Betonba zárt emlékezet

RICZ GÉZA TÁRLATÁRÓL

Ricz Géza nem szolgál nekünk könnyű, egyszerűen emészthető témákkal. Tájakra visz, ahonnan hazavágyunk. Akár egy baleseti helyszínelő, vagy még inkább egy kriminológus, rettentő események helyszíneit veszi számba és mutatja meg jelen kiállításán, amely egy válogatás az elmúlt három év anyagából.

Elhagyott épületek, víz, pára, sár, monokróm lepusztult táj, a konkrétan elhatárolt, és az elmosódó, kivehetetlen terek kontrasztja, a magára hagyás gesztusa mered ránk a vásznakról. Törés mindenütt: agyontört színek, betört ajtók, üvegszilánkok, félbetört gerendák, megtört sorsok. Emberalakok ritkán jelennek meg, arányukban roppant kis részt kapnak a felületeken, de az ember, mint létrehozó és pusztító entitás központi téma. Az irdatlan geometrikus betonelemek, a már-már Vojnich-i kísérteties belső terek, a Fehér Lászlónál is látott szembeállítása az illékony emberéleteknek a tárgyi környezetük állandóságával hátborzongató összhatást eredményez Ricz festményein. A konkrét élek, a matematikai pontosság ütközik a természet maszatos mivoltával. Gesztusokat használ, gyorsan, hirtelen helyez el foltokat, aztán magára hagyja őket, ahogy magukra maradtak a festményeinek tárgyai is.  Egy szándékosan félbehagyott technikával ragad meg egy látványt, ami éppen az ellentétes, a befejezettségen is túli stádiumot, lerombolt, funkciót vesztett állapotot mutat. Mindezt mintha egy örökké bepárásodott üvegen keresztül szemlélné, vagy egy homályos tükörképben nézné.  Én az összes képen látom az esőt, és az anyag legletisztultabb, a kevesebb több elven alapulva a legkifejezőbb Ricz-mű pont az Eső címet viseli.

Volt egy háború. Véget ért, de vannak maradékai, megmásíthatatlan következményei, és habár látjuk a pusztulásnak indult kiürült épületeket, még nem vagyunk elég távol tőle ahhoz, hogy tisztán lássuk, hogy éles képet alkossunk róla. Ezt a lehetetlenséget hordozza a kiállítás, egyben a szándék melankóliáját is bemutatja. Kevés a tiszta szín, kevés a határozott érzés, a befogadó oldaláról úgy kavarognak, gomolyognak a gondolatok egy-egy kép előtt időzve, ahogy a fekete vagy koszos színtömegek áramlanak a vásznakon.

Nem véletlenül alkot Ricz Géza a REÖK Palota Hatos műtermében, nem véletlenül alapító tagja a CTRL-V képzőművészeti csoportnak. Kell az a diskurzus, aminek ő egy hangja. Erős karaktere a szegedi festészeti életnek, kitartóan dolgozik, kapocs városok, országok között, emlékszik, emlékeztet, megmutat, és óva int minden embert. Szemünk elé hordja a példáit a gondolati és az anyagi valóság összefüggésének, elrettentő színtereit mutatja a meggondolatlanságnak, a kontrollálatlan döntések és az erő együttes szüleményének. A festészeti nyelve, technikai tára pedig kitűnően idomul ehhez. Egységes, átgondolt kiállítást látunk, ahol az anyag első darabja, és egy az elmúlt napokban elkészült friss alkotás egy tárlaton szerepel. Szép a kettő közti ívet egy kiállítótérben látni.

Fogadják szeretettel Ricz Géza kiállítását, szánják rá az idejüket és az idegeiket a hátborzongató élményre.

 Gergely Borbála

(Elhangzott: 2015. 02. 19. 18:00, SZAB-székház, Ricz Géza kiállításának megnyitóján –
A tárlat március 14-ig, a hét minden napján 9-18 óra között látogatható.)

[nggallery id=502]

[nggallery id=503]