„Lányoknak ingyenes?”
projekt_LULU*
Valóban egy projekt a sok szerteágzó intertextjével, melyek értelmezik, megtámogatják Frank Wedekind Lulu tragédiáját. A darab alapját a századfordulón keletkezett két mű, A föld szelleme és a Pandóra szelencéje című drámák alkotják, melyeket újra és újra megszakítanak a vendégszövegek jelenkori reflexiókkal. A legkülönbözőbb helyekről érkeznek intertextek […]
A MANNA és a MASZK közös előadása: projekt_LULU*
Évszázadok alatt építettünk egy társadalmat, amelybe sehogysem fér bele a férfi és a nő, foltozgatjuk, a mérleg nyelve mégis mindig elhajlik valamerre, bármennyire próbáljuk kiegyensúlyozni. Beszélünk a feminizmusról, a női emancipációról, de milyen boldogok vagyunk egy-egy lányoknak ingyenes bulitól! Vagy küzdünk a ranglétrán, aztán egyszer csak azt vesszük észre, nincs tovább, innen csak a férfiak lépnek feljebb, – akiknek ráadásul nem árt egy frissen vasalt ing sem. Ám amikor az erősebbik nem – éljen a gender! – képviselői elpityerednek, akkor ’anyámasszonykatonái’? Hogy is van ez tulajdonképpen?
Geréb Zsófi rendezésében ilyen és ezekhez hasonló kérdések kapnak helyet. A témáról már nagyon sokan próbáltak beszélni, mindig más és más nézőpontból láttatni. A projekt_LULU* valóban egy projekt a sok szerteágzó intertextjével, melyek értelmezik, megtámogatják Frank Wedekind Lulu tragédiáját. A darab alapját a századfordulón keletkezett két mű, A föld szelleme és a Pandóra szelencéje című drámák alkotják, melyeket újra és újra megszakítanak a vendégszövegek jelenkori reflexiókkal. A legkülönbözőbb helyekről érkeznek intertextek, a szokványosnak mondható irodalmi, bibliai, színházi szövegek mellé az alkotók behívnak színház-és filmtudományi, filozófiai, társadalomtudományi terminusokat, illetve a popkultúra jellemző, iróniával szólva „meghatározó” jelenségeit, mint a tinimagazinok, internetes oldalak csajozási, pasizási, szexuális tanácsait külön férfiaknak és nőknek. Az elhangzó szövegeket erősíti, értelmezi a színészek játéka, a videóbejátszások, illetve az előadást végigkísérő improvizatív zene.
Az ily módon sok oldalról megtámogatott előadás komplex képet próbál adni a férfi és a női társadalmi szerepekről, ezeknek a két nem viszonyát alakító befolyásoló erejéről. Létezhet-e olyan, hogy teljeskörű emancipáció? Kell-e e férfit is emancipálni, hogy felvállalhassa lénye azon részét, amely nem fér bele a férfi sztereotip definíciójába? Mit jelent feministának lenni? A nők felelősek-e az őket ért erőszakért?
A feminizmus újra és újra előkerül, míg egy központi elemként kérdőív formájában szegezik a nézőknek, akiknek állást kell foglalniuk. Az alapötlet, a nézők bevonása nagyon jól működik ennél a jelenetnél, azonban a kérdések sarkítottak és nehéz választás elé állítják a nézőt, mikor igent vagy nemet kell válaszolnia.
Maga az előadás lassan indul be, az első jelenetek „bemelegítés”-nek hatnak, óvatos tapogatózásnak, a százéves szöveg ekkor még idegenül hat a színészek szájából, amit az első geg old fel (reprezentáció felnyitás) – mikor a Lulut alakító Sodró Eliza kilépve szerepéből felkínálkozik a Schwarzot alakító Rózsa Krisztiánnak, reflektálva a próbafolyamatra és a színházi helyzetre. Innentől kezdve pedig olyan, mintha elindult volna a szekér, és képes magával vinni a közönséget. Egy-egy kisebb baki akad csak, mint az utolsó jelenet angol feliratozása, mely folyamatosan késik, ám, ha nem csúszott volna, akkor sem lett volna a közönség angolul nem értő részének segítségére, hiszen a színpadi játék közvetlenül előtte zajlott és kitakarta.
Visszatérve az első geghez: ebből a szerepből kikacsintásból – önreflexió –, illetve a már emlegetett intertextek nagy számából (már-már túltűzdelt, megterhelt szöveg), a nézők bevonásából, a dráma szabad kezeléséből is jól látszik a kidolgozottság, a kísérletező kedv, ami egyértelműen meghatározza az előadás jellegét: sorra felfedezhetünk benne – a realista színjátszás ellenére – posztmodern színházi törekvéseket.
Ezeknek a törekvéseknek a sorába illeszthető az előadás felütése, a nézők szeparált leültetése (jobbra a hölgyek, balra az urak), a játszók folyamatos jelenléte a színpadon, a jelenetváltásokkor betöltött szerepük és a jelenetekre adott reflexiójuk.
Ki-kiszólnak a játszók a közönségnek, reflektálnak a reakcióira, megdicsérik, rászólnak: „Nem vicces”! A színházi tér pedig folyton átalakul: amikor Wedekind drámájának jelenetei zajlanak a színpadon a közönség elfoglalhatja a jól ismert (és biztonságos) kukucskáló nézői pozíciót, majd egy hirtelen váltással érintetté válik, megszűnik a színpad és a nézőtér közé húzott láthatatlan választóvonal – egyrészt a téma kortárs reflexiója, másrészt az interakció miatt. Pirulni lehet, de nem érdemes; attól, hogy nem mondunk ki bizonyos dolgokat, még léteznek. A projekt_LULU* kérdéseket tesz fel, miközben bemutat, nem pedig válaszokat ad – nem is biztos, hogy léteznek válaszok, vagy kell felelni. Bemutatja a nő és a férfi egymástól függő viszonyát, mely minden szituációban változik egy keveset. A társadalomban elfoglalt helyük által körvonalazódik kapcsolatuk. Lulu hol kislányos, naiv, urát szolga módjára követő, hol ösztönös, hol távolságtartó, hol számító, hol szenvedélyes szerető, hol prostituált, hol femme fatale – és mindez jól megfér egymás mellett. Természetesen megidéződik a mindenkori általános nőkép: Éva, illetve párja: Ádám is.
Mindezt pedig a témán túl a zene fogja össze hidat képezve az idő- és térbeli ugrások között. Így egyáltalán nem lesz furcsa, hogy a dráma 1900-as évekbeli nyelvezete és a kortárs beszédmód, illetve a különböző korokra jellemző jelmezek váltogatják egymást.
Nagyon jó, hogy a projekt_LULU* aktualizál és nem áll meg a századforduló – még ma is húsbavágó – kérdéseinél, illetve hogy nem próbálja meg a lehetetlent, nem akar érvényes válaszokat fogalmazni, hiszen mindennek két éle van:
– Mindig úgy hagyod és folyton hajtogatnom kell az ülőkét!
– Nekem meg mindig felfelé kell hajtogatnom!
Vagdalt Krisztina
[nggallery id=516]
