Tárlatvezetés a XX. századi balett világába: Manon
A Magyar Állami Operaház legújabb bemutatója Sir Kenneth MacMillan – a korában újítónak számító – balettje, a Manon. A történet nem új keletű, a XVIII. századi Prévost Abbé Manon Lescaut című művére épül, mely olyan művek sorába illeszthető, mint Choderlos de Laclos híres-hírhedt Veszedelmes viszonyok című levélregénye, vagy Standhal Vörös és feketéje, hol szövegszerűen is megjelenik a Manon Lescaut […]
A Magyar Állami Operaház legújabb bemutatója Sir Kenneth MacMillan – a korában újítónak számító – balettje, a Manon. A történet nem új keletű, a XVIII. századi Prévost Abbé Manon Lescaut című művére épül, mely olyan művek sorába illeszthető, mint Choderlos de Laclos híres (a saját korában inkább a hírhedt, erkölcstelen jelzőt viselő) Veszedelmes viszonyok című levélregénye, vagy Standhal Vörös és feketéje, hol szövegszerűen is megjelenik a Manon Lescaut.
MacMillan témaválasztása akkoriban botrányt és felháborodást keltett a kritikusok körében, tabufeszegetésnek számított. Ma ez már nem ennyire erőteljes, azonban nem mondhatjuk, hogy ismeretlen ’jelenségről’ beszél a mű, nagyon is jelen van a modern társadalomban is a gazdagság-szegénység és az erkölcs, szerelem, boldogság/boldogulás kérdésköre. Azok a válaszutak, amelyekkel Manon találkozik, nagyon is eleven, létező döntési helyzetek, még ha a társadalmi szabályrendszer azóta némiképp át is formálódott.
Nem egy letisztult dramaturgiával találja magát szembe a néző, egy-egy helyen megbicsaklik a logikai szál, azonban a szereplők játékának, a zenének – amely nem Puccini operáján, hanem a kevésbé ismert francia komponista, Massenet művein alapul – és a vizuális elemeknek köszönhetően a hangsúly áttevődik a történet vonalvezetéséről az érzékek, érzelmek világára. Nem erkölcsi tanulságok megfogalmazását tűzte ki célul a Manon, sokkal inkább bemutat, mint ítéletet mond. Manon karakterét a kritika legtöbbször olyan jelzőkkel látja el, mint tipikus romlott szépség vagy erkölcstelen, könnyűvérű, azonban Shoko Nakamura játékában ezeknek a tulajdonságoknak nincs helyük. Az általa megformált Manon figurában a báj, a befolyásolhatóság jelenik meg. Szerethetővé válik Manon a züllött, erkölcstelen életbe vezető döntéseinek ellenére. Mindez talán az álszentség teljes hiányából adódik, nem látjuk Manont könyörögni, sopánkodni, feloldozást kérni, hanem cselekszik, dönt és próbál boldogulni, amennyire egy szegény családból származó nő tud. Olyan alakként jelenik meg előttünk, mint aki teljesen tudatában van meghozott döntéseinek, illetve tisztában van azok következményével, nem kapzsiság, hanem a jobb élet reménye vezérli. Nem ő keresi az utat, hanem a felkínálkozó lehetőségek alakítják a sorsát, ezek hatására távolodik el szerelmétől, Des Grieux-tól. Az utolsó jelenet New Orleans-i mocsaras vidékén sem válik visszataszítóvá a haldokló Manon, aki ez egyszer saját akaratán kívül került a börtön kapitányának szobájába, ahonnan Des Grieux menekíti el.
Az előadás érdekessége, hogy az Operaház alkotói visszanyúltak MacMillan eredeti koreográfiájához, sőt – ahogyan azt az ajánlóban olvashatjuk – a díszletekben és a jelmezekben is követik a londoni The Royal Balett 1974-es ősbemutatóját. Ez a gesztus a koreográfus iránti tiszteleten túl több kérdést is felvet. A mai (színházi) kultúra hemzseg a posztmodern jelzőktől, az intertextualitástól, illetve a többek közt a fogyasztói társadalom generálta folytonos újítási kényszertől. Egy ilyen világban hogyan hat egy mise en scéne-jében historizáló darab? Patrice Pavis egyik szövegében (A posztmodern színház esete) azzal érvel a darabok eredeti, megőrzött formában színpadra állítása ellen, hogy „egy csodálatos módon megőrzött váza mindig hasznos lehet. Egy dráma egészen más. Itt maga a tárgy akkor is alapvetően átalakul, ha a szöveg teljesen érintetlennek látszik. Nem olvashatjuk ugyanúgy, ahogy azok az olvasók, akiknek írták. Amit mi olvasunk, egyfajta emlék […]”. Azonban ez esetben éppen ebben rejlik a darab varázsa: különleges (kettős) utazásra hívja a nézőket, visszakalauzolja őket az időben. A kosztümök reprezentálják a darab korát, vagyis a XVIII. századi Párizst, New Orleanst, MacMillan koreográfiája pedig a balett-történet egy jelentős korszakába enged betekintést. Akár egy kiállításon vennénk részt, ahol minden jelentéssel teljes, megidéz egy kort, egy miliőt – hiszen az eredeti színpadra állítás rekonstruálásával az akkori közönség is megidéződik. Mindennek remek helyszíne az Operaház, mely magában is historizáló attribútumokkal bír.
A díszletet csak dicsérni lehet: sokoldalú, a fények segítségével újabb és újabb tereket idéz meg, és összhangban a zenével megteremti a balett terét és hangulatát. Könnyen vált egyik színről a másikra.
A koreográfia tekintetében feltűnő, hogy MacMillan – tőle egyáltalán nem szokatlan módon – nagyon sok szólóval és duettel apellál, melyek megadják az előadás gerincét. A mozdulatoknak karakterformáló ereje van. Jules Massenet Martin Yates által átdolgozott zenéje és a táncosok teste egybeforr, az egyik legszebb és legkifejezőbb jelenet Manon és Des Grieux első szerelmi kettőse. A két táncos, Shoko Nakamura és Oláh Zoltán mozgása kifinomult, könnyed és magával ragadó.
Visszakanyarodva a darab színpadra állításának kérdésköréhez a befogadói magatartás tekintetében természetesen igazat kell adni Pavisnak. Teljesen másképpen képeződik le a balett és a maga korában újdonságnak számító technikai megoldások sora, mint a 41 évvel ezelőtti Londonban. Már csak a fentebb említett érvek miatt is: szemlélődővé válik a közönség, mely nem zárja ki az érzelmi érintettséget. A tárlat eléri célját, végig fent tartja a néző érdeklődését, részletes, kidolgozott koreográfiája, vizualitása, zenéje pedig szépérzékének hízeleg.
Megtekintett előadás: 2015. március 1.
Vagdalt Krisztina
[nggallery id=517]
