100 Bullets

A 100 Bullets egy egyszerű, de hatásos felvetésből indul ki. Tegyük fel, hogy valami súlyos tragédia ért, valamiért kisiklott az életed, és mindezért a szerencsétlenségért egy másik ember okolható. Aztán tegyük fel, hogy beállít hozzád egy idős, szikár, öltönyös férfi, kezében egy aktatáskával. A táskában két dolog lapul: megcáfolhatatlan bizonyítékok egész sora a nyomorúságodért felelős illető bűnösségéről, mellette pedig egy pisztoly száz lenyomozhatatlan tölténnyel – ráadásul ha ezeket a töltényeket bárhol megtalálnák egy gyilkosság helyszínén, a nyomozást azonnal felfüggesztenék. Íme, a jogos, ám következmények nélküli bosszú lehetősége. Mit tennél?

Brian Azzarello és Eduardo Risso 100 részes, kereken tíz évig, 1999-től 2009-ig futott képregénysorozata olyan erővel szegezi neked ezt az izgalmas kérdést, hogy elsőre eszedbe sem jut azzal reagálni rá, amivel pedig kellene: egy másik kérdéssel, sőt, mindjárt kettővel. Hogy ti. ki ez az öltönyös, aktatáskás, férfi, ki ez a Graves ügynök, hogy képes megszervezni egy ilyesmit? És főleg, miért áll érdekében? És miután ezek a kérdések végre megfogalmazódtak benned, még mindig nem sejted, hogy a java továbbra is hátravan. Mert mindez, a kérdések, az aktatáska, a bizonyítékok, a lenyomozhatatlan töltények, még csak a kezdet.

A 100 Bullets egyfajta modern noir, amely bőséges erőszakkal és szexualitással invitál meg a mocskos nagyvárosok gengszterekkel, bandákkal, hullákkal és vérrel teli utcáira, illetve a nagyban játszó, kiváltságos, de az imént említettekhez hasonló eszközökkel élő előkelőségek luxuslakásaiba. Azzarello egy komplex, durva, brutális, fülledt világot ábrázol, amelyben minden kapcsolatban áll mindennel, bűnözős, rendfenntartás, politikai, vállalati és titkosügynöki szféra elválaszthatatlanul fonódik össze. Úgy hangzik, mint valami összeesküvés? Az is.

Mert noha a 100 Bullets a bűn és a bűnhődés noiros hagyományainak megfelelően kezelt témájából indul ki, végül sokkal-sokkal több lesz a sztorinként váltogatott szereplők elkárhozástörténeténél. A cselekmény előrehaladtával Azzarello az egyéni sorsok alakulása mellé egyre határozottabb ecsetvonásokkal festi fel az említett aktatáska és a Graves ügynök perverz kis játéka mögötti grandiózus színteret: egy rejtélyes, ám óriási erejű szervezetnek az átlagemberek életét semmibe vevő hatalmi játszmáját. A 100 Bullets idővel egyre több karaktert mozgat, akik, a noir jellegzetességeinek megfelelően mind ambivalens, színes egyéniségek. A titokzatos Graves ügynöktől a romlott Meganon és a játszmába az „aktatáskás csellel” belekeveredett Dizzyn át a totálisan pszihcopata Lonóig (ő azóta megkapta a saját minisorozatát is) senki sem ártatlan: a férfiak kemények, pénz- és hataloméhesek, a nők gyönyörűek és halálosak, és mindig az ártatlanok az elsők, akik fűbe harapnak.

A száz rész egy rendkívül komplex, bonyolult, titkokkal, árulásokkal, hazugságokkal, változó lojalitásokkal és persze gyilkosságokkal rendkívül sűrűn átszőtt történetet tesz ki, amely, megkockáztatom, egészen egyedülálló. És nem csak azért, ahogyan Azzarello a noir és a ponyva elemeivel játszadozik, nem csak gonosz, maró humora, brutalitása és nyersesége, nem csak a valós történelmi események (Roanoke, JFK-gyilkosság) beágyazása, és egy komplett mitológia (a világ sorsát annak néhány leggazdagabb és legbefolyásosabb családja irányítja a színfalak mögül) kiépítése, és nem is csak az egymást érő fordulatai miatt. Hanem az írói és a rajzolói stílus miatt is.

Azzarello olyan hitelességgel ábrázolja mind az aljaéletet élő utcai bűnözők világát (a képregény egyébként roskadozik a szlengektől, és mivel magyarul nem jelent meg, csak komolyabb angoltudással érdemes nekikezdeni), mind a felső tízezer (vagy inkább a felső egy tucat) pompázatos birodalmát, hogy az ember hajlamos azt hinni, mindkettőt első kézből, igen behatóan ismeri. Ezen túl egészen lenyűgöző az a precizitás, amellyel részről-részre csöpögteti az információkat az eleven, frappáns dialógusokon keresztül – nem ritka, hogy egy elejtett megjegyzés csak 10-20 számmal később nyeri el igazi jelentését, ettől pedig a 100 Bullets olyan lesz, mint egy nagyon ravasz kirakós játék.

Az író egy másik állandó húzása az, hogy egy adott eseménysorhoz vagy beszélgetéshez párhuzamosan hozzárendel egy másikat, és ez a kettő egymás metaforájává, kiegészítésévé válik, vagy akár csak arról van szó, hogy egy adott dialógust egy attól egyébként teljesen független történéssel szemléltet – karaktereket, képeket, szavakat ruházva fel egészen új jelentéstartalommal.

Abban, hogy ez működik, óriási szerepe van a rajzolónak, Eduardo Rissónak. Az argentin származású művész láthatóan otthon van a noir és a ponyva világában: fantasztikusan használja a fényt, az árnyékot és a kontrasztokat, karakterei rendkívül élettel telik és markánsak, mimikáik (mondjuk egy döbbent arc, vagy – még jellemzőbben – egy gonosz vicsorgás) épphogy a karikatúra határán innen égnek bele az olvasó emlékezetébe. Risso vonásaiban ezen túl van valami ritkán látott elegancia és lazaság – a képei az erős stilizáció ellenére is természetesnek, életszerűnek hatnak.

A 100 Bullets egy hosszú, komplikált és tartalmas sztori, amely figyelmet követel az olvasójától – de kamatostul meg is hálálja azt. A thriller, az akció, a krimi és a noir határmezsgyéjén lavírozik, de közben az abszurditásba hajló fikciós elemek dacára olyan sokat elmond az emberi természetről és a világ működéséről, hogy messze nem csak az említett műfajok rajongóinak lehet érdekes.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=472]