HATÁR
Állítólag a rendszerváltás környékén húzták meg a határt. Azt a határt. Vagyis akkor kezdték el. Hogy kik, nem tudni pontosan, lehet, hogy nem is egyes személyekben indult el a határok húzogatása, hanem a közös tudatban, lélekben, ha tetszik. Nánditól hallottam ezt először, azt mondta, mint egy belső Trianon, olyan. Azt gondoltam, hülye részeges ez a Nándi, ráadásul szellemeket lát a Klári néni kisboltja előtt. Bent mindig három lépéssel megáll a pult előtt, Klári néni szinte úgy dobja neki oda az italt, Nándi három lépés távolságot tart a pulttal, szóval, nem normális, hogy ilyeneket mond, de aztán arra is gondoltam, az az ember, aki munkásőrből lett biztonsági őr, mégiscsak tudhat valamit. Munkásőr nekem ne beszéljen Trianonról mégse. De beleültette a bogarat a fülembe, ami rág azóta is valamit. Nógrád megyénél húzta meg saját magát az az időhatár, teljesen megdöbbentő volt, és még ma is az, ahogy a szocializmusból átlép az ember a mába, mikor keresztülhalad rajta, és ez visszafelé is igaz, ha Pest felől jön valaki, mondjuk éppen ma, a megyehatáron átkelve rögtön a szocializmusba jut. Először nem tűnik fel a változás, lassan adagolja a természet, vagy Isten, ki tudja. Az első falu közepén már halványan, a tekintet széléről beúszik egy Moszkvics, oké, itt maradt régről, látszik rajta, megrágta már a történelem és az indulat. Később a levegő szürkesége tűnik föl, egyre több a beszédes poroló a társasházak előtt, között. Állítólag régen az ÁVH-sok adtak velük jeleket egymásnak, kilopakodtak éjszaka az asszony mellől, és zörögték egymásnak a beszédes vascsöveken a szocialista igéket, meg az információkat a szomszédról, mikor mit mondott a Kis Köpcösben mérgesen a pultnál, kinek nem tetszik például a kommunista szombat. Ahogy egyre jobban halad az ember a megye közepébe, egyre több a Trabant, a régi Škoda, és természetesen egyre több nagy fekete szocialista limuzin követi autóját feltűnés nélkül, félórás váltásokkal. A Volga sokak gyerekkorának marcona biztonságát hívja elő, különösen az enyémet, mivel majdnem szemben laktunk Homályos Józsi bácsival, aki a helyi párttitkár sofőrje volt, és a hatalmas autó mindig ott ragyogott a bérház udvarán. Józsi bácsi már meghalt, de még mindig lemossa vasárnaponként azt a béna kocsit, énekel közben, és hatalmasakat szellent hozzá, mintegy alátámasztva az aktuális dal ritmusát. Vagyis fingik. Beszéljünk tisztán, vagyis én. A párttitkár szónak érdekes lejtése volt (van?) számomra, fogalmam sem volt a jelentésérről, csak éreztem, hogy rosszat jelent, dinamikusan rosszat, egy olyan rossz varázslat, ami a szívekbe mar, és lezsibbasztja az utca nyelvét. Valahogy mindenki más ember lett, mikor kimondta, láthatóan megváltozott a jellemszerkezete, ahogy azt Csirke Bácsi, a vízmű őrzője mondta nekem egyik vasárnap délután. Szpevák Jancsika apja is mondott valami hasonlót, az üveg Kőbányai, és a doboz Munkás füstje mögül kinézve félszegen. Azt az embert csak abban a fekvő pózban láttam egész életemben, és a kellékei is mindig ugyanazok voltak: cigaretta, sör, állítólag tudott menni is, de ezt a képességet ritkán használta ki, még a tévét is a Jancsika kapcsolta be neki. Később átállt Sopiane-ra, ami mentális perspektívát jelenthetett számára, mielőtt még fiatalon, mindössze negyvenkét évesen, elvitte volna a rák. Persze, abból a fél mondatából nem értettünk semmit, van aki mai napig is ott totyorog az értetlenség tócsájában az akkori csapatból. A határt sem érti, értett senki, talán csak én.
Sopotnik Zoltán
