Bujakóros trambulina

REMIX IRODALMI FESZTIVÁL ÉS TÁBOR 1.NAPJA

Álmomból kikergetett a békák kuruttyolása. Vagy csak trippeltem?^[1] Mint a Zolit? Sátor alól kinéztem, világosság – teli hold, az Esthajnalcsillag pulzált élesen. Ez a trippelés kezd problémássá válni, azt hiszem, hogy a Zoli nyomomban van. Barátnőm felriad, leszól, Aludj már, mit csörtögsz? Bocsánat, trippeltem valamit aztán megnéztem, hogy micsoda. Ha trippelted, akkor mit nézegetsz kifelé? Nem vagy te beteg? Homlokomhoz ér, nem vagy forró. Mindenesetre ne hülyülj itt a trippekkel! Aludjunk, jelenti ki immár fennhangon, mire a mellettünk lévő sátorban valaki hangos fújtatások mellett átfordul a másik oldalára.

Biciklizők, részlet

Negyed tízkor érkeztem csak meg, holott kilenckor kezdünk. Pironkodtam, dünnyögtem egy bocsánatfélét az orrom alá. Márton Lászlóval először találkozhattunk a tábor folyamán. Első foglalkozáson olyan axiómákról tárgyaltunk, vettük górcső alá, amik talán eszébe sem jutnak a bot csinálta irkálóknak, mint amilyen én vagyok. Olyan részletek kerültek előtérbe, amik a „Hol?”, „Ki?” kérdésekre válaszokat adhatnak. Felvetett egy helyzetet, amit történetté, novellává kellett nevelni. A történetmag, amiből fát kellett nevelnünk a következő volt: Csihi Flórián, a fiatal elbizakodott grafikus és barátja, Vörös Kornél rövid telefonálását kellett papírra vetni, melyben Flórián magabiztosságtól eltelve közli Kornéllal, hogy mindenképpen jelenjen meg a díjátadón, mert ő fog győzedelmeskedni. A közös munka során Tanár úr olyan nüansznyi darabokra hívta fel a jelenlévők figyelmét, amik, látván, miután el lettek magyarázva, akár el is téríthetik útjáról a szöveget. Rövid szünet következett, ezalatt megállapítást nyert, hogy egész délelőtt Márton Lászlóé, így az intermezzo után egy másik ösvényre léptünk. Vállalkozókedvűek adhattak elő egy-egy személyes élményt úgy, hogy azt E/3-ban osszák meg, lépjenek ki a szövegből, ügyelve a szerző és a hős közötti távolságra. Ebben Tanár úr élen jár, ő kezdte meg a mesélők sorát. Az első felszólaló meséje után biztatta a megszólaltat, hogy metssze meg a szövegtestet, oltson bele új s szebb történetágakat. Útmutatásai mellett a fa a megfelelő helyen lett beoltva s a felszólalt narratív ágacskái megvastagodtak s a történet-fa kinőtt a szemünk előtt.

Délután Szegő Jánossal Verhovinára látogattunk, ahol nem röppennek fel a galambok. Elsőként arról érdeklődött, hogy kit választottunk kedvenc szereplőnek. Aztán kezdtük el a könyvhöz kapcsolódó ötleteket sorolni idő -, tér – halmazában. Ezeket az elkövetkező napok során részben tovább fejtegetjük, holnap viszont már a fogadtatást, kritikai vizsgálatait helyezzük előtérbe. Fél négy körül véget vetettünk a beszélgetésnek, mert fél hatkor rajtolt a biciklitúra a Velkerre.

A szünetben Zoli bukkant fel. Nem teljes életnagyságban, inkább mutatóba. Ott virult az árjegyzéken, egy korlát mögött. Nem mertem megszólítani, úgy sem hallja, mindazonáltal teljesen ostobának sem akartam tűnni, nem szerettem volna megismételni az éjjeli incidenst.

*

Egy szép, fekete női kemping kétkerekűt használhattam az út során. Figyeltem Aaront, ahogy fény érte, nem dobta valamilyen irányba a sötétet. Lehetetlennek tartottam, hogy én vagyok az egyetlen, aki látja, hogy nem látszódik az árnyéka. A kerékpár magától ment. Látszólag nem zavartatta magát, ment, vezetett bennünket.

Hol az árnyékom?

Lemaradtunk, a pumpával vacakoltunk. A srác, akivel megtettük a távot, odafogta, én pedig fel-le, fel-le fújtam a levegőt az eresztő kerékpárgumiba. Elkészültünk, felpattantunk s hamis tudástól hajtva megindultunk, hegynek fel. Kisvártatva telefonáltam. Merre kell menni, amint kijöttünk a Hegyaljából? Balra, mondta Virág Gábor s mintha már kuncogást hallottam volna a vonal túlsó végéről. Végigjöttök a Vasút utcán, majd befordultok balra a Híd alatt. Gurultunk lefelé a lejtőn, kicsit aggódtam, mi fog történni, ha nem szuperál a fékem, végül a lendületből sikerült jócskán lefaragni. Most a lánc adta meg magát, leesett. Ez jellemezte utunkat egészen a vasúti hídig, tekerés, megállás, láncfeltétel. A földesúthoz érve egyenesen kilőttünk. Itt már mocorgott bennem a bizonytalanság, meg is kérdeztem útitársamat, akinek később bemutatkoztam, hogy mi a véleménye arról, lehetséges lenne-e, hogy rossz irányba jövünk. Nem szeppent meg, azon a véleményen volt, hogy egyenesen nem lehet eltévedni, de ha jobbra kanyarodnánk be, mint felvetettem, nagyobb eséllyel hozhat bajt a fejünkre. Egy traktor dübörgött el az úton, porfelhőt rajzolva a levegőbe. Ismét nekirugaszkodtunk; irigyeltem, mert elrongyolt mellettem a kempinggel. Telefoncsörgés, Virág volt. Merre vagytok, hol vagytok? kérdezte. Eljöttünk egyenesen a Híd alatt, azóta egy tapodtat sem mozdultunk semelyik irányba se. Szavai halvány iróniaszínűek lettek, majd hozzátette:  Menjetek el egy fácskás, tavas, házakkal tarkított részig, ott keressetek egy napozó embert, a Bíró Ákost! Meglátást tett követte. Egy posztapokaliptikus, magára hagyott tanyát pillantottunk meg magunk előtt közel. Begördültük. Emberi kéznek volt nyoma, hisz a karám mögötti teheneknek valaki ad enni s önt be nekik vizet. Egy csacsi meredt ránk egy kikötött kutya társaságában. Vigyázz a kutyákra! kiáltja utánam, majd néhány lépés után inamba is száll a bátorságom, mivel meglátok egy már messziről is derékig érő sárhegyi kutyát szabadon flangálni. Sarkon fordulok, zsebemben kezdek kotorászni. Virágot hívom ismételten. Megjöttünk, de eddig egy traktor ment el itt, nem láttunk senkit, harsogom. Gyertek vissza és a tanya előtt forduljatok le balra, aztán ereszkedjetek le a völgybe! Úgy értelmezem, hogy jobbra tovább, aztán majd kiderül. Péter,  a velem tartó biciklista azt mondja, hogy gyerünk vissza a Hídhoz, hisz eddig teljesen egyenesen jöttünk. Kötöm az ebet a karóhoz, hogy én bízom Virágban, kövessük az utat, amit javasolt. Most már meg vagyok szeppenve. Nem elég, hogy mindenféle tudás, térkép nélkül indultunk el, nagy eséllyel még el is tévedtünk. Ezt útközben közöltem Péterrel, félúton az állandó pornyelés és a bemutatkozás között. Át egy meredek kaptatón, csorgunk lefelé a völgybe egy búzatarlón. Örömünk akkor lett teljes, mikor a távolban egy biciklirajra lettünk figyelmesek. A bibi mindössze annyi volt, hogy ők a folyócska túlsó partján kerekeztek, mi pedig az innensőn voltunk. Átkurjantottam: Tamás, hol lehet itt átmenni? Ti hogy kerültetek oda? hangzik kérdése. Ez egy hosszú történet, ha felérünk, elmesélem. Toltuk a drótszamarakat a szamárkóróval, csalánnal, kukoricával meghintett folyóparton, közben szúnyogok lakmároztak belőlünk. A túlparton nagy lett a vigadalom, hogy előkerültünk. Felfelé a házhoz, mutatott utat Virág Gábor. Szépen haladtunk a parton, kerülgetve a vadnövényeket és a kukoricát. Végül zsákutcába futottunk. Itt most már kétségbeestem. Az még, hogy nevetség tárgyává válok egyedül nem zavart, habár frusztrált a rám irányuló figyelem, azonban az, hogy egy rám bízott személyt elveszejtek a bácskai porfelhőben, nem kecsegtetett semmilyen pozitívummal. Talán sokkal problémásabban láttam volna  a helyzetet, ha rajta is hasonló kétségbeesést tapasztalok. De nem, inkább kedélyesen nyugtázta, hogy önkénytelenül is egy teljesítménytúrába csöppent. Át a kukoricáson, cirka nyolcszáz méteren át törtünk előre. Amikor megálltunk, felemlegettük a A kukorica gyermekeit és néhány háborús filmet. Az egyetlen gond az volt, hogy nagyon keskeny rés volt a két barázda közt, így nehezen lehetett haladni. Kikászálódtunk, csapzottan, fülig porosan, izzadtan a tanya bejáratához. Péter rágyújtott egy cigire. Felkaptattunk a hegyre, újfenn a posztapokaliptikus tanyánál voltunk, csak a másik irányból. Megkönnyebbülten nevetve hozzáfűzte, hogy így lesznek az utolsókból az elsők.

Figyeltem, ahogy felkelnek. Aaron maga előtt tolva a kétkerekűt, a fiú kezében a fényképezővel mennek a napfénybe. Aaron felül, pózol. A fényképező liheg, csatrangos. Eltévedtek, legalábbis amit elkapok a beszélgetésből. Zoli volt, biztos vagyok benne, hogy a Török Zoli keze van a dologban. Láttam, ahogy ugrándozik az árnyékban. Sötétebb sziluett, elüt a többi sötéttől. Fenn van már a Hold, ahogy indulnánk visszafelé. Az Esthajnalcsillag delejesen szórja rám fényét. Szeretném, ha hozzám is eljönne vizitelni Török Zoli. Felülök a nyeregbe. Ugrál alattam a nyereg, ahogy tekerünk, mintha trambulinon pattognék. Ragaszkodom hozzá, hogy Török Zoli benyisson az ajtómon! Akarom, hogy Zoli árnyékommal cicázzon!!

Gerőcs Péter és Márton László

Hazafelé már nem szálltunk nyeregbe. Hátul ültünk, a sört már megittuk, a plyeszkavicát megettük. Vártuk a Nívát, hogy visszadöcögjünk a civilizációba. Mindenhol villanyok égtek már, mire lecsutakoltan megérkeztem a táborba, ahol néhány perccel később Gerőcs Péter privát mészöly című filmjét kezdték el vetíteni. Utána Virág Gábor fűzte vele a szót, a kérdezés lehetőségét később a közönségnek átadta.