Red Team

Az ír származású Garth Ennis az amerikai képregény egyik leg­nagyobb fenegyereke, aki legkésőbb a Preacherrel nyilvánvalóvá tette, hogy nincsenek számára tabuk, legyen szó akár szexről, akár erőszakról, akár vallásról, akár az amerikai társadalomról. Az író azóta is radikális hangvételű, durva műveiről ismert leginkább, mint a Marvelnél vitt Megtorló-sorozatai vagy harsány, cinikus és gonosz szuperhő-szatírája, a The Boys – nem is beszélve a lehető legextrémebb brutalitásorgiákat kínáló Crossedról (amely azóta tőle függetlenül egy komplett franchise-zá nőtte ki magát).

Időnként azonban Ennis letesz az asztalra valami csendesebbet, kisebbet, visszafogottabbat is. Elég csak a Battlefieldsre gondolni, annak is leginkább a Dear Billy című sztorijára, egy megrázó erejű szerelmi tragédiára a második világháború súlyos árnyékában – vagy ott van a tavalyi Caliban, amely ugyan kőkemény űrhorror a javából, mégsem öleli ok nélkül keblére az explicitást, és a borzalmak mellett szépen végigviszi a történet emberi aspektusait is. Szintén tavalyi az a Dynamite-nál megjelent minisorozat, a Red Team is, amelyben Ennis az önbíráskodás témáját járja körbe, elsősorban morális szempontok szerint.

A Red Team négy zsaruról, egy kábszeres elitegység tagjairól szól, akik úgy döntenek, hogy miután hosszú évek munkájával sem képesek rács mögé hajítani egy kegyetlen gengsztert, a saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást. Egyszerűen kivégzik a gyanúsítottat, és saját legnagyobb meglepetésükre minden tökéletesen simán megy. Nem szúrnak el semmit, nem hagynak nyomot, nem történik semmi váratlan. Egy gengszter elpatkolt, a világ pedig egy picivel jobb hely lett. Ami természetesen azt jelenti, hogy a főszereplők nem tudnak itt megállni – hiszen ha ilyen könnyen megy a dolog, akkor miért is ne folytatnák azok legyilkolását, akik azt hiszik magukról, hogy a törvény felett állnak?

A történetet a csapat egyik tagja meséli el egy rendőrségi kihallgató helyiségben ülve – vagyis már a nyitójelenettől kezdve teljes bizonyossággal tudjuk, hogy az önkényes tisztogató akció előbb-utóbb balul sül majd el. Ennisnek ez a húzása eltolja az olvasó figyelmét a „mi történik”-től a „hogyan és miért történik” felé. A Red Teamben kevés az akció és rengeteg a dialógus: hosszú oldalakon keresztül folynak a karakterek értekezései és vitái a tetteik mikéntjéről, jogosságukról, következményeiről, és Ennis, amellett, hogy szépen kibontja mindegyik szereplőjét, és érdekessé teszi a köztük feszülő kapcsolatrendszert, az egészet beágyazza a modern nagyváros dicstelen, korrupciótól, intézményi impotenciától súlyos közegébe.

Egy romlott, működésképtelen rendszer látleletét kapjuk tehát, és világossá válik, hogy komoly eredményeket már csak a rendszeren kívül, annak szabályait, törvényeit megsértve lehet elérni. A még újonc Craig Cermak hatásosan ábrázolja ezt a morálisan fejre állt világot, rajzai sötétek, realisztikusak és többnyire szépen kidolgozottak (karakterábrázolásai nagyszerűek, akciói kicsit kevésbé), jól passzolnak Ennis történetének hangvételéhez. Az író persze nem tudja meghazudtolni önmagát, ezért a komplex problémákat boncolgató bűndráma végül mégiscsak egy kötelezően véres és intenzív, a fél szereplőgárdát elkaszáló tűzharcban ér el fináléjához. A „konkurens” önbíráskodó (ám a főhősökkel ellentétben a saját zsebükre játszó) rendőrcsapat behozása a mindaddig megfontolt, kimért sztoriba kissé hirtelen, sőt, deus ex machina jellegű – mintha Ennisnek félúton eszébe jutott volna, hogy nem tudja jól lezárni a sztorit egy kiadós hirig nélkül.

De becsületére legyen mondva, a tonális és dramaturgiai megbicsaklás ellenére következetesen végigviszi koncepcióját – az utolsó jelenet minden szempontból tökéletes összegzése a sztorinak, és a Red Team még nyilvánvaló hibái ellenére is a szerző egyik legmegfontoltabb, legvisszafogottabb műve.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=499]