A szépfiú profizmusa

JONAS KAUFMANN: WINTERREISE

Abban talán konszenzus van, hogy helyükön vannak az operasztárok. Mert viszonylag kicsi a szakma, pár ember van a piedesztálon, de a hely megérdemelt. Legalábbis Anna Netrebko vagy Jonas Kaufmann kapcsán nem érdemes vitatkozni. Persze, nem csak a hang kell, vagy nem is igazán a hang. Ami fontos, azt megoldják a menedzserek, felépítik a profilt, gyönyörű képeken pózolnak a gyönyörű hangok. Nincs ezzel probléma, ameddig mondjuk, Kaufmannok virítanak a plakátokon.

Ha a világ arról szól, hogy valóban nem elég a hang, a hozzá hasonlóké a jövő. Göndör haj, borostás arc, könnyű azt hinni, hogy a német vidék helyett a messzi délről jött. Kaufmann már ránézésre játszik az emberrel, mert meg nem mondanám, hogy negyvenöt éves, olyan hamiskásan néz. Most ő a zene sztárja, és elhagyván a külsőt, továbbra is állítható ez.

Csak van az a kellemetlen profizmus, a csömör állapota, amikor már azt hisszük, mindent tudunk, ugrálva is elénekeljük például Cavaradossi áriáját. Hallgatom legutóbbi lemezét, amelyen végigmegy Schubert Winterreise ciklusán, és arra gondolok, ez valami gyors lezavarása a dolognak. Vagy lehet így kellene, és csak engem lepnek meg, hogy ez ilyen egyhangú. Talán; hiszen eddig baritonoknak volt divat énekelni, most meg tenor adja elő. Mert esetleg így kell. Ilyen mélyen indítani, így elsírni a bánatot. Van ebben fordulat, az előzményekhez képest mindenképpen. Már nincs semmi boldogságra utaló jel, elhagyott a szerelem, nem ismeretlen többé a magány.

Néha csöppnyi vidámság a hangjában, emlékezés egy nyár-éjszakára. Aztán nem győzöm csodálni, milyen csengő is tud lenni a német nyelv, miből marad ki az ember. Ahogyan a nyitásban énekli, hogy jó éjszakát, hát ez az ismeretlen német előttünk. Mintha küzdené le ezt zártságot, ezt a mély szomorúságot, próbál erőt venni magán, harcol a jelennel.

Van a lemeznek tetőpontja, érdekes módon az elején. A Der Lindenbaum olyan halkan, csendesen indul, hogy azt kell hinni, megnyugodhatunk. Gyorsít a zongorista, és érezni, nincs megállás. A végén meg ott a Mut, a bátorság, a jókedv, amit úgy énekel, hogy ha előtte lógattuk a fejünket, most érdemes igazán odafigyelni. Hirdeti, világgá kürtöli érzéseit, de hát igen, tudjuk milyen ez az öröm. Lehet, a szólista miatt, eszembe jut A bolygó hollandi, mert nincs vége a vándorlásnak, erről énekel, hogy menni, csak menni.

Nem ez a csúcs, nem erre fogunk emlékezni. Elfelejtjük ezt a felsőbbrendű profizmust, és lesz még olyan lemez, ahol mint a legnagyobb énekel. Meghajolok a mű előtt, és én csak eszköz vagyok a zene oltárán. Most a zene az eszköz, de nincs mit tenni, Kaufmannt így is lehet szeretni.

Gera Márton

Schubert: Winterreise

Sony Classical

2014