságot. Az újrajátszott kísérlet processzurális pillanatakor osztozunk abban a temporális mezőben, amely a[z el]múlt[ idő]é (ez az elgondolás pedig implicit módon utal az elektromágneses indukció episzteméjére).

Eddig a kísérletezést a mikrotemporális események analízisére alkalmaztuk. Vajon kiterjeszthető-e ez a makrotemporális eseményekre is? Első pillantásra a kísérletezés nem biztosít hozzáférést a történeti tudáshoz, mert a múlt eseményeit nem lehetséges kísérletileg újra előállítani – kivétel ez alól talán a kísérleti archeológia. A történészek általában ezt az érvet alkalmazták annak érdekében, hogy megkülönböztessék hermeneutikai diszciplínájukat a természettudományoktól.[8]

A médiumarcheológiai kísérletezés azonban (szemben a historiográfiai historizmussal) időbeli hozzáférést nyújt a tudás invariáns elemeihez. Ezért lehet a „történelemmel való kísérletezésről” beszélni, amely a szimuláció gyakorlatait kiterjeszti a történelemre. E technikák képesek arra, hogy új csatlakozási pontokat csatornázzanak be a történelmen keresztül, a médiumarcheológia pedig itt talál rá saját alapjára a történeti időtárgyak újraaktivizálásaként, ahogyan azt Martin Carlé teszi.[9] Az effajta becsatornázás visszavezet minket Püthagorasz monokordjához és az antik zenéhez.

 

Rádió- és fényhullámok (Heinrich Hertz)

A monokord húrja által kibocsátott vibráció mediális-elektronikus megfelelője természetesen az elektromágneses hullám. A televízión keresztül megtapasztalható hang és kép médiumarcheológiai gyökerei azokban a korai, kommunikációt érintő kísérletekben találhatók, amelyeket az elektromosság segítségével végeztek el.[10] A mikrotemporális szinten (tehát még az előtt, hogy a rádió nevű tömegmédium részéve válnának) a rádióhullámok rendelkeznek a vég érzetével.[11] Michael Faraday és Heinrich Hertz fedezte fel, hogy az elektromosság és a mágnesesség közötti kapcsolat nem statikus, hanem dinamikus, ami a lényegére vonatkozó filozófiai kérdést annak eseményként való érzékelésére változtatta:

  1. Az elektromos töltések elektromos mezőt hoznak létre.
  2. A mozgó elektromos töltések mágneses mezőt hoznak létre.
  3. Egy változó elektromos mező mágneses mezőt generál.
  4. Egy változó mágneses mező elektromos mezőt generál.

Itt mikroeseményekkel szembesülünk. Egy mozgó mágneses mező töltést indukál a vezetőben; fordítva pedig a töltés mágneses mezőt generál. Ez a véglegesség, ami az indukció nevű eseményben implicit meglévő időbeliség, vezetett el az actio in distans newtoni mechanisztikus fogalmával való töréshez, és a fényhullámterjedés köznapi természetéről és az elektromágneses oszcillációról való korai spekulációkhoz. A látható fény, mint az elektromágneses hullámspektrum speciális részének, elméletét pedig James Maxwell szintetizálta. Maxwell szimbolikusan analizálta az elektromos és mágneses mezők eseményjellegét, úgy, ahogyan erre induktív módon Faradayt kísérletei rávezették.

Maxwell négy matematikai formulát alkotott meg e jelenségek összefoglalására, végül pedig egyetlen olyanba kovácsolta őket, amelynek formája megegyezik egy minden hullámra igaz egyenletével. Így mutatta ki, hogy maguk az elektromos és mágneses mezők oszcillálnak a fényben. Ezen oszcillációk sebességét (terminusszerűen: a fénysebességet) jósolta meg Maxwell munkássága.

1887-ben Heinrich Hertz ultrarövid [ultrafrequent] elektromágneses hullámokat állított elő, és azokat egyben képes volt befogni kísérleti környezetének másik oldalán, kibővített laborjában (amely valójában egyetemi előadó volt). Itt kezdett el szerepet játszani magának a térnek a kanti elmélete: a kísérlet fokozatosan lépett ki a kizárólagosan makro-newtoni térből és fedezte fel az „elektromágneses teret”.[12] A mérőmédiumok ettől még továbbra is a makrofizikai világhoz tartoznak.

Hertz 1886-ban a kísérleti környezetével megmutatta, hogy a szikrák valójában az elektromosság ultrarövid oszcillációi, és olyan elektromágneses hullámokat bocsátanak ki, amelyek fényként viselkednek. Az effajta szikrák az óta a felfedezés óta ismertesek, hogy az egymáshoz dörzsölt borostyándarabok szikrákat bocsátanak ki (az elektromosság ezért is kapta a nevét a milétoszi Tálész óta létező görög elektron szóból).

Ezek a szikrák már „rádióként” viselkedtek, viszont hiányzott hozzájuk egy érzékelő, mind mentálisan (emberek), mind pedig technikailag (egészen Édouard Branly „kohérerjéig” nem volt ilyen „detektor”; 1890-ben laboratóriumi segédeszközként találta fel a párizsi Salpêtrière-ben, majd ezt Oliver Lodge fejlesztette tovább). A rádió feltalálása ilyeténképpen öntudatlanul történt meg a laboratóriumban (és csak később lett összeszerelve olyan vállalkozóknak köszönhetően, mint Guglielmo Marconi, aki a hertzi apparátust Branly műszerével és Popov antennájával kombinálva a Morse kód vezetékek nélküli továbbítására alkalmas, működő eszközt hozott létre). A kísérleti rendszer ezt eleve „tudta”. Douglas Kahn védjegyévé vált kifejezésén kissé módosítva azt is mondhatnánk, hogy a rádió saját magát fedezte fel, mielőtt feltalálták volna.[13] Ez az eleveség [alreadyness] egy nem történeti idő indexe, amely a kísérletezésben minden egyes alkalommal ugyanolyan eredeti.

Az elektromágneses hullámok terjedésével való kísérletezés nem csupán annak a tömegmédiumnak az előtörténete, amit rádiónak hívnak, hanem annak alternatív megközelítése. Amikor Hertz felfedezte, hogy az elektromágneses hullámok terjedése egy nyílt, oszcilláló áramkör magas frekvenciájú gerjesztésével történik, mindez a kísérleti kérdezésmód eredménye volt.

1901-ben a kommunikáció áthidalta az Atlanti-óceánt azzal, hogy elektromágneses hullámokat használt az információs jelek átvitelére. De a „drótnélküliség” nem mindig volt a „rádió” mint kommunikációs médium szinonimája. A John Ambrose Fleming által 1904-ben regisztrált szabvány azt a jelenséget hasznosította, melyet Edison a villanykörtékkel való kísérletezés közben azonosított; azoknál az elektromosság az izzószálaktól a további bekötött elektródák felé áramolhat még akkor is, ha nincs semmifajta közvetlen kapcsolat köztük. Az 1884-es szabványkérelmében, „Az Edison-lámpa megvalósítása”-ban Edison egyértelműen leírja, hogy az áram a vákuumban „vezetékek nélkül”, szó szerint drótnélküliként terjed: ez a rádió, magában a lég- és étermentes csőben.

Fejtsük is meg azt a talányt, hogy Heinrich Hertz miért nem számolt a kísérletében már meglévő rádiós tartalommal. A korai rádió közelebb állt a Morse kódhoz, mint ahhoz, amit manapság rádióként ismerünk, vagy másképpen fogalmazva, szó szerint digitális volt mielőtt – a zene és a beszéd modulációján keresztül – analóg médiummá vált. A digitális csakis az impulzuskód-modulációval volt képes újra megjelenni, amelyen keresztül a rádió valójában megtalálja a visszautat az eredeti távírómédiumi potenciáljához.

 

A komputálás mint kísérletezés (Turing)

Az impulzus és a számolás másfajta kísérleti időhöz vezetnek minket, amely szélsőértéke mindannak, aminek a vibráló médiumokat gondolták eddig: diszkrét mikroesemények, amelyeket „digitálisnak” hívunk. A komputációs mechanizmus Alan Turing-i fogalma, mely gondolatkísérletnek indult, azon a feltétlen feltételezésen alapult, hogy ez a gép csakis diszkrét „állapotokban” létezhetne. A kísérleti-mediális eseményszerűsége folyamatosról (az elektromágneses rádió paradigmájáról) diszkrétre változott. A Turing-gép a matematika eseményiségével kísérletezett. És a komputáció mégis kiterjed mind az analógra, mind pedig a digitálisra.

James Clerk Maxwell differenciálegyenletei szolgáltak szimbolikus eszközökként annak a jelenségnek az elsajátítására, amit Michael Faraday „mezőnek” nevezett, vagyis az elektromágneses interakciók és indukciók szférájának. Ezért maga a matematika a fizikai esemény szimbolikus módon (műveleti jelekkel) történő szimulációja. A komputációs kísérletezést általában a digitális számítógéphez szokás kapcsolni, amelyben a matematikai algoritmus a szimulálásra szánt fizikai eseménynek modelljeként szolgál. Holott maga az analóg számítógépek által kivitelezett szimuláció a matematikai szimulációt (elektro-)fizikai úton hajtja végre; a keret és a beállítás már önmagukban tartalmazzák a„fizikai kísérletet”.[14]

Az analóg komputálásbeli materiális elemek bizonyos matematikai struktúrákat testesítenek meg úgy, ahogyan az integrálszámítás és a szorzás műveletei egymáshoz kapcsolódnak egy olyan matematikai modell alapján, amely analóg a szimulált tárggyal. Az analóg gépezet nem metafizikusan a világtól való intranzitív elvonatkoztatás („nyelv”), hanem magának a fizikának a része. Az analóg komputációban a matematika maga válik kísérletezéssé. Az analóg komputáció mint kísérletezés ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a matematikát mérnöki módon alkalmazzuk. Emiatt az analóg számítógép kevésbé matematikai gép, mint „egy modell a kísérletezésre”,[15] melynek előnye a valós idejű teljesítmény, és az ez által biztosított intuitív interfész; utóbbi pedig a vizsgálat alatt álló tárgyak időbeli érzete.

Ez az analogizálás nem kizárólag a kulturális tudás konstrukcióján nyugszik, hanem inkább a természetben magában rejlő implicit tudáson. A tudósokat újra és újra meglepte a lengő inga (egy fogantyúra felfüggesztett tömeg), az elektromos indukció rövidzárlata (tekercs) és a kapacitás (kondenz[át]orok) analóg viselkedésmódja.[16]A mechanikai és elektronikai műveletek szillogisztikus médiuma egy mindkettő számára közös matematikai differenciálegyenlet. Egy analóg számítógép működési kézikönyve alapján: „Az analóg számítógépek egyik legerősebb alkalmazási módja a szimuláció, amelyben a nehezen módosítható fizikai tulajdonságokat a könnyen változó töltések reprezentálják.”[17] A szimuláció általános jelentése kísérleteket végrehajtani egy modellen annak érdekében, hogy a modellezett, fizikailag valós rendszerbe nyerjünk bepillantást; az ilyen számítógépes modellezés lépésről lépésre váltja fel a fizikai kísérletezést.[18] Az analóg számítógép még funkcionálisan is integrálható a vizsgált rendszerbe (mint egy nukleáris reaktor analóg komputálás révén futtatott szimulációja); nincs többé olyan, hogy a megfigyelői távolság problémája, csak elmélyedő [immersive] kísérletezés van.

A numerikus kísérletezés (digitális komputáció) abban különbözik az analógtól, hogy virtualitásokkal kísérletezve a szimulációban bevezeti a virtuális – vagyis a matematizált – kiszámított időt. Ez a virtualitás vonatkozik az időtengely-manipulációra is, amelyet nem lehetséges fizikai úton végrehajtani, ezáltal tudást létrehozni,[19] időbelivé alakítani [chronomorphing] a kísérleti eseményeket vagy akár olyan „eseményeket” alkotni, amelyek másképp az emberi érzékek számára felfoghatatlanok lennének. A kísérletek digitális szimulációjának hordereje abban áll, hogy új típusú események létesüléséhez vezetnek el: mesterséges eseményekhez, „artefaktuális eseményekhez”,[20] amelyek a valósnak nem a fizikai, hanem a matematikai momentumait tárják fel. Ahogyan azt Eric Winsberg írja: „Minden diszkretizációs technika felkínálja annak lehetőségét, hogy a kerekítési hibák vagy instabilitások észrevétlen artefaktumokat eredményezzenek.”[21]

A numerikus kísérletezések a digitális számítógép által kivitelezett szimulációk, más szóval, operatív diagramok. Egyrészről a fizikai laboratóriumi kísérletek, másrészről az elméleti fizika között félúton, ezek a szimulációk igazi médiaelméletet valósítanak meg, vagyis az elméleti érvelést algoritmikusan implementálják a valós világba (a számítógép az elméleti matematikából, a döntési problémából [Entscheidungsproblem] született meg, ahogyan azt Alan Turing 1936-ban megfogalmazta). A világban, vagyis az időben való létük, és ezáltal eseményekként való történésük miatt a komplex modellek olyan jelenségeket eredményezhetnek, amelyek a program írója számára nem voltak előreláthatók, váratlan jelenségeket generálva. Ilyen jelenség az információ a matematikailag orientált kommunikációelmélet valódi értelmében.[22]

Fordította: Smid Róbert


[1] Wolfgang Ernst, Experimenting with Media-Temporality: Pythagoras, Hertz, Turing [A lancasteri egyetemen, 2009. november 19–20-án, Experimentation as Event konferencián megtartott előadás írásos változata.]

[2] Ez a new yorki Macy konferenciák eredeti címe, amely elvezetett a Heinz von Foerster által szerkesztett Cybernetics: Transactions of the Sixth Conference (Josiah Macy Jr. Foundation, New York, 1949.) című kötet és az azt követők (1950, 1951, 1953, 1955) megjelenéséhez, mely utóbbiakat Foerster mellett már Margaret Mead és Hans Lukas Teuber is szerkesztették.

[3] Heinz von Foerster, Sicht und Einsicht: Versuche zu einer operativen Erkenntnistheorie, Vieweg, Braunschweig, 1985, 65. (a Kybernetik einer Erkenntnistheorie fejezet rezüméje)

[4] [Ernst professzor itt valójában a racionális számokra gondol, melyek két egész szám hányadosaként írhatók fel. – a ford.]

[5] Ebben benne van annak a devianciának az elutasított tapasztalata, illetve az attól a devianciától való félelem, hogy ez az esztétikai ideológia „püthagoraszi kommát”, vagyis az irracionális számok relációit eredményezi.

[6] Martin Heidegger, Lét és idő, Osiris, Budapest, 2003, 443.: „Az ismétlés a kifejezett áthagyományozás, vagyis visszatérés a jelen-volt jelenvalólét lehetőségeibe.” (kurzív az eredetiben – W. E.)

[7] L. Uő., Beiträge zur Philosophie (Vom Ereignis), Klostermann, Frankfurt/M, 2003.

[8] Hermann von Helmholtz a német historizmus csúcspontján jelentette ki: „A zenetörténethez való kapcsolat […] azért is szükségessé válik, mert a megfigyelést és a kísérletezést többnyire nem alkalmazhatjuk az általunk felállított magyarázatok megerősítésére, mi ugyanis, akiket a modern zene nevelt, nem tudjuk tökéletesen visszahelyezni magunkat elődeink helyzetébe, akiknek azt […] először meg kellett keresniük.” Hermann von Helmholtz, Die Lehre von den Tonempfindungen als physiologische Grundlage für die Theorie der Musik, Vieweg, Brunswick, 1913, 411.

[9] Martin Carlé, Geschenke der Musen im Streit ihrer Gehörigkeit: Die antike Musiknotation als Medium und Scheideweg der abendländischen Wissenschaft, Musiktheorie: Zeitschrift für Musikwissenschaft, 4 (2007), 313f.

[10] L. Wolfgang Hagen, Technische Medien und Experimente der Physik: Skizzen zu einer medialen Genealogie der Elektrizität = Kommunikation, Medien Macht, szerk. Rudolf Maresch – Niels Werber, Suhrkamp, Frankfurt/Main, 1998, 133–73.

[11] [Allúzió Frank Kermode “Sense of an Ending” kifejezésére. – a ford.]

[12] L. Johannes Gfeller, Der Referenzgerätepool von AktiveArchive an der Hochschule der Künste Bern = Schweizer Videokunst der 1970er und 1980er Jahre: Eine Rekonstruktion, szerk. Irene Schubiger, Ringier, Zürich, 2009, 215.

[13] Vö. Douglas Kahn, Radio Was Discovered before It Was Invented = RELATING RADIO: Communities, Aesthetics, Access – Beiträge zur Zukunft des Radios, szerk. Golo Föllmer – Sven Thiermann, Spector, Leipzig, 2006, 24–32.

[14] „Egy analóg számítógép az, amikor egy matematikai probléma megoldására egy analóg fizikai rendszert építünk ki, és a probléma megoldását egy fizikai kísérleten keresztül kapjuk meg.” (kiemelés tőlem – W. E.) E. Kettel, Übersicht über die Technik der elektronischen Analogrechner, Telefunken-Zeitung, 116 (1957. június): 129.

[15] Wolfgang Giloi – Rudolf Herschel, Rechenanleitung für Analogrechner, Konstanz, k. n., é. n., 13.

[16] L. pl. az előszavát: Heinrich Barkhausen, Einführung in die Schwingungslehre nebst Anwendungen auf mechanische und elektrische Schwingungen, Hirzel, Leipzig, 1958.

[17] Operational Manual for the Heath Educational Analog Computer Model EC-1, k. n., é. n., 3.

[18] „Hogy a számítógépes szimulációk, mint a számítógép médiumán keresztüli rendszerműködések időbeli imitációi, kezelhetővé teszik az éghajlathoz hasonló analitikusan nem hozzáférhető jelenségeket, azzal eleve olyan pozícióba tolják azokat, amely túlmegy az elmélet és a kísérlet tradicionális kategóriáin.” Claus Pias, Klimasimulation, 2°: Das Wetter, der Mensch und sein Klima, szerk. Petra Lutz – Thomas Macho, Wallstein, Göttingen, 2009, 108–15, itt 112.

[19] „A szimuláció empirikus előnye [Erkenntnisvorteil] abban áll, hogy extrapolációs lehetőségét érvényesíti olyan területekre, amelyek túl kicsik vagy túl nagyok, túl gyorsan vagy túl lassan futnak [le].” Gabriele Gramelsberger, Im Zeichen der Wissenschaften, = Schrift: Kulturtechnik zwischen Auge, Hand und Maschine, szerk. Gernot Grube – Werner Kogge – Sybille Krämer, Fink, München, 2005, 448f.

[20] [Szójáték az artificial és artifactual között. – a ford.]

[21] Eric Winsberg, Simulated Experiments: Methodology for a Virtual World, Philosophy of Science 70 (2003), 120.

[22] L. Johannes Lenhard, Mit dem Unerwarteten rechnen? Computersimulation und Nanowissenschaft = Nanotechnologien im Kontext: Philosophische, ethische und gesellschaftliche Perspektiven, szerk. Alfred Nordmann – Joachim Schummer – Astrid Schwarz, Akademisch Verlagsgesellschaft, Berlin, 2006, 151–68, itt 159f. A szoftverfejlesztésben az úgynevezett esemény egy program pillanatnyi használatának irányítására szolgál nem lineáris módon (gyakran a felhasználó orientálására az interfészeken). Például a „megszakítás” [“interrupt”] a mechanizmust a kívülről érkező jelinputig várakoztatja, és a modellezésben az input az ehhez kapcsolódó „eseményekhez” vezet. Ez közel áll az objektumorientált programozáshoz: nevezzük ezt egy működési diagram értelemében vett eseményorientálásnak.


Címke: , , , ,
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
2020.07.27 - tiszatáj

ÁCS MARGIT: PÁRBAJ
„Görcsösen óvtam az önálló személyiségem fikcióját – ugyan, kinek van mindenkitől független személyisége?” Az idézet Ács Margit Párbaj című regényéből származik – ebben az eset­ben megfelelő műfaji jelölő a levélregény terminus –, s an­nak ellenére, hogy ez csak egyike a könyvben elhangzó temérdek elgondolkodtató kijelentésnek, mégis egy igen komoly dilemmát helyez a fókuszba… – JANCSOVICS KLAUDIA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.26 - tiszatáj

A K-ARTS ACÉLSZOBRÁSZATI KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN
A REÖK-ben látható válogatás természetesen a térbeli korlátok miatt a monumentális, köztéri plasztikákból csak korlátozottan vonultathat fel, de a szemle így is érzékelteti, hogy az indusztriális plasztika milyen sokszínű, változatos, kreatív megoldásokra képes. Ahogyan a plasztikai ábrázolások tárgykörében is a tradicionális eszközöket, a vésőt és kalapácsot számos esetben felváltották a plazma és lézer vágók, a CNC megmunkáló eszközök, úgy bizonyos ódivatú fogalmainkat érdemes sutba vágnunk… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

MEDVEVILÁG SZICÍLIÁBAN
Olasz–francia koprodukcióban hozta tető alá Dino Buzzati 1945-ös gyerekkönyvét Lorenzo Mattotti képregényíró és illusztrátor. A tavalyi cannes-i szemle Un Certain Regard-szekciójában bemutatkozott Medvevilág Szicíliában noha bizonyos pontokon eltér a forrásanyagtól, zömmel ahhoz hű adaptáció, mely gyermekek, fiatalok és idősek megszólításában egyaránt jeleskedik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AKÁRKI
A Szegedi Szabadtéri Játékokat annak idején a salzburgi fesztivál mintájára találták ki. Az ottani Dóm előtt minden évben visszatérő darab az Akárki című misztériumjáték. Ez még soha nem ment Szegeden. Idén viszont a koronavírus miatt csonka évadban ebből tartanak előadást. Bemutató pénteken, de csütörtökön már közönség előtt tartottak nyilvános főpróbát… – MÁROK TAMÁS AJÁNLÓJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AGRIPPINA
A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.07.22 - tiszatáj

GARACZI LÁSZLÓ: HASÍTÁS
Garaczi ötödik lemur-kötete mintha a klasszikus fejlődési regények szerkezetét imitálná – a fejezetek hét életkori csomópontot jelölnek ki, kronológiai sorrendet tartva kisgyerekkortól az emberélet útjának – századunkban (ha nem is a kelet/közép-európai társadalmakban) legalábbis remélt feléig, az elbeszélő/főszereplő körülbelül 45 éves koráig. A téma is a tradicionális, XIX. századi Bildungsroman sémába illeszthető: hogyan talál hivatására egy ifjú ember, hogy válik íróvá, milyen buktatókon keresztül lesz a fecniből – ha legépelik – mű… – MOLNÁR ZSUZSA KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő