07.31.
| Szabó T. Anna és Bősze Ádám lesz a Képmás-estek vendége a festői Halász-kastélyban >>>
08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
08.01.
| Főszerepben a kortárs fotográfia az idei Garten programjában >>>
07.30.
| Szemtestvér – Filmpremier és beszélgetés a Capa Központban >>>
07.29.
| Grand Café – Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb c. noválláskötetének bemutatója >>>
NAPI TANDORI

07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>
06.18.
| PesText – Tarol a Reset! >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

Az átjárhatóság könyve
2015.01.07 - tiszatáj

LANCZKOR GÁBOR: FOLYAMISTEN

Lanczkor Gábor könyve „regényes ördöglakatként” hirdeti ma­gát a fülszövegben. Ez a regény négy, látszólag különálló tör­ténetet beszél el, amelyből három napjainkban, egy pedig egy meghatározhatatlan, mesebeli időben játszódik. Időnként a prózát verses betétek tarkítják, amelyek utalásszerűen elevenítik fel és merevítik ki a regény egy-egy mozzanatát. Ilyen laza, helyenként csupán metonimikus, metaforikus és imaginárius kapcsolatok kötik össze egymással – híven az „ördöglakat” ígéretéhez – a regény cselekményét alkotó ese­ményeket is. A négy történetszál egy-egy folyóhoz kötődik. Az első Gellei Jánosról, a fiatal papról szól, akinek – idős elöljárójának betegsége miatt – az egész plébánia igazgatása a nyakába szakad; a pap, miközben megszállottja lesz egy szellemi fogyatékos fiúnak, és a fekete misék hangulatát felidéző idéző álmok gyötrik, zarándoklatot szervez híveinek Rómába, ahol megfürdik a Teverében, és még egy transznemű pros­tituálttal is dolga akad, majd hazatérve megőrül. A második történet helyszíne London, ahol az alternatív zenével foglalkozó Esthert egy parkban hazafelé megerőszakolja egy ismeretlen; miután úgy dönt, hogy megtartja az erőszakból fogant gyereket, elutazik Indiába, ahol egy rejtélyes találkozás után kórházba kerül, majd meghal. (Az Esther zenekarának tulajdonított zenei albumot Lanczkor Anarchitecture nevű együttese egyébként el is készítette, az anarchitec­ture.band­camp.com oldalon meghallgatható.) A harmadik történet szintén a Temze-parthoz kapcsolódik, Ságvári László a főszereplője, aki Londonba emigrált magyarként keresi a boldogulást. Furcsa álmok tartják megszállva, amelyekben állatokkal beszélget, és fejébe veszi, hogy vallást alapít. A negyedik történet az indiai Jamuna folyó partján játszódik, főhőse Mira, a fiatal özvegy, akit az ismert kegyetlen hagyomány szerint halott férjével együtt máglyán égetnének meg, ám az utolsó pillanatban megmenekül, és titokzatos utazásra indul egy fiatal muszlim költő társaságában. A többi, a mi korunkban játszódó történeteket a Mira kalandjai egyfajta szim­bolikus, metaforikus párhuzamként kísérik, miközben a másik három történetszál között laza összefüggéseket is felfedezhetünk: Ságvári például egy alkalommal találkozik Es­therrel, és álmában pontosan úgy erőszakolja meg a lányt, ahogy az ténylegesen megtörténik; valamint azt is feltételezhetjük, hogy a Csongrád megyei fiú, aki egy ponton a keresztény hit válságáról értekezik, akár Gellei János atya Tisza menti parókiájáról is származhat.

Az ördöglakat tehát kibogozásra vár, azonban a történetek olyan szépen egymásba oldódnak, hogy a rejtvényfejtés nehézségei ellenére Lanczkor Gábor regénye egyben az átjárhatóság könyve is: gondosan elhelyezett párhuzamok, összecsengő motívumok révén demonstrálja költészet és próza, álom és valóság, mítosz és jelen, sőt a könyv apropóján komponált, az interneten ténylegesen létező zenei album és a fikció átjárhatóságát. A szerző a könyvet átszövő utalásháló felfejtésében és értelmezésében sokat bíz az olvasóra, mindazonáltal abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az elbeszélő egy korántsem érdektelen epilógusban magyarázza el szándékát. Természetesen az ebben javasolt értelmezéssel, írói programmal mindenki azt kezd, amit akar. Egyelőre azonban vegyük komolyan a szöveg által kínált fogódzókat. Ez a pár költői tömörséggel megírt, sűrű és ihletett oldal ugyan nehezen kimeríthető a szükségképpen redukcionista értelmezés számára, de talán két támpontra érdemes felfigyelni. Először is arra az igényre, hogy a világban mint egyre kuszább és átláthatatlanabb térben tájékozódási pontokat jelöljön ki a szöveg, akár bizonyos kitüntetett helyek szakralizálása árán, mint amilyen a regényben London, a Temze vagy a Tevere; ezek a mitikus terek, ahol talán a regény címében bejelentett folyamisten is lakozik, képeznék a hétköznapi racionalitást meghaladva a történetek csomópontjait, amennyiben valamifajta nehezen tetten érhető bűverő a hősöket ezekre a helyszínekre vonzza. Ságvári László például London úgynevezett elveszett folyóit, vagyis azokat a mellékfolyókat és patakokat kutatja megszállottan, amelyeket a terjeszkedő város maga alá temetett, és amelyek a metropolisz alatt már láthatatlan csatornákként folytatják útjukat: így a kitüntetett hely istenei és védőszellemei kapcsán a regény a természet és a civilizáció ellentétét is megfogalmazza, a természeti és a transzcendens utáni vágy előtérbe helyezésével. Persze ez a vágy a narrátor számára nem problémamentes, sőt csakis két narratíva – ha úgy tetszik, a mitikus és a realista világnézet – konfliktusában értelmezhető. A másik fontos támpont az álomnak tulajdonított szerep, amely az elbeszélő szerint az irodalom számára legalább annyira valós, avagy fiktív, mint az úgynevezett valóság mint konstrukció, amely csupán egy az író számára lehetséges számos látásmód közül; az elbeszélő számára az álom és az ébrenlét átjárhatósága az irodalmi realizmus kritikájára teremt lehetőséget, az ennek kapcsán megfogalmazott szavai legalábbis nehezen érthetők másként, mint elbeszéléstechnikai, prózapoétikai állásfoglalásként egy jól meghatározható hagyománnyal szemben: „Az álomkollázs megmintázása során – írja Lanczkor – az merült föl bennem, ugyan miért ne tekinthetném a mindenkori társadalmat puszta fikciónak, sőt, koholmánynak, amit gyáva írók ötöltek ki, valahogy úgy, mint a kultúra fogalmát a görögöket feltétel nélkül csodáló latinok.” Amikor tehát a hősök látszólag elhagyják a realitás talaját, és egy másik valóság síkján folytatják útjukat, netán egymás életét is keresztezik egy álom erejéig, akkor egy olyan irodalmi kódváltásnak vagyunk a tanúi, amelynek célja a hősöket egy olyan tapasztalatformában megmeríteni, amellyel a jólfésült civilizáció keretei között nem találkoznának.

Az epilógus felől olvasva a regényben bizonyos programszerűség érhető tetten: a Folyamisten a realizmus eszközkészletét folyamatosan kiaknázva ráirányítja az olvasó figyelmét a realista kód és okozatiság lehetőségeire és korlátaira, miközben az álomnarratívák és a költői-motivikus összecsengések a realisztikus logikának újra és újra kontrasztot állítanak. Nem elhanyagolható tematikai gócpont a regényben az az aktuális társadalmi jelenség, amelyet Lanczkor hitelesen és szépirodalmi eszközökkel elsőként ír le: a nyugat-európai országokban, azon belül is Londonban élő, frissen letelepült honfitársaink élete, útkeresése és boldogulása. A globális tér megnyílása a gazdasági emigráción túl a más kultúrával való találkozás lehetőségét is magával hozza a könyvben, és Krasznahorkai mellett napjaink magyar irodalmának egy másik fontos Kelet-élménye talán éppen Lanczkor regényének Indiát megidéző lapjain keresendő. Ezenkívül értékes és pontos társművészeti, elsősorban zenei utalásokat olvashatunk az alternatív művészet világával kapcsolatban. Hiteles és nagyon is aktuálisnak tűnő oldalakat találunk a könyvben arról is, hogy milyen lehet katolikus papnak lenni egy olyan világban, ahol a laikus hívő is problematikus viszonyban van saját hitével. A regény minden pontján földrajzi, kulturális részletek sietnek az olvasó segítségére, hogy sikerüljön lehorgonyoznia az egyébként mágikus és metaforikus érintkezések mentén szerveződő történetet napjaink valóságában. Ez a felfokozott realizmus persze ott csúcsosodik ki, ahol Lanczkor könyve az amúgy is a végletekig feszített megfigyelőképességre apelláló műfajból, a bűnügyi regényből a legtöbbet merít: az egyik fejezetben ugyanis az Esther megerőszakolásáról folyó nyomozásba pillanthatunk be, és a modern kriminológia széles technikai apparátusának felvillantásával azt is érzékelhetjük, hogy a rejtvényfejtés realista kódja mennyire nem tud mit kezdeni a valódi rejtélyekkel. Ebből a szempontból a műfaji séma megidézése kiváló fogás Lanczkor részéről, és a szövegnek a hitelesítő részletekben való tobzódása sem véletlen. Éppen ezért ha az egyik szereplő a fontos bizonyítékot tartalmazó DVD-t beteszi a számítógépbe, akkor az olvasó az aprólékos történetmesélésnek köszönhetően garantáltan értesül arról is, hogy az illető a „lejátszóprogramot” sem mulasztja el megnyitni, sőt szerencsénkre megtudhatjuk: a „lemez” bizony fel is „zümmög”. Az epikus részletezőkedv tehát egyenes folyománya az epilógusból rekonstruálható írói programnak, azonban az így születő passzusokat nem feltétlenül említenénk a regény legélvezetesebb részei között. Lanczkor ilyenkor egy túlságosan is bejáratott, kiismert és otthonosan belakott prózanyelvet működtet, mint amikor fogalmazásórán megtanulja az egyszeri diák, hogy a jelzők és a mellékmondatok folyamatos adagolásával nemcsak elkerülheti a szóismétlést, hanem még az információközlést is viszonylag elegánsan oldhatja meg: „A posta előtti piros lámpánál várakozva a papi civilt viselő Gellei arra eszmélt, hogy…” „Nem a végén, de a majdnem háromórás koncert vége előtt talán egy félórával érezhetően föllélegzett a közönség puhább része.” „Amikor három évvel korábban a szegedi Várkert pultjánál megszólította, maga sem sejtette, honnan jutott eszébe pont ez a név, mindenesetre Kacifánt felügyelőként mutatkozott be. A piros, ujjatlan pólót viselő lány nem jött zavarba, ő azt mondta, Kalimpának hívják.” (Kiemelések tőlem.) Persze azokon a szöveghelyeken, amelyek az olvasót egy, a mindennapi valósággal kevésbé azonosítható térbe kalauzolják – mint az álomleírások vagy a meseszerű történetszálak –, a szerző jóval oldottabban, könnyedebben ír, ám néhány körülményes megfogalmazást ilyenkor is találunk Lanczkor könyvében.

A realista és az álomszerű elbeszélői formanyelv találkozásakor a nyelvi megformáltság problémája mellett az sem elhanyagolható kérdés, hogy mi indokolja a hősök pokoljárását, vagyis kilépését, átjárását egy irracionális közegbe. Ez János atya esetében érthető leginkább, hiszen a hitét megkérdőjelező élmények érik, a plébániáját vezető kanonok öntudatlanul fekszik a kórházban, miközben a lelkileg is magára hagyatott pap furcsa kalandba keveredik Rómában egy férfiprostituálttal, otthon pedig megfejthetetlen lelki és testi vonzalom támad benne egy fogyatékos fiú iránt; persze ugyanakkor az is igaz, hogy János atya történetéhez lehet a legkönnyebb földhözragadt magyarázatot keríteni, hiszen a pap környezete azt veszi észre egyik pillanatról a másikra, hogy az atya szabályosan megőrül – vagyis akár azt is gondolhatnánk, hogy az őt érő sokkok váltják ki benne a víziókat mint pszichiátriai tüneteket. Ezt a lélektanilag is megalapozott fordulatot tetten érhetjük a megerőszakolt és támadója gyermekét a szíve alatt hordó Esther kalandjaiban is, ám a lány az indiai utazás hirtelen jött ötlete révén egyik pillanatról a másikra egy olyan valóságban találja magát, ahol a hasonló pszichologizáló magyarázatok a Himalája egyre inkább elvonttá és archetipikusabbá váló terében érvényüket vesztik. Bár János atyához hasonlóan pszichikai állapota miatt a lány is kórházba kerül, végül nem ebbe hal bele, hanem egy végzetszerű tűzeset okozta füstmérgezésbe. A víziók és az álmok meghatározó szerepe leginkább Ságvári László esetében tűnik ad hoc-jellegűnek. A fiú látszólag a külföldön szerencsét próbáló magyar vendégmunkások megszokott életét éli, bár annyiban azért kilóg a sorstársai közül, hogy munka mellett ő múzeumokba is jár, és a történelmi London felfedezésére is szán időt; az sem elhanyagolható az ő esetében, hogy egy rejtélyes szerelmi kaland emléke vonzza őt Londonba, de ez talán még mindig kevés ahhoz, hogy látomásai hatására hirtelen vallásalapításra adja a fejét.

Így a realista kód és a fantasztikum kódja közötti kontraszt nem csupán stilisztikai probléma a regényben, hiszen az is kérdéses, hogy mennyire eredményez gazdag prózát a banális és az onirikus rétegek váltogatása, mennyire képes ez a két szféra egymást támogatni, magyarázni, jelentésekkel telíteni a Folyamisten lapjain. Gondoljunk csak bele, hogy – elnézést az igazságtalan és talán meglepő összehasonlításért – Beckett milyen remekül tudja azt a Molloyban, hogyan kell az olvasóval a hétköznapi, esetleges és kisszerű cselekedetek leírása révén – ahogy például a főhős fölül a biciklire, és merev lábával hajtja magát – az élet abszurditásának rémületét éreztetni, mégpedig úgy, hogy közben nemcsak a sárba rántja le a befogadót, hanem mítoszt is teremt – víziók, látomások, fantasztikus elemek nélkül. Ehhez képest Lanczkornál nem érezzük ezt a mindent átható intenzitást: a Folyamistenben oldalakon keresztül olvashatunk hitelesnek tűnő, de különösebben mély értelműnek semmiképpen sem nevezhető párbeszédeket vagy hosszadalmas leírásokat arról, hogy a szereplők miből élnek, mit esznek, milyen ivászatokon vesznek részt, hogy a zenéléssel foglalkozó Lanczkor számára minden bizonnyal fontos hangszerek és technikai kiegészítők részletes bemutatásáról ne is beszéljünk. A realista próza kódjához képest szakítást jelentő szakaszok és narratív elemek azonban mintha csak toldalékként nőnének ki a regény szövetéből. Más szóval Lanczkor elbeszéléstechnikaként azt a megoldást választja, hogy a költőileg telített és kevésbé sűrű részeket váltogatja, és a szövegnek ez a ritmikus hullámzása a két szélsőség között nem is lenne probléma, ha az elbeszélés realista-referenciális rétege epikailag legalább olyan gazdag lenne, mint amennyire költői értékekben gazdag a mágikus-mitikus réteg, és ha így a két szféra a bennük elbeszélt történet hasonló súlya révén valóban átjárhatónak bizonyulna. Az epikus anyagnak ez az érdekessége, izgalmassága, amely az álmok világának lidérces élményeire adekvát módon képes felelni, szerintem egyedül Gellei János atya történetében van meg, ahol a papnak a rejtélyes értelmi fogyatékos fiúval, Péterrel való kapcsolata a maga megmagyarázhatatlanságával kellően elbizonytalanítja a valószerű és a valószerűtlenség közötti határt, és ahol az álombéli Eucharisztia-paródia vagy a hét főbűnt megtestesítő alak színre lépése valódi telitalálat: Keföbu Ihatolu, a képzeletbeli japán nagykövet, akinek neve a hittanórán mnemotechnikai eszközként szolgál a kevélység, a fösvénység, a bujaság és társaik könnyebb megjegyzéséhez, János atya álmaiban – a Donnie Darko c. filmet idéző baknyúl társaságában – a sátán inkarnációja lesz. A Gelleiről szóló terjedelmes első fejezet valamelyest ki is lóg a regényből, hiszen vele ellentétben a többi hasonló terjedelmű rész már Londonban játszódik, és két olyan szereplőről szól, akik egy ponton még találkoznak is egymással. Viszont a londoni történetszálak, valamint Esther indiai utazása, amelyekben egyébként a jól értesült olvasó önéletrajzi elemeket is azonosíthat, már inkább az író pontos helyismeretéről, mintsem mesélői fantáziájáról tanúskodnak, és ezért jól kiütközik bennük, hogy szerzőjük mennyire rá van szorulva a fantasztikumra mint a figyelemfelkeltés és a feszültségteremtés eszközére. János atya történetével ellentétben azonban éppen az álom és az ébrenlét átjárhatósága lesz viszonylag nehezen védhető elbeszélői technika.

A minduntalan kísértő hiányérzet azonban szerencsére nem képes elrontani a rejtélyek fölött érzett örömöt, aminek köszönhetően a Folyamisten hangulatos könyv lett. Számos megoldatlan pontot érzek benne, amelyek nem feltétlenül az értelmező hiányosságait tükrözik, ugyanakkor rengeteg olyan fogást is kínál még magán a regény, amelyeket ez a kritika bizonyára elmulasztott. A magam részéről szívesen olvasnék olyan értelmezést, amely a művészi szerepjátszás fogalma felől értelmezi a zeneszerzés területére kiránduló Lanczkor könyvét. Ki tudja, talán kiderül, hogy a regény egy sokkal komplexebb rendszerben – a zene, a líra és a fikció háromszögében – sokkal gazdagabb és teljesebb értelmet nyer. A szerző együtteseit, a Médeia Fiait vagy az Anarchitecture-t hallgatva talán indokoltabbnak tűnhetnek a regény spirituális, pszichedelikus vonatkozásai, amelyek előtt a dramaturgiai és narratológiai szűkkeblűség sokszor értetlenül áll. Ettől még persze nem lesz tökéletes szöveg Lanczkor Gábor regénye, de van annyi potenciál a szövegben, hogy egy próbát mindenképpen megérjen egy ilyen típusú megközelítés is.

Förköli Gábor

 

Lanczkor GáborLibri Könyvkiadó

Budapest, 2014

324 oldal

3490 Ft

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írásunk:

Prózába öntött zene (Szabó István Zoltán [Steve] kritikája)

Nyúlodúban, piros kapszula után (Haklik Norbert kritikája)

 


Címke: , , , ,
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
2020.07.27 - tiszatáj

ÁCS MARGIT: PÁRBAJ
„Görcsösen óvtam az önálló személyiségem fikcióját – ugyan, kinek van mindenkitől független személyisége?” Az idézet Ács Margit Párbaj című regényéből származik – ebben az eset­ben megfelelő műfaji jelölő a levélregény terminus –, s an­nak ellenére, hogy ez csak egyike a könyvben elhangzó temérdek elgondolkodtató kijelentésnek, mégis egy igen komoly dilemmát helyez a fókuszba… – JANCSOVICS KLAUDIA KRITIKÁJA

>>>
2020.07.26 - tiszatáj

A K-ARTS ACÉLSZOBRÁSZATI KIÁLLÍTÁSA A REÖK-BEN
A REÖK-ben látható válogatás természetesen a térbeli korlátok miatt a monumentális, köztéri plasztikákból csak korlátozottan vonultathat fel, de a szemle így is érzékelteti, hogy az indusztriális plasztika milyen sokszínű, változatos, kreatív megoldásokra képes. Ahogyan a plasztikai ábrázolások tárgykörében is a tradicionális eszközöket, a vésőt és kalapácsot számos esetben felváltották a plazma és lézer vágók, a CNC megmunkáló eszközök, úgy bizonyos ódivatú fogalmainkat érdemes sutba vágnunk… – NÁTYI RÓBERT ÍRÁSA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

MEDVEVILÁG SZICÍLIÁBAN
Olasz–francia koprodukcióban hozta tető alá Dino Buzzati 1945-ös gyerekkönyvét Lorenzo Mattotti képregényíró és illusztrátor. A tavalyi cannes-i szemle Un Certain Regard-szekciójában bemutatkozott Medvevilág Szicíliában noha bizonyos pontokon eltér a forrásanyagtól, zömmel ahhoz hű adaptáció, mely gyermekek, fiatalok és idősek megszólításában egyaránt jeleskedik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AKÁRKI
A Szegedi Szabadtéri Játékokat annak idején a salzburgi fesztivál mintájára találták ki. Az ottani Dóm előtt minden évben visszatérő darab az Akárki című misztériumjáték. Ez még soha nem ment Szegeden. Idén viszont a koronavírus miatt csonka évadban ebből tartanak előadást. Bemutató pénteken, de csütörtökön már közönség előtt tartottak nyilvános főpróbát… – MÁROK TAMÁS AJÁNLÓJA

>>>
2020.07.23 - tiszatáj

AGRIPPINA
A jó opera nem olyan bonyolult dolog. Végy egy kitűnő karmestert, néhány nagyszerű és melléjük pár megfelelő énekest! A rendező gondolja végig pontosan miről szól a darab, és miért szól ma, hozzánk! Aztán rendeljetek alá mindent a célnak! Lehet bátran húzni, a szövegen alakítani, újrafordítani! Koncentráljatok a játékra, újrahasznosított díszlet is megteszi, a jelmezeknek fontosabb a karaktere, mint a méregdrága gazdagsága! Ja, és mindebben hinni, kell, hosszan, ámde nyitott szívvel próbálni! A nagy Händel eredeti szándéka másodlagos… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.07.22 - tiszatáj

GARACZI LÁSZLÓ: HASÍTÁS
Garaczi ötödik lemur-kötete mintha a klasszikus fejlődési regények szerkezetét imitálná – a fejezetek hét életkori csomópontot jelölnek ki, kronológiai sorrendet tartva kisgyerekkortól az emberélet útjának – századunkban (ha nem is a kelet/közép-európai társadalmakban) legalábbis remélt feléig, az elbeszélő/főszereplő körülbelül 45 éves koráig. A téma is a tradicionális, XIX. századi Bildungsroman sémába illeszthető: hogyan talál hivatására egy ifjú ember, hogy válik íróvá, milyen buktatókon keresztül lesz a fecniből – ha legépelik – mű… – MOLNÁR ZSUZSA KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő