Dimény H. Árpád versei

homo(genezis)fon

 

„Sok ember azt hiszi, hogy az anyukája méhéből
csúszott ki, mint valami szépséges medúza…”

Mike Mykanic

engem anyám hangja szült valamiféle evidenciának,

torka gödréből első szóként hagytam el a bűvös szájat.

nem példátlan hisz isten is csak úgy az űrbe mondta fiat…,

aztán el is küldte közénk… – olvasta nekem esténként a Bibliát,

hogy megölték, megfeszítették – a halálra készített már az elején,

azóta mindig erre emlékeztet haja sírgödör feketén.

körvonala a régi most hogy már nem festi magát,

csak nézi az életet, mint kirakatból a próbababák.

anyám a hangadó, s a gyerekkor véget ért beszélgetés.

altass el, ne menj dolgozni, maradj még a fiad kérve kér.

elsóhajtott és újjászületni vágyó alkalom az ajkamon,

a szinte szakadatlan áradat ma foszlányos tartalom.

helyette kiáltsam égnek, uram, tréfáid kifogytak,

visszhangként zengjen, de értelme veszett a szónak.

szíve és gyomra minden nyavalyája ellenére,

csak irgalom kell, csak lenne már béke végre!

anyám könnyei félig az enyémek, már ez is haladás,

még mindig a gyermek nézi őt, ma meghal más.

egy kicsit örülök, hogy vereséget szenved,

úgy mondott bele a világba, hogy az nem létezhet:

hogy legyek hős e mértanilag egzakt mindenségben,

te tudod, te ott leszel, megoldod, de én mégsem.

vizet adhatok, esetleg lepedőt cserélek, ezt megteheti bárki,

harmadnapra … in nomine patris, et filio, et spiritus sancti.

anyám, a fájdalom lassú méltósággal bontja csonkolt szárnyait,

hányásrohamba torkollik, sugárzik hús alatt a csontot törő ekrazit.

rosszul festett hajad az álom fakó fényében von fölém sátrat,

férjed aszott teste, mint a koszorúk, fenyőszagot áraszt.

először látlak úgy, ahogy fentről látnak, együtt húzzuk a strigulát.

nem védsz meg, nem védlek, apám haldoklik, s mi krepp-papírfigurák.

az éjszaka egyik oldalt behatol, a másik oldalon lyukat üt a semmibe,

anyám, egy szóval mondd, és … de csak szóközök, és nincs ige.

Fecske utca 12

1.

nálunk még lift sem volt

csak egy lepukkant hátsó bejárat

azon jártak ki-be összevissza

a közvetlen szomszéd a huzatot szidta

földszinten laktunk

s ehhez járt egy kis udvar

kert na meg a lépcsőházi húgy-

szag ami leginkább nekem

volt ismerős eltartott

amíg nyakamból előhalásztam

s próbálkoztam a kulccsal

egyszer rajtakaptam egy lányt

ott kuporgott tekintetemtől

megalázottan miközben

csorgott lába aranyló

pihéi közül a vizelet

dühömben hogy anyámnak

kell majd felmosnia

kirángattam és fenéken rúgtam

aztán később amikor már

a fürdőszobában csak magam voltam

biológiailag teljesen érett

levetkőztettem valami

megmagyarázhatatlan félszeg akarattal

s hasára kentem magom

2.

tizenhárom lakrész egy tömbben

az elosztása egyedi

a földszinti meg az utolsó emeleten háromszobás

az elsőn pedig egy garzonlakás

nem emlékszem hogy hívták a fickót

aki egy ideig ott lakott

valami romános név dereng

arca olyan vízszerű volt

homlokán újszülött kígyóként

tekeregtek az erek

feje félbehagyottnak tűnt

egyszer majdnem bennégett

de meg is megfulladhatott volna

a levegőnek zavaros izét

a füstöt én vettem észre

aztán apám bemászott az

ablakon ő pedig részegen feküdt

majd a vinil-padlóburkolatra okádott

ahányszor találkoztunk

mosolyogva emlegette

megmentettél kölyök csokit veszek

de talán annyit sem ért neki az élete

3.

soha nem láttam senkit úgy ajtót berúgni

mint azt a nagydarab civil ruhás jagellót

ő volt az erő az egyenruhások közt

csattant a bakancs ugyancsak fölöttünk

az ajtó ki gondolta volna alig engedett

aztán arcától a nadrágja ráncáig feszült

a tizedik csattanásra betört

s talán tehetetlen dühében

adta a szájhasító pofont

a férfinak akit én mentettem meg

kitépték cipőfűzőit nadrágszíját

hátratört kézzel fájdalmában

is vigyorgott rám a lépcsőfeljáróról

ajka mozgott groteszkül elnyúlt

ne félj lesz csoki

facebukolika

most ősz s tavasz között télbe fúlva

mint domb sarába fagyott televény

nyápic lelkemet balzsamozd újra

már nem kell a mesétlen kinti fény

ne küldj szomorúságot mély havat

a kódhiba még megfejtésre vár

– hogy minket is felkap s beleforgat

kereng majd létformába önt a gyár?

kárpótol a kristályos szervetlen

hol gerle boldogak a boldogak

s beköltözhető virtuál’ terem

a nevén nevezhető dolgoknak

semmibe telepítek programot

az létrehoz egy új parancsikont

úgy érzem ebben egyre jobb vagyok

gesztusgyakorlat képernyősíkon

bár egyéb munka sose lenne itt

pásztorként olvasom a szavakat

romlandó testben élő monolit

írj rám üzenj eljött a pillanat

áramló adatok sodra mélye

fájlokat másol át másik fájlba

vegyülünk álmatag konkáv térbe

s marad az érzések gigabájtja

Megjelent a Tiszatáj 2014/12. számában