Deres Kornélia: Halváros

I.

Végül aztán eljön ez a halszagú parti is,

az ünnepelt kiszedi hajából a csontokat,

és jövőt lát. Egyfogú, aszott fejű öreglány,

többen anyuskának nevezik. Aki túl

közelről figyeli ezt a praktikát, elfakul.

És kimondja ismét: a Szinvából

csak a holtak kerülhetnek elő.

Tömegek ülnek repülőre, indulnak délre,

az aranybányák felé. Ott végre banyának

hívhatják az öreglányt. Kinevetik a csontokat.

Pedig a patakot a helyiek rég befedték,

nem látni azt a sok fehéret, a sok vádat.

Lehetne ez az ünnep napja, a halványaké,

de gyertyát itt csak bűntudatból gyújtanak.

És menekül mindenki, aki nyelveken beszél,

mert kiharaptak a városból egy nagyobb részt,

tele ünnepelttel és hallal.

II.

Egy fejről beszélnek, ami a hegy lábán nő,

és emlékeket köhög fel. A város közben

tudattalan, agyvérzéses napokba menekül.

A heti húsz haláleset még így is feltűnő.

De a szellemek nem zavarnak senkit,

halvány állatok, fél lábukban aranyrögök,

minden padon ők ülnek. Lesik az agy-

vérzéseket. Közöttük nőttünk nagyra,

idegrendszeri nyomorékok.

A fej felszívja a helyiek babonáit,

a kopasz kis tereket köddel köpi tele.

Egy ideje duzzad is, idegek pattannak

benne, a szellemek pedig szaporodnak.

Mindezt meg lehet szokni, az idő

változását. Csak ezt a nyálkás,

haldokló köhögést, ezt soha.

Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában.