Batman: Broken City

A Broken City közvetlenül a valaha volt egyik legsikeresebb Batman-sztori, a 2003-ban lezárult (magyarul is megjelent) Hush hatalmas sikere után startolt – a Hush márpedig feladta a leckét a DC-nek: hogy lehet egy ekkora durranás után úgy folytatni, hogy ne zuhanjon az érdeklődés? A válasz az, hogy sehogy, de a kiadó fejeseinek becsületére legyen mondva, megtették, amit tudtak: leszerződtették a méltán agyondicsért 100 Bullets szerzőit, Brian Azzarellót és Eduardo Rissót. Az eredmény nem meglepő módon egy sötét hangulatú, kőkemény bűnügyi történet, egyfajta szuperhős-noir lett – bár persze messze nem olyan jó, mint a szerzőpáros említett magnum opusa, de ezt nyilván senki nem is várta tőle.

Batman egy fiatal nő, Elizabeth Lupo meggyilkolása ügyében nyomoz. Elsőszámú gyanúsítottja Gyilkos Krok, ám ahogy elmerül az ügyben, az egyre szövevényesebbé válik, ráadásul a képbe belezavar egy kegyetlen és oktalan kettős gyilkosság is, aminek következményeként egy újdonsült árva térdel sírdogálva halott szülei felett. Ez persze Batman számára felerősíti egyébként is örökké élénk emlékeit saját gyermekkoráról, és újdonsült erővel veti bele magát megszállottságtól fűtött munkájába. Ráadásul hamarosan felbukkan a színen a Pingvin és a Bábjátékos is, sőt, mielőtt minden tisztázódik még maga Joker is tiszteletét teszi.

A Broken City egy teljesen más jellegű történet, mint elődje, a Hush, furcsamód mégis sokat átvesz annak fő gyengeségei közül. Kezdve azzal, hogy maga a soványka sztori ezúttal is kicsit feleslegesen sokáig nyúlik – hat rész helyett nagyjából háromban is el lehetett volna mesélni, és akkor sokkal feszesebb, lendületesebb lenne. De a fő probléma most is Batman karaktere, aki a szokottnál lényegesen könyörtelenebbül vág utat magának Gotham alvilágában: folyamatosan kínzásokat és verést osztogat jobbra-balra, igaz ezt a radikális viselkedését a traumatikus gyerekkori emlékek minden korábbinál erősebb felelevenedése többé-kevésbé indokolja (ugyanakkor ezt a párhuzamot Paul Dini kissé elegánsabban használta 1999-es, War on Crime című graphic noveljében).

Azzarello majd’ megfeszül az igyekezetben, hogy kőkemény, noiros narrációval adjon súlyt a történetnek, de egyébként erőteljes stílusa meg-megbicsaklik, és néha inkább úgy tűnik, mintha Frank Miller klasszikus Batman-történeteit majmolná, megfűszerezve egy kis Sin City-beütéssel. Ráadásul a többi karakter ábrázolása sem sikerült valami emlékezetesre. Az új figurák (Fatman és Little Boy) aránytalanok és elhibázottak, nem is igazán világos, hogy félelmetesek, abszurdak, viccesek vagy szatirikusak akarnak lenni, Gyilkos Krok pedig az írói önkénynek hála jóval intelligensebb és ármánykodóbb a megszokottnál – ez utóbbi azonban, kissé paradox módon mégis jól sül el, mert a többnyire egysíkú karakter így kellemes és váratlan árnyalást kap. Plusz Azzarello kifejezetten jól ábrázolja a kapcsolatát Batmannel, stílusos poénokat és dialógusokat épít rá, ez pedig szintén Krok sajátos újraértelmezésének köszönhető.

Az élvezetes, de messze nem hibátlan, dramaturgiailag és stilisztikailag is folyton meg-megbicsakló sztorinak van egy (már említett) aspektusa, amely miatt mindenképp érdemes emlékezni rá – ez pedig a szülőgyilkossághoz kapcsolódó flashbackek/álomjelenetek. A főhős gyerekkori traumája az amerikai képregénytörténet egyik leggyakrabban felbukkanó, legtöbbször elmesélt, következésképp rég unalmassá nyűtt sztorija, de Azzarello itt olyan hátborzongató módon idézi fel, amilyenhez hasonlóban a legendás The Dark Knight Returns óta nem volt részünk. Bruce szülei haláláról álmodik, ám ahelyett, hogy, mint általában, egyszerűen újra átélné az egészet, variációkat lát rá: mi, és hogyan történhetett volna másképp. A nem túl szívderítő végkövetkeztetés pedig az, hogy a legjobban azzal járt volna, ha a gyilkos őt is lelövi. Risso itt egy egészen gyomorba vágó képpel sokkolja az olvasót: a kis Bruce véres lyukkal a szemei közt fekszik szülei holttestei mellett, szája halovány mosollyá merevedik. Békére lelt.

És ha már Rissónál tartunk, bár a Broken City kicsit úgy néz ki, mintha egy The Dark Knight Returnsbe oltott 100 Bullets lenne, a sötét, rendkívül markáns, szögletes, durva és torz vonások így is sajátos hangulatot kölcsönöznek a képregénynek, amit tovább növelnek a komor, kontrasztos, igen kevés árnyalattal dolgozó alapszínek – az ilyenre mondják, hogy vágni lehet az atmoszféráját. A Broken City ugyan bőven nem tartozik a legjobb Batman-képregények közé, erényei azonban tagadhatatlanok, és már csak kuriózum mivolta miatt is mindenképp érdemes elolvasni.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=510]