A test, mint evidencia

PIRKAD, A HALANDÓSÁG FELTÉTELEI, HODWORKS TÁRSULAT (MAGYARORSZÁG)

A 2007-ben, Hód Adrienn ko­reog­rá­fus által alapított Hodworks Tár­su­lat az idei Desire Fesztiválon két táncprodukcióval is közönség elé, illetve közé lépett. Előadásaikkal, A Pirkaddal és a Halandóság feltételeivel, a megalkuvást nem ismerő, kísérletező, hihetetlen figyelmet és összpontosítást követelő, de az improvizációt is keblén dédelgető előadásokkal számos gondolatot ébresztettek, kérdést vetettek fel a nézőben, volt akit felháborodásra, vagy passzivitásra késztettek. Ami azonban vitathatatlan,  hogy mindkét produkciót a 2014-es év 20 legkiemelkedőbb kortárs táncelőadása közé választotta az Aerowaves nemzetközi hálózat.

Miközben a Pirkadban a mozgás teremtését látjuk, a test, mint egy táj, intim közelségben tárul fel előttünk. A meztelen testet az izmok rajzolata, a bőr gyűrődései, az érintések lenyomata, a bőrpír „öltöztetik”. Megmutatkozik a test manapság olyannyira elfojtott, tabuvá tett anatomikus-mechanikus gép mivolta, „állatias” jellege. Az állandó kölcsönhatások, a megállíthatatlan változások rendkívüli tudatosságot, erőt, kifinomultságot és figyelmet követelnek a táncosoktól, performansszá alakítva ezt az emberi-fizikai tapasztalások ritka pillanatait kutató, merész előadást. A Pirkad a testiség előítéletmentes, szabad és radikális feltárása. A Pirkad lemeztelenített, radikális testisége után A halandóság feltételei érzelmi láncolatra fűzött fizikalitás. A folytonos mozgással létrehozott révületben megnyílik a tudatalatti. Szilánkos szexualitás, ösztönből öklendezett áriák, tabukat döntögető, vaskos, mégis finom, érzékeny humorú játék. Négy táncos szituatív torzókban, saját belső történetébe gabalyodva. Égi és földi minőségek alkudozása, győzelem az urbánus realitás prózaisága felett.

A testről, az ember és a társadalom testéről alkotott elméletek és kutatások sűrűn szőtt hálózata rajzolódott ki az elmúlt évtizedekben. Nem csoda, hiszen egy összetett és számos nézőpontot magában foglaló, kultúrákon és kultúrkörökön át változó szempontok figyelembevételét megkövetelő kérdésről van szó. Különösen érdekes a testtel kapcsolatos tabuk, a provokativitás határvonalainak szándékos vagy szándéktalan feszegetése egy olyan színházi, táncos formáció esetében, akik magát a testet, mint evidenciát helyezik előadásaik középpontjába. A kritika, illetve a gondolati analízis szempontjából vajon érdemes-e az előadásokat önmagukban szemlélni, vagy inkább tegyünk fel olyan kérdéseket, amelyek a lehetséges utakat jelölik ki az értelmezés számára? Vagy csak dőljünk hátra és pusztán esztétikai igénybevételünk során fogadjuk be az előadásokat, élvezzük, háborodjunk fel, undorodjunk, piruljunk, takargassuk magunkat sállal, hogy azután magunknak, magunkról tegyünk fel kérdéseket. Akaratlanul és óhatatlanul, a Hodworks előadási azt hiszem minden esetben egyfajta interakciók, intenzívebben, mint ahogyan minden előadás bizonyos értelemben az.

A Pirkad című előadásban az emberi test, mint evidencia jelenik meg, mégis, eddig az evidenciáig egy folyamatos, a test minden értelemben vett lemeztelenedésére tett kísérlet során juthatnak csak el a táncosok, ami olyan kérdéseket vet fel a kontaktmozgások, az egymás testéhez való viszonyrendszerek kialakulásának tükrében, amit elsősorban a meztelenség, mint olyan társadalmi szerepe határoz meg, túl a személyes, túl az önmagába hajló szubjektivitás terén.  Olyan testeket láthatunk a színpadon, amelyek soha nincsenek egyedül, folyamatos megfeszülésben léteznek, egy állandó akció-reakció erőterében, folyamatosan a másik jelenlétében léteznek és sohasem a magáramaradottságban. Nincs rejtett, csak a végtelenségig nyílt, nyitott és feltárt, ahol a legapróbb mozdulatnak is jelentősége van, hiszen elég a legapróbb hiba vagy ellágyulás is, ahhoz, hogy megtörjön a ritmus, megakadjon a figyelem, ami nélkül, akár veszélybe is sodorhatják egymást a táncosok. Tetten érhető mindebben egyfajta kettősség is, egyértelműen különválik egymástól a meztelenség ténye és a lemeztelenedés akarása. Akaratlanul is, a befogadó nézőben a színpadon megjelenő személyes téren túl (amely, mint azt már jeleztük is: egy ponton meg is szűnik, mert mindvégig csak az egymásrautaltságban létezik a színpadon jelen lévő négy test) társadalmi, kulturális asszociációk és kérdések sora merülhet fel és fogalmazódhat meg. Ezen a ponton különválik az előadás tere és az azt körülvevő társadalmi, kulturális tér, és bár azt nem tudhatjuk milyen módon viszonyul az előadás felépítése ezekhez, a testet, testiséget körülvevő külső tényezőkhöz – ami bizonyos értelemben az előadás kontextusának tekinthető – abban biztosak lehetünk, hogy kultúránként és bizonyos egymástól különböző társadalmak tekintetében, az előadás mást és mást jelenthet. Soktényezős és összetett „probléma” ez, a prűdségszint, a társadalmi kódok, a hagyományok erőssége és jelentősége, a provokativitást irányozó ingerküszöb és sokminden más közrejátszik abban, mit jelenthet ez az előadás a befogadó számára. Thomas Laqueur Making Sex: Body and Gender from the Greeks to Freud (Laqueur, 1990) című könyvében fontos tételt mond ki és bizonyít be a test tudományos megközelítéseinek természetéről. Könyvében két és fél évezred orvosi munkáinak elemzésén keresztül bizonyítja, hogy nem csupán a társadalmi nemiség (gender) társadalmilag és kulturálisan meghatározott, hanem maga a biológiai nem is (sex), tehát mindazon tudás, elképzelés vagy hit, amely a nemi különbözőség biológiai alapjait szolgáltatja.

Ugyanakkor míg az előadásban az egymásrautaltság intenzív jelenléte mutatkozik meg, befogadóként, a személyes tér is megszólításra kerül. De mindezen túl magában hordoz olyan kódolásokat is, amely nem csak a jelen pillanatra, a befogadhatóság jelenlévőségére vonatkozik, hanem felidézhet egy halom, a testiséggel, vagy a nemiséggel kapcsolatos tényt és asszociációs sort is. A tizennyolcadik század közepéig uralkodott az ún. „egynemű” modell, amely egy vertikális skálán helyezte el a nőt és a férfit, ahol a nő egy alacsonyabb rendű férfi („lesser man”) volt. Eszerint nem két, hanem csupán egyetlen biológiai nem létezett, többé-kevésbé tökéletes formában (többé a férfi, kevésbé pedig a nő esetében). Ezzel szemben a tizennyolcadik század közepétől az új, „kétnemű modell” egy horizontális tengely két szélére utalta a nőt és a férfit mint két, alapvetően különböző biológiai nemű lényt. A nő és a férfi ettől kezdve kibékíthetetlen „ellentétbe” került, legalábbis biológiai értelemben.

A Halandóság feltételei című előadás a test és testiség, a fizikalitás jelenlétén túl, már hatványozottan operál az érzelmekkel, mint drámai elemmel is, ami a Pirkadban csak elvétve, a testek egymáshoz való viszonyában jelenik meg. Itt viszont sok esetben, mintha az érzelmek születése nem a másik által kiváltott gyengédség, és elfogadás pillanata lenne, hanem éppen az egymásnak feszülésé, az önös érdekek ütköztetéséé. Ez a megfeszülés, az egymás érzelmeinek való kiszolgáltatottság erőterébe való belépés vállalása lehet a halandóság feltétele.

Mindkét előadásban iszonyatosan összpontosított figyelemre és fegyelemre van szükségük a táncosoknak. Viszont sok esetben az improvizáció elemeit is magába foglaló mozdulatsorok könnyedén kibillenthetnek egy-egy harmóniát és egyensúlyt, viszont részben, éppen ennek a kiszolgáltatottságnak a lehetősége teheti hitelessé az előadást.

Sirbik Attila  

[nggallery id=473]

Fotók: Molnár Edvárd