Tiszatájonline | 2015. január 14.

Szívbéli játékos

A színházi öltöztető lassan körbepakol minket különféle jelmezekkel, kellékekkel: előkerül Lukás főhadnagy sapkája, a széktámlán élére vasalt nadrág, a fogason jelvényekkel teletűzdelt zubbony. Szórakoztató, nyitott és egyenes ember, az orgánuma pedig a rádióból ismerős. Pataki Ferenccel beszélgettünk […]

INTERJÚ PATAKI FERENCCEL

Most érkezett a kondi­te­rem­ből, ennek ellenére nem tűnik fáradtnak, energikusan dobja székére hátizsákját. Az öltö­ző­jé­ben beszélgetünk. A színházi öltöztető lassan körbepakol minket különféle jelmezekkel, kellékekkel: előkerül Lukás főhadnagy sapkája, a széktámlán élére vasalt nadrág, a fogason jelvényekkel teletűzdelt zubbony. Szórakoztató, nyitott és egyenes ember, az orgánuma pedig a rádióból ismerős. Pataki Ferenccel be­szélgettünk szakmaiságról, sorozatokról, családról, egészségről és beteg­ségről.

Amikor a Dömötör-díjat kaptad, azon gondolkoztam, vajon büszkén fogadod-e a kitüntetést, mint jól megérdemelt jutalmat, vagy inkább nyomasztó felelősséget zúdít rád, annak a terhét, hogy meg tudod-e ugrani legközelebb is saját magadat?

A Dömötör és Kölcsey-díjnak, valamint az egyetemisták külön díjának nagyon örültem, mert különböző fórumokról, különböző helyekről érkeztek, és sok ember véleményét tükrözték. Jó visszajelzés volt számomra, hogy a szegedieknek milyen széles rétege ismeri a munkámat. Ennek ellenére nem kifejezetten a díjaktól teszem függővé a belső egyensúlyomat.

Van valamiféle tudatosan alakított arculatod? Arra gondolok, hogy bizonyos szerepeket, felkéréseket visszautasítasz-e csupán azért, mert úgy gondolod, hogy nem fér bele az image-edbe?

Egy kőszínházas társulatnál nem kifejezetten így működnek a dolgok. Amikor szerződünk, nagyjából megtudjuk a feladatainkat, amelyek persze az év közbeni egyeztetések által még módosulhatnak. Mindenbe belevágok, nem mondtam még soha semmire, hogy nem csinálom meg.

Játszottad már Szindbádot, Jágót, most pedig a Svejkben Lukás főhadnagyot, tehát elég széles pályán kipróbáltad már magadat. Melyikkel tudtál olyannyira azonosulni, hogy te magad voltál benne?

Azt mondják, hogy akkor jó egy színészi alakítás, ha a néző észre sem veszi, hogy a színész szerepet alakít. Akkor átütő a teljesítménye, ha a közönség úgy érzi magát, mintha kukkolna, és bepillantást nyerne idegen emberek életébe. Sok mindenen múlik, hogy valaki éppen mivel tud azonosulni: például hogy milyen szakaszban tart az élete, milyen dolgok foglalkoztatják. Az is előfordul, hogy egy szerep túl korán talál meg valakit, és tíz év múlva sokkal több dolgot tudna kihozni belőle. Azon kívül sok múlik még a csillagok állásán, szereposztáson, kollégákon, rendezőkön. Utólag lehet csak arról beszélni, hogy mik voltak a kedvesebb szerepek. Nagyon szerettem Jágót játszani a tavalyi évadban, mert életemnek éppen abban az időszakában kapott el, amikor magam is számvetést készítettem.

– A most játszott Lukás főhadnagy karaktere mennyire működik benned?

Nagyon szeretem ezt a szerepet. Lukás egy áldozat, Svejk együgyű naivitásának elszenvedője. Először katonaként szerettem volna eljátszani, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem harcias személyiség, hanem egy ember banalitása miatt kényszerül a legvéresebb frontvonalra. Sokat gondolkoztam azon az egészen felfoghatatlan helyzeten, amikor a csatamezőn sorra legyilkolják a körülötted lévőket.

Szerinted lehet jó színész egy csökönyös, makacs, merev személyiség szerkezetű ember?

– A pályám elején mindenre fel akartam készülni és mindent túlgondoltam, éppen ezzel zártam be magam igazán. Ebből okulva később aztán abszolút nem olvastam el előre a darabot, bár legtöbbször tudtam, miről szól a szerep. Most úgy vagyok vele, hogy derüljenek ki ott, alakuljanak ki együtt a próbán a dolgok a partnerrel, rendezővel. Persze ez sokkal több improvizációt és nyitottságot igényel, és az ember idegvégződései érzékenyebbek.

A nyitottság hatalmas figyelem.

– Igen, de nem jó, ha a figyelem feszültséget jelent. Nagyon fontos, hogy játék maradjon, hiszen mi bizonyos értelemben játszunk egymással. A legvéresebb drámát is jókedvű, jó hangulatú próbák kell, hogy kísérjék. A hétköznapi gondok leplezésével lehet csak nyitott lélekkel állni a színpadon.

 Mostanában a legtöbb embernek, akivel beszéltem, legalább két-három munkahelye van. Te hogyan tudod összeegyeztetni az életed különböző területeit: a színházat és a rádiózást?

– A rádió, a szinkron és egyéb narrációk a színészethez hasonló verbális munkák. Az előbbieknél azonban különösen fontos, hogy a hangom rendben legyen. A Rádió 88 már teljesen beállt munkahely, rugalmasan a színházhoz igazítható munka, melyet tíz éve csinálok. Nagyon szeretek bejárni, a profi munka mellett évtizedes barátságok is kötnek oda. Ezen kívül van egyéb fix munkám is, ebből a szempontból szerencsésen el vagyok látva.

Szoktál Pesten is előadni?

Mivel sokat játszom, a színházi játék alapvetően ideköt Szegedhez, már csak az idő hiánya miatt is. Nagyon ritkán egyeztetek le Szegeden kívüli munkát. Igazi hiányérzetet a filmezés kelt bennem, mert csak nagyon kevés casting híre jut el hozzám. Szerepeltem már filmekben (a Polygamiban, A sas című amerikai filmben például), ezen kívül annak idején a főiskolán sokat szerepeltünk a filmes rendezők vizsgafilmjeiben is. Török Ferenc, Hajdú Szabolcs akkor végeztek, amikor mi.

Szegedről eléggé nehéz lehet castingokra bekerülni.

Igen. Éppen ezért sok mai fiatal megpróbál akár szerződés nélkül is Pesten, a tűzközelben maradni, egy filmbe való esetleges bekerülés reményében. Pedig szerintem a trenírozottság nagyon fontos. Régebben szépen, tudatosan, aprólékosan haladtunk előre a pályán, egyre nagyobb szerepekkel. Manapság abszolút nem így van. Csodálkozom azon, hogy a fiatalok miért nem mocorognak jobban akár vidékre is, miközben a két főiskola csak úgy ontja a színészeket, mindemellett rengeteg stúdió alakul, és egyre több civil is színészkedik.

A sorozatok esetében talán gyorsabb betanítani a rutintalan civileket, mint együtt dolgozni érett színészkollégákkal.

Igen, ráadásul természetesebbnek is tűnnek ezekben a sorozatokban a képzetlen szereplők, hisz nekünk, színészeknek az is komoly szakmai kihívás, hogy miként játsszunk el civil embert. Az emberek mindezt egyszerűnek tartják: elmennek a castingra, betanulnak egy szerepet, aztán híresek lesznek. A válogatásokon részt vevőknek nem kell színészetet tanulniuk, ellenben ahhoz, hogy valaki jogász lehessen, végig kell ülnie egy egyetemet

Annak idején tudatos döntés volt részedről, hogy ebben a vízfejű szakmában Szegedet választottad?

A főiskolai gyakorlatomat a Vígszínházban töltöttem, azután Korognay Károly Szegedre hívott, Lengyel György pedig Debrecenbe, s végül is a két színház közül választottam.

Debreceni lévén miért nem Debrecenbe mentél?

Egyrészt azért, mert itt teljesen új társulat alakult, és mindig érdekes együtt kezdeni új dolgokba. Ráadásul nem akartam egyből hazamenni, hanem szerettem volna a saját lábamra állni. Így hát minden szempontból Szeged volt a befutó, és 1999 óta itt vagyok.

Melyik volt eddig a legjobb időszakod?

– A rostavizsgán azt mondták rólam 1997-ben, hogy 15 év múlva lesz belőlem érett színész. Később, ha valami nem sikerült, viccesen azzal nyugtattam magam, hogy még az időintervallumon belül vagyok. Akkoriban jött meg a magabiztosságom, amikor a Teljes napfogyatkozást rendeztem 2004-ben, amelyben Verlaine-t alakítottam.

Mennyire tartod magad megbízhatónak, pontosnak, alázatosnak, következetesnek? A sikeres ember mögé stabil, megbízható személyiséget képzelek. Te is ilyen vagy?

Nálam a bizalom, a tisztesség nagyon fontos dolgok. A mentális erőm abból ered, hogy egyszerűbb családból származom. Világéletemben realista emberek vettek körül, mindig is két lábbal a földön álltam. Mindez meghatározó, hisz kellő mentális erő hiányában sok embert láttam magam mellől kihullani, nem csak a pályáról, hanem az életből is. Kemény szakma ez.

De mi a kemény része? Már olyan sok színésztől hallottam, és még sosem tudtam meg, mi is áll ennek a kijelentésnek a hátterében.

Az ember folyamatos megmérettetés alatt áll, ennek szinte még az előadás a legkönnyebb része. A nehezebbik az a lelki nyomás, hogy hiába csináltál meg zseniálisan egy szerepet, lehet, hogy a következő nem sikerül majd. Érzelmileg és agyilag folyamatosan termelni kell, ennek a lehetségessége pedig idegállapottól függ. Van, aki nem bírja ezt a folyamatos bizonytalanság érzést.

Talán a stabil önbizalom is elengedhetetlen ahhoz, hogy ezen a pályán valaki épségben megőrizze a lelkét.

A színész a magabiztosság mértékétől függetlenül, sosem elégedett magával. Van, akiről süt a magabiztosság egy interjú során, de ez talán csak annak köszönhető, hogy megtanult viselkedni. Otthon ettől még borzasztóan bizonytalan ember lehet, bár teszem hozzá, énrám ez nem igaz, mert boldog családi életet élek a feleségemmel és három gyermekemmel. Nekem a család külön sziget, az életemnek egészen más területe. Sokakban az elfojtás működik: színházban, nyilvánosság előtt viselkednek, és máshol, különféle módokon vezetik le a feszültségét.

Te hogyan vezeted le?

Átestem egy szívműtéten, abban lett levezetve. Egy velem született rendellenesség miatt négy évvel ezelőtt szívbillentyű-cserét kellett végrehajtani a szívemen. Előtte hosszú ideig folyamatos kontrollra jártam, és úgy volt, hogy hatvanéves korom körül kell majd megműteni. Aztán az egyik vizsgálat után közölték, hogy nem lehet halogatni, egy héten belül sort kell keríteni a műtétre. Biológiai billentyűt kaptam, amely elhasználódik bizonyos idő után, huszonöt év múlva ki kell majd cserélni. Egy borjúgége darabot ültettek be szívbillentyű helyett, ezért szoktam azzal viccelődni, hogy én vagyok az egyetlen két gigás magyar színész. Harminc évvel korábban került sor erre a műtétre, ez azt jelzi, hogy a felfokozott élet már fiatalon tönkretette a szervezetemet. Nem volt ennek jele, nem estem össze, nem voltak rosszulléteim sem, a bal szívkamrám mégis kóros méretűre növekedett.

Azóta változtattál az életmódodon? A szakmád ezt nem igazán teszi lehetővé.

Nagyon jó jött, hogy két hónappal a műtét után a Poszt-ra vittük a Háztűznéző című darabot, melyben nagy, dinamikus szerepem volt, Kacskarjovot alakítottam. Juronics Tamás, a rendező aggódott, hogy szabad-e vállalnom, az orvosok azonban áldásukat adták rá, ezért belevágtam. Az volt a furcsa, hogy nem éreztem semmit. Nem kellett rehabilitáció sem, mivel a szívünk a legerősebb szervünk, és rögtön a beültetés után ugyanúgy, zökkenőmentesen működött tovább. Inkább az volt nehéz, hogy kéthónapnyi fekvés után nem voltam annyira energikus, és nagyon hamar elfáradtam. Ettől az előadástól éreztem azt, hogy képes vagyok tovább csinálni. Az egyik barátomnál megállapítottak egy betegséget, és emiatt azóta kevesebb szerepet tud vállalni. Nekem szerencsém volt, erősebb lettem.

– A feleséged is színésznő?

Nem, ő a Szegedi Kortárs Balett pr-menedzsere. Végzettségét tekintve újságíró, egy munka során ismerkedtünk meg, amikor még a tv2-nél dolgozott. A Dél-Alföldi régió vezető tudósítója volt. Nem gondoltuk volna, hogy egyszer egy épületben fogunk dolgozni, de örülünk annak, hogy most egy ritmusra jár az életünk.

Mennyire van időd a gyerekekre? Mi a felállás nálatok?

Két nagy gyerekünk van Dorci (Gáti Katalin Teodóra) előző házasságából. Egészen kicsik voltak még, amikor megismerkedtünk, együtt neveltük fel őket. A lányunk már 22 éves, teljesen önálló, munkahelye van, a fiunk pedig 20 éves, egyetemre jár. A közös kislányunk most lett 12. Amikor csak tehetjük, próbálunk időt szakítani az együttlétre, de fontosnak tartjuk a kettesben eltöltött órákat is. Furcsa dolog számomra, hogy a párok sokszor a gyerekkel takarózva feladják kettejük viszonyát; szerintem muszáj odafigyelni, hogy a párkapcsolat megmaradjon.

Olyan szerencsés szakmád van, hogy a nyaraid nagy része szabad. Mit csinálsz olyankor?

Akadnak munkalehetőségek, melyekről szabadon eldönthetem, hogy van-e kedvem vállalni őket. Nyáron például nagyon kedves volt számomra a Múzeumok Éjszakája keretében előadott egyiptomi performansz. Egy egyiptomi temetkezési szertartást rekonstruáltunk, melynek Fogas Ottó barátom (a Móra Ferenc Múzeum igazgatója) kérésére én voltam a rendezője. A múzeumból vonultunk ki, majd a szökőkút vizében játszottuk el, ahogyan a lélek áthalad a túlvilágra, és mérlegre teszik a szívét. Az én esetemben ez a gesztus meglehetősen szimbolikus volt. A tánckar bent ált a medencében, Szívós László játszotta Oziriszt, Poroszlai Kristóf a papot, én meg a lélek voltam. Közreműködtek a Tömörkényes tanítványaim is.

Mit tanítasz a Tömörkényben?

– Színészmesterséget, de én inkább úgy mondanám, hogy színpadon való létezést, mivel fő szakmájuk a tánc, és nem kifejezetten színészettel akarnak foglalkozni. Éppen ezért igyekszem olyan dolgokat tanítani nekik, ami színészi gondolkozásukat segíti elő. Nagyon megszerettem őket.

A színház és a tanítás mellett rádiózol is. Hogyan kerültél a rádióhoz?

Állomás hangot kerestek 2000-ben, amiről Beslin Bettina akkori hírszerkesztő barátunktól értesültem.  Este tíz körül, előadás után, hulla fáradtan estem be a meghallgatásra, egy akkori műsorvezető tartotta a castingot. Valami miatt nagyon jó kedvünk kerekedett, elkezdtünk bohóckodni, és megtetszettem neki. Aztán ott ragadtam. Nekem azóta a rádió abszolút szívügyem. Igyekszem mindenhol képviselni, ahol csak tudom. Időhiányban egyéni tanítást már nem is nagyon vállalok. Régebben tanítottam beszédet, főiskolára felkészítést, de mindez ma már tényleg nagyon besűrítené az életemet. Nekem még részem volt abban, hogy profi emberek tanítsák a szakmát, ennek köszönhetően eléggé hamar meg tudom állapítani valakiről, hogy jó nyersanyag-e, vagy sem. Nagy felelősség azt mondani valakinek, hogy tehetséges. Engem megtanítottak látni már akkor, amikor még nem is gondoltam, hogy tanítani fogok.

Szoktál tévét nézni?

– A híreket időnként megnézem, bár többnyire interneten olvasom őket. Amit egyenesben szoktam nézni, azok a DVSC-meccsek, nagy Debrecen drukker vagyok. Régebben én is fociztam, meg úsztam, röplabdáztam, mostanában heti háromszor edzek.

Fontos egy színész számára az, hogy megőrizze az alakját?

Szerintem igen. Megfelelő figyelem híján egy sor karaktert nem játszhatnék el. A színésznek a teste a munkaeszköze, és elvárható, hogy azt karban tartsa. Nekem a színjátszás az életem. Testemet, lelkemet ehhez igazítom.

 Váraljai Anna

[nggallery id=486]

Fotó: SZNSZ/Újhegyi Éva, Veréb Simon