Tiszatájonline | 2015. március 27.

Az eszmélő magány ragyogása

FRANKENSTEIN
A sajátos modernitás-kritikával működtetett regény, Hollós Gábor adaptációjában és rendezésében él ezúttal előttünk a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Mondhatnám azt is: a teátrumban ezúttal valaki sikeresen feltámasztotta a valódi szerepekhez nem jutó színészeket, a méltatlanul elfeledett élőzenével operáló formát, a játékkedvet, és nekünk ez bizony tetszik […]

SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ: FRANKENSTEIN

A sajátos modernitás-kritikával működtetett regény, Hollós Gábor adaptációjában és rendezésében él ezúttal előttünk a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Mondhatnám azt is: a teátrumban ezúttal valaki sikeresen feltámasztotta a valódi szerepekhez nem jutó színészeket, a méltatlanul elfeledett élőzenével operáló formát, a játékkedvet, és nekünk ez bizony tetszik.

A szín jóformán üres. Pusztán néhány mikrofonállvány látható fenn, a panellakások doboz-szerű elrendezésére reflektáló térelemekkel, az első megközelítésre sok jót nem ígérő vetítővászonnal. Azonban a darab első percei után kiderül, hogy az elhasznált, filmes adaptációk vetítését segítségül hívó színpadi adaptációk sora ezúttal nem bővül. Hollós a kezdet kezdetén tisztázza: igen csak elegáns humorral fog közeledni felénk. Kihasználja ugyanis azt az egyébként szeretetreméltó félreértést, miszerint az emberek többsége úgy gondolja, hogy Mary Shelly regényében a teremtményt hívják Frankensteinnek, nem pedig a teremtőjét. A vásznon fiatal interjúalanyok mesélik el, hogy milyen is szerintük az a bizonyos Frankenstein nevű zombi. Az egymásnak sorozatosan ellentmondó válaszok rendkívül kedves légkört teremtenek a várhatóan tragikus kifejlet elé.

kicsi08_15-03-04_0

Mint tudjuk, a lény valójában nem kapott nevet. Akinek se apja, se anyja nincsen, azt felváltva illették a „teremtmény” (the creature), a „gonosz lélek-ördög” (the fiend), a „démon” (the dæmon) és a „nyomorult” (wretch) kifejezésekkel. Többek között azért is okos döntésnek bizonyul ez a fajta vetítés, mivel az, ami az eredeti műben bekövetkezik, valahogyan a társadalom tudatában is létrejön, azaz a Teremtmény magába olvasztja a szeretetre képtelen Victor világát, bekebelezi és elpusztítja őt. A regény alcíme Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. A görög mitológiában Prométheusz egy a titánok közül, aki ellopja az istenektől a tüzet és odaadja az embereknek. Ezért Zeusz büntetésként egy sziklához láncolja, és arra ítéli, hogy egy keselyű mindennap a máját marcangolja, ami másnapra visszanő. A római mitológiában is találkozhatunk Prométheusszal, aki egy férfit készít vízből és agyagból. A baljós alcím szintén sok mindent megelőlegez. A színház ismertetőjében Shelly/Hollós: Frank ’n’ Stein címváltozat szerepel, amely talán arra enged következtetni, hogy a játék ezen a kettősségen alapul majd, ugyanis a ’frank’szó jelentése nyílt, szabad, míg a ’stein’ kő, ékkő, mag, tégla jelentésekkel bír a német nyelvben. A szárnyaló képzelet, a feltalálás mámora, a szabadságért és szeretetért könyörgő lény nyíltsága együtt lesz jelen valamilyen ismeretlen brutalitással, a briliáns elme érzéketlenségével. A teremtő és a teremtmény párhuzamos bukástörténete örökre közösségbe forrasztja őket.

kicsi20_15-03-04_0

Poroszlay Kristóf Victor szerepében pontosan olyan kíméletlen és ostoba tudós, amilyennek az elvakult és önimádó, magát Istenként aposztrofáló kutató-egyetemi hallgatónak lennie kell. Az első jelenetek egyikében kamerán rögzíti az életre keltés fázisait, senkivel és semmi mással nem törődik. A család, a szeretett nő, a barátok hiába hívják haza, mindenkit elutasít. Elizabethet (Csorba Kata) a folytonos várakozás egyfajta Pénelopéi szerepkörre kényszeríti, melyben az imádott férfivel való közös emlékeit olyannyira kívülről tudja, hogy szinte már nem is emlékszik rájuk. Csorba őszintén beszél le a színpadról. Hangjában ott van az a ritka lehetőség, amivel meg tudja ragadni a legmélyebbre temetett érzések felszínre tolulását, miközben akár a szexről és annak hiányáról vall, akár a tengerről mesél, teljes nőiességében. Szép megoldás, hogy monológja közben mozdul meg először a Lény. Szívós László ezekben a pillanatokban megszületik, mint a színház egyik vezető színésze, és megteremti hozzá azt a teljes átlényegülést, amire csak nagyon kevesek képesek: elfelejteti a nézőjével, hogy színházat néz. Szívbemarkoló élmény, egészen elképesztő mutatvány. Az első drámai pillanatától, amelyben felsír mint frissen ocsúdott gyermek és azonnal hullazsákba kerül, az utolsóig, amikor az északi sarkon gazdája mellett a halálig kitart. Szívós egészen egyszerűen gyönyörű ebben a gyötrelemben, mindenféle modorosságtól mentes, odaadó és hiteles. Ő a halálból összetákolt ember, aki csak azért sóvárog, azért könyörög, hogy szeressék.

kicsi15_15-03-04_0

Shelly regényében a teremtmény elviselhetetlenül csúnya, Victor esztétikai hübriszt követ el, és ezért magára hagyja őt, ám a Szegedi Nemzeti Színház színpadán egy világító kontaktlencse pusztán bizarrá teszi, szépségét nem veszi el. A neon-narancs, kísérletezést megjelenítő szerkezetre felfeszített nyomorultat még közelebb hozza hozzánk a színpadra rakott zenekar jól esően kesernyés világa. Együtt lélegeznek az előadással, szerves részei a produkciónak. Rendkívül jól sikerülnek a songok is: például Victor dala az éjszakáról, az éjszakához, vagy a lény álmában megjelenő társ (Csorba Kata) szöveg nélküli dala. Ezzel a környezettel élnek meg a filozófiai részek az individualizmusról, a szeretetről, a simogatás, érintés fontosságáról, vagy a diszkriminációról. A magány finoman párállik a családi körből. Közülük ki kell emelni Hodu Péter alakítását, aki frissen érkezett újoncként alig kapott többet pár mondatos segédszínészi szerepeknél eddig, azonban most a mindig jó kedvű öcs, a léhűtő William megformálásában megmutathatta magát. A barátok, egyben tudósok megbízható karakterekként szórakoztatnak (Barnák László, Bánvölgyi Tamás). Legszellemesebb jelenetükben például felvilágosodás korabeli parókás tudálékosokként mesélik el a legfurcsább teremtéstörténeteket, amiken a közönség egyöntetűen jót vidul. Jakab Tamás, mint Victor vak édesapja biztonságosan mozog szerepében. A tolószékénél térdeplő Szívóssal megrázó pillanatokat hoznak létre. Az előadás két felvonásból áll, hajszálnyival hosszabb csak, mint amennyit a darab intenzitása elbír. Mégis eléri a végső beteljesülést, katartikus képbe merevítve mindazt a fájdalmat, kiszolgáltatottságot, igazságtalanságot, létezés ellen irányuló szeretet nélküliséget, amit el kell viselnie minden teremtménynek ezen a földön. A neonfényekben aláhulló sok-sok kreatúra figyelmeztet minket: amit létrehoztál ember, az onnantól kezdve van. Létezik, és felelősséggel tartozol érte. Mindenért és mindenkiért. Eszmélj!

Drubina Orsolya

[nggallery id=526]

Fotók: SZNSZ/Veréb Simon