Billy Hazelnuts and the Crazy Bird

Tony Millionaire, a Sock Monkey alkotójának graphic novelére, a Billy Hazelnutsra el lehet sütni azt a besorolást, hogy gyerekkönyv, de ezen felül esélytelen bármiféle műfaji vagy stilisztikai keretek közé zárni. A 2007-ben két Eisner-díjat is elnyert képregény a kaland, a humor és a bizarrság teljesen eszement és vad orgiája, amelyet a legkevésbé sem hatnak meg dramaturgiai vagy logikai szabályszerűségek. Főhőse egy egerek által, szemétből és két légyből teremtett homunkulusz, aki mindenféle kalandokba keveredik az égboltról eltűnt Hold kapcsán, többek közt egy elhasznált bolygóknak fenntartott temető környékén, és megküzd egy szárnyas kalózhajó húsdarálóból teremtett kapitányával is. Mondom: tiszta agyrém.

A Billy Hazelnuts az a fajta képregény, ami bátran és lelkesen ajánlható gyereknek és felnőttnek egyaránt, színtiszta, eszméletlenül pörgős és frappáns szórakozás, nagyjából olyan, mintha egy bedrogozott Neil Gaiman és egy teljesen meghülyült Tim Burton közösen találták volna ki (Millionaire maga egyébként olyanokat jelölt meg inspirációként, mint William Shakespeare, Herman Melville és Mark Twain – nem teljesen értem a dolgot, de sebaj).

A kötet kritikai és közönségsikere nyilvánvalóan folytatásért kiáltott, így aztán 2010-ben megjelent a Billy Hazelnuts and the Crazy Bird. Ez hasonlóan agyament, mint elődje, bár mind stilisztikailag, mind műfajilag, mind dramaturgiailag egyenletesebb kissé – ami egyébként nem jelenti azt, hogy jobb is lenne, sőt kifejezetten hiányzik belőle a 2007-es kötet csapongó szabadossága, zabolátlansága. Viszont mégis dicséretes, hogy Millionaire nem ugyanazt próbálta eladni a népnek még egyszer: a Crazy Bird fonákja, hogy már nem pusztán egy fékezhetetlen őrület, hanem egyben egy fejlődéstörténet is.

Azért nem kell félni, nem arról van szó, hogy Billyre, a szemétből teremtett homunkuluszra az író-rajzoló valamiféle súlyos egzisztenciális válságot húzott rá, de tény, hogy itteni kalandjait az emberré válás folyamata köti össze. Az elején Billy dühösen üti-veri a ház frusztráló macskáját, később viszont megmenti egy rátámadó bagolytól, („Nagyon utálom azt a macskát… de akkor is a mi macskánk.”) akit elkerget a tojásból éppen kikelő csemetéje (a címbeli őrült szárnyas) mellől. Billy ezután felelősséget vállal, és felkerekedik, hogy megtalálja a kisbagoly anyukáját – a helyzetet némileg nehezíti, hogy az éhes fióka folyamatosan zabálja hősünk ehető testét.

Ez utóbbi motívum állandó, de tényleg ÁLLANDÓ poénforrásként vonul végig szinte a teljes köteten – ahogy Billy mézeskalácsból épült házon, hóviharon és barlangon át igyekszik végcélja felé két (aztán már csak egy) lábon, csónakon vagy éppen cukorból épület autón, szép lassan egyszerűen elfogy. Ezt nyilván könnyű a felelősségvállalás, a felnőtté, éretté, emberré válás nehézségének metaforájaként értelmezni, bár hozzá kell tennem, hogy ez a gondolatiság csak annyira van előtérbe tolva, hogy semmiképpen ne zavarja meg mindazt a képtelen és rendkívül szimpatikus tébolydát, amely már az első kötetre is jellemző volt.

A rajzok terén pedig abszolút semmi változás nincs az említett elődhöz képest: Millonaire egyszerű és durva, de roppant sajátos vonásokkal ruházza fel karaktereit és mimikáikat, fekete-fehér látványvilága pedig üdítően nyersebb és merészebb, mint a gyerekkönyvek standard „cukisága”. Legnagyobb húzása mégis az, hogy a minimumra szorítja a dialógusokat, és elsősorban a képek erejével mesél – még amikor meg is szólal valaki, általában akkor is elképesztő maflaságok vagy (szigorúan gyerekbarát és mókás) szitkozódások hagyják el a száját. Elvileg készül egy harmadik és utolsó Billy Hazelnuts-kötet, amelyet a szerző már évekkel ezelőtt elkezdett rajzolni (eredetileg 2012-re tervezték a kiadását, fellelhetők hozzá a neten előzetes oldalak), de sajnos egy ideje semmit sem hallani róla. Remélhetőleg ez hamarosan megváltozik.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=492]