INTERJÚ SZILASI LÁSZLÓVAL
A nemrég Mészöly Miklós-díjjal is kitüntetett íróval, A harmadik híd című, hajléktalanokról szóló, a szegedi hajléktalanok világába bevezető regényéről, rendszerváltásról, emigrálásról, hazugságokról és önámításról, perifériáról és provincialitásról beszélgettünk.
– Mennyiben van köze a regényben szereplő hajléktalan emberek életkorának a ’89-es rendszerváltáshoz?
– Noszta, Robot és Damon Strahl velem egykorú figurák. Ezt a korosztályt olyan emberek nevelték, akiknek az életét már gyermekkorukban eltörte előbb a második világháború, aztán a szocialista rendszer. A Horthy-korszak békéjére lettek szocializálva, de kiszaladt alóluk az a világ, s ez a történés alapvetően traumatizálta őket. Nosztáékat ezek a traumatizált emberek szocializálták a szocializmusra, a szocializmus pszeudo-biztonságára, de a szocializmus 1989-ben összeomlott, s ők ott álltak felnőtt életük kezdetén a szabadságban, a kapitalizmusban és a polgári demokráciában – teljesen felkészületlenül. Aztán megkezdődött a privatizáció. Az összefüggések világosak, nincs min csodálkozni. A hajléktalanság a rendszerváltás ára.
– Regényedben, ha rövid ideig is, de annál markánsabban jelen van az emigrálás kérdése. Megfordult valaha is a fejedben, hogy külföldre, másik kontinensre költözz, bármilyen oknál fogva is?
Hiszen hát végül is most már Európa a haza, nem igaz?
– Régen csak disszidálni lehetett. Később már emigrálni is. Aztán jött a külföldi munkavállalás és tanulás fogalma. A kérdés ma az, hogy tudnánk-e más nyelvű országokban nem-emigránsént élni. Hiszen hát végül is most már Európa a haza, nem igaz? Folyamatosan olvasom Márai naplóit, mindig azt a kötetet, amelyben épp egyidős velem. Hősies élet. Nekem, azt hiszem, nem menne. Neki se ment. Azt mondja, úgy érzi magát odakint, mint a székely legény, aki szépen tilinkózott a fonóban, de a Metropolitan színpadán elég hülyén mutat a vékony kis produkciója. Próbálok ebből tanulni. Életünk hátterébe talán egyszerre kellene tudnunk odaképzelni a fonót és a Metropolitant.
– Szerinted mi a különbség a kifelé irányuló hazugságok és az önámítás között?
– Ebben a sűrűsödő világban a kifelé irányuló hazugság gyakorta elsősorban a határkijelölés és az önvédelem része: nehogy már mindent ki kelljen teregetnem nektek. Az önámítás pedig arra való, hogy elfedd magad elől az önismereted által feltárt, szerinted előnytelen tulajdonságaidat: nem, én nem lehetek ilyen. Az előbbit helyeslem. Az utóbbit illetően: zéró tolerancia. Csak el tudjam különíteni a kettőt!
– Mindaz, ami a regényben „másik világként”, periferiális élettérként szerepel, mennyiben ismerős számodra?
– Ebben az országban ma senki nem ismer senkit. Én sem vagyok valami nagy valóságismerő. Mint a legtöbb magyar ember, jószerivel én is csak azt a társadalmi réteget, csoportot, létezést, világot ismerem, amelyikben élek vagy korábban éltem. A többi ember mind bennszülött. De ez a helyzet, e helyzet felismerése jót is tehetne a figyelemnek. Folyamatos lehet tőle az antropológia. Az pedig segíthetné a ma szinte teljesen hiányzó társadalmi szolidaritás létrejöttét. Nem baj, sürgetjük, kivárjuk.
– Egy olyan zárt rendszerben vagyunk, amelynek ablakai csak befelé nyílnak, a kapitalizmus és a kisvárosi, vidéki lét irányába. Az egyetlen kijáratot a hajléktalan életformától való megszabadulás lehetősége kínálja, ami ebben a rendszerben szinte lehetetlen. A könyv azt is kimondja, hogy „kell a csöves a rendszerhez”. Akik a regény terében, mégis megtalálják a kijáratot, miben különböznek az átlagtól, mi az a mozzanat, amiben megragadható az ő szabadulásuk?
– Anna, Fondü és Droll meghalnak. Valószínűleg Engelsz és Márs is, ha nem, hát hajléktalanként tengődnek valahol tovább. Robot pedig munkába áll: az ő számára az a halál. Angyal viszont Aligváron lesz őstermelő, Noszta pedig Árpádharagoson foglalkozik kisgyermekekkel. Angyalnak azért sikerül, mert ragaszkodott az álmához, Nosztának pedig azért, mert neki voltaképpen volt hová visszamennie. Nyolcból ‒ kettő. Derülátó, mégis alacsony arány. Az álmok megőrzése ebben a közegben ráadásul nagyon ritkán sikerül: stilárisan próbáltam is jelezni ennek a megoldásnak a valószerűtlenségét, felettébb ritka voltát. Valójában tehát csak a szeretet marad. A többi híg velejű fecsegés, álom, remény vagy ideológia.
– A hajléktalanság csak egy életforma a sok közül?
– Igen. Nem könnyű kimondani, de igen. És bármennyire siralmasnak tűnik ez az életmód azoknak, akik egy másikban élnek, a dolgunk mégis az, hogy abban segítsük őket, ami az övék. Feladatunk csak az ő életmódjukon belül lehet. A munkaerőpiacra való visszavezetés maszlag. Fiatal divattervezők terveztek a hajléktalanoknak egy komplett kollekciót. Az utcán élnek. Tegyük nekik kényelmesebbé! Szerintem ez a helyes hozzáállás. De ezt csak én mondom. A regényem okosabb.
– A szabadság, mint olyan, ha fel is merül a regény által felmutatott társadalmon kívüliség terében, azon nyomban ki is alszik, hiszen minden olyannyira szabályozott, a nyolc hajléktalan hierarchikus életében is, hogy annak felrúgása egyenlő lehet akár a pusztulással. Hiszel a személyes szabadság lehetőségében?
És amikor összeomlik a szabadság rendje, amikor a szabadság véget ér, akkor jön a pusztulás…
– Hát már hogy a pokolba ne hinnék! De ‒ gondoljunk csak a Nincstelenek című Borbély-regény zárlatára ‒ azt nem gondolom, hogy a szabálytalanság és a trehányság már szabadság, akár csak kicsi szabadság is lenne. Nem, egyáltalán nem szabadság, csak esetleg egy értelmetlen rend igénytelen és ideiglenes lebegtetése. A szabadság meg az értelmes rend. Azt szül, ugye. Ezt adja az övéinek Robot. És amikor összeomlik a szabadság rendje, amikor a szabadság véget ér, akkor jön a pusztulás. Meghalnak az emberek. Mert az emberek már csak ilyenek. A szabadság térfogatán kívül nem tudnak élni, ahogy Márai mondaná.
– Mennyiben meghatározó a történet és a szereplők szempontjából, hogy egy vidéki kisváros terében helyezed el őket? Mennyiben játszik fontos szerepet a történések szempontjából a vidék filozófiája, a provinciális gőg?
– Nagyon jól mondod: van a vidéknek filozófiája és létezik provinciális gőg, talán mindegyik az. De a könyvbéli Szegedből talán egyedül a mérete a fontos. Szerintem Kolozsvár az optimális méretű város, számomra Bécs a maximum, az annál nagyobbak már-már élhetetlenek. A Szegednél kisebb, közigazgatásilag kevésbé fontos helyek viszont közvetlen veszélyben vannak: tántorognak a megszűnés felé, alvó, aluszékony városok. A könyvbéli város mérete erős ajánlat. Érdemes átgondolni.
– Van a regényben egyfajta agresszivitást hordozó visszafojtottság, ami azt hiszem sok esetben rávetíthető a mai Magyarországi közállapotokat eltűrő, hallgatólagosan elfogadni kényszerülő állampolgárra (átlagpolgárra) is. Mit gondolsz erről?
– Magyarország ma olyan, mint a szegedi Csillag: mindenki mindent megtesz azért, hogy ki ne robbanjon a feszültség, pedig az már olyan erős, hogy elered tőle az orrod vére. De ahol az elnyomás tény, ott a forradalom kötelesség ‒ vagy legalább is, hogy ezt a szép, régi szót használjam: szükségszerűség. A mai magyarországi közállapotok meg fognak változni. Talán nem is olyan sokára. És aligha békésen.
Sirbik Attila
