Mindig újra megállapítom, hogy azokat az operákat ismerem igazán jól, amelyeket sokszor halottam magyarul. Sőt lehetőleg magyarul színpadon.
Mai napság ilyet csak az egyoperás vidéki színházakban hallhat az ember. Másutt legföljebb ha vígoperát adnak magyarul, a többit eredeti, idegen nyelven. Ezen persze némileg segít ma már a magyar szöveg kivetítése. Többek között ezért is fontos a vidéki operajátszás, mert ott akció és dikció egységében valósulhat meg.
Régen az operarendezés külön szakma volt, a többtagozatú vidéki házaknak külön operarendezői voltak, az Állami Operaháznak saját gárdája, s közéjük bizony ritkán, válogatva engedtek be külső erőket. Vámosnak és Szinetárnak volt bejárása. Ma viszont szinte bárki belekap a műfajba. Ambiciózus prózai rendezők, fantáziadús karmesterek, műveltebb énekesek, találékony koreográfusok, muzsikus lelkű filmesek. Kik a rendezés mesterségének nincsenek birtokában, kik a muzsikát értik felületesen, kik lekicsinylik a feladat bonyolultságát, kik egyszerűen nem elég tehetségesek.
Miskolcon idén Verdi Rigolettóját adják. Szőcs Artúr, a társulat tagja vállalta a rendezés munkáját. A végén kezdte a munkát, Boros Lőrinc tervezővel egy bonyolult fa állványrendszert találtak ki díszlet gyanánt. Középre egy kis ablakos kabint terveztek, amely egyszer szőlőprés, máskor Gilda tárolóhelye. Az alkotmány a forgón és a forgógyűrűn mozog minduntalan, időnként indokoltan, máskor öntörvényűen. Sok létra is van (Verdiék csak egyet terveztek), gyakran mászkálnak hőseink föl se le. Kár a gőzért, mert Rigolettóban fentnek és lentnek semmi szerepe nincsen. A kintnek és a bentnek lenne fontos funkciója, az azonban ebben szellős kompozícióban nem valósulhat meg. Semmi feszültség nincsen a hercegi palota pompája, Rigoletto házának tisztes kényelme, és a Sparafucile-fogadó elhanyagoltsága, a kietlen folyópart között. Az első Rigoletto-Gilda duettben a rendező nem teremti meg annak az erős szeretetnek a formáit apa s lánya között, amitől a II. felvonásnak igazi tétéje támadna.
Pár jó leleményt is észrevettem: a híres kvartett zenéjében a Herceg és Maddaléna vannak az előtérben, mindig így is rendezik a jelenetet. Szőcs azonban a forgó segítségével Gildát teszi az orrunk elé, hisz a négy hős közül az ő lelkében zajlanak le drámai változások: itt jön rá, hogy szerelmese becsapja. Szintén nagyon pontos, ahogy a végén a sötét éjszakában Rigoletto a villámlás fényénél ismeri föl a lányát – és épp a megfelelő zenei effektusra villan.
A létrázás az énekeseknek se tesz jót, de fiatal, sportos gárdát láttam, akik nem estek tőle kétségbe. László Boldizsár immár a negyedik produkcióban énekli a herceget (az előző napon Kassán olaszul adta). Láttam korábban Szegeden és Győrben is, egyre magabiztosabb és teljesebb az alakítása, nem tudnék ma jobb hazai tenort s szerepre. Az első két felvonásban most könnyed hangvételt használt, a harmadikban szenvedélyesebb tónust ütött meg. Lezser és pontos, vonzó és felháborító. Nánási Helga hangja egyre teltebben, erőteljesebben szól. Szépsége, finom mozdulatai figurateremtő erővé válnak. Gilda 2. felvonásbeli áriájában ritkán jelennek meg ilyen pontosan a lány ellentétes érzelmei: önvád gyötri, mivel hazudott apjának, ugyanakkor szégyenkezik is. Balla Sándor pontosan hozza a címszerep ezer karakterét. Baritonja sötét színezetű, erőteljes, a magas hangok is biztosan szólalnak meg. Csak mind a hang, mind a figura halovány. Akár a ruha, amelybe Szakács Györgyi bújtatta. (Amúgy a jelmezek mintha tanácstalanságot tükröznének, mintha a nagytehetségű tervező nem kapott volna határozott megrendelést, kik is a dráma szereplői. Ezért kerül a mai-kortalan kollekció mellé Gilda múltszázadi ruhája.) Rigolettó kisember, de nem jelentéktelen, jellegtelen figura. Egy szürke alakkal nem tudunk együttérezni. Egy vérbeli Rigolettónak a külseje szörnyű, de a hangja gyönyörű.
Az I. felvonás közepén a félhomályban fölharsan egy valóban gyönyörű hang. Nem nyúlok a műsorfüzet után, ám amint kivilágosodik a szín, Rácz Istvánt ismerem föl Sparafucilében. Öröm hallani az ismert basszust, s csak egy picit bosszankodik bennem az operarajongó, hogy ezúttal nem sikerült fölfedeznem egy új tehetséget. De egy másikat sikerül, hisz az ifjú Veress Orsolya telt, dús hangon énekli Maddalénát, igazi Carmen-, Amneris-, Eboli-ígéret. A kisebb szereplők közül kiemelkedett Kolozsi Balázs erőteljes Marullója, no és persze Böjte Sándor, az ország legjobb comprimariója, aki Borsaként megint rámutat milyen fontos is szerepköre, amelyet mai korunk operajátszása oly mostohán kezel. Kincses Károly egykor Rigolettót is énekelte, ma már Montenonéra is inkább tisztes ősz üstöke, mint hangjának ereje teszi alkalmassá. Philippe de Chalendar lendületesen irányította a zenekart, a kórus erőteljesen, karakteresen szólt.
Énekesi szempontból nagyon jó, zeneileg megbízható produkció a miskolci Rigoletto. Kár, hogy színházként nem lett karakteresebb.
Márok Tamás
[nggallery id=522]
Fotó: Abrakadabrafotó (www.facebook.com/miskolcinemzetiszinhaz)
