Szabó Marcell versei
A négy emelet mély kertben úgy
csapódnak egymásnak a fák lombjai,
mint a száraz porckorongok.
Vége nincsen, előttem a hatalmas,
ipari üveg lapja, benne karhossznyira
magam előtt állok. […]
Tauromachie
Franck Fontaine-nek
A négy emelet mély kertben úgy
csapódnak egymásnak a fák lombjai,
mint a száraz porckorongok.
Vége nincsen, előttem a hatalmas,
ipari üveg lapja, benne karhossznyira
magam előtt állok. Nagyon szépen
kérlek, fosszál meg a szemérem
humorától, csak vedd el tőlem
az egyszerű kedvet, amely kitemet
és falhoz csapkod. A mészárlás szele
simogat, a vegetáció gyöngéd lökései
a négy emelet mély kút, verem vagy
bánya levegőoszlopa alatt.
Ahogy izzadok. Ne beszéljem
a szemérem nyelvét, különben
úgy fogok szólni, mint aki folyton
vizelni készül. Mintha viselős lennék,
ütődött. Egy díszbe öltözött, ivarérett
férfi előtt a fehérnép szófogadása.
A csontsovány elme cukron
és csokoládén él, nem aljas
fordulat, ha az élet kopár földjéről
beszélek. Nincsen csorda, nincs legelő
sem az ilyen szerencsétlen körül.
A látvány akarata, mint egy csupasz
szemgolyó, a tarkóm mögött forog.
Ferdière doktor, nekem nem is volt
koituszom.
A nagy kúp
A platánsor és az elméretezett, neobarokk
kastély között félúton, ahonnan a fiatal park
szabályos vonalaira, rejtekeire és kiugró
szoborcsoportjaira abban a késődélutáni órában
kétség kívül a legüdítőbb rálátás nyílott,
az először alig érzékelhetően, majd percek
múlva, képletesen szólva, kézzelfoghatóvá
váló puszta belátás, hogy a saját életed
nélkülem most már bizonyosan szart sem ér,
hirtelen óvón betakart. Mint egy ahhoz éppen elég
nagy kúp, hogy tömegével felvegye a versenyt
tömegemmel és nem számítón, mégis elhitesse,
hogy amit művelt, az valójában az irgalom jámbor
cselekedete volt. Holott nem ez történt, inkább
úgy mondanám, hogy rést ütött rajtam, esetleg
egy már létező nyílásomon keresztül beljebb
került és belülről, bennem kezdett el enni és üríteni,
zabálni és szarni a beismerés, akár egy idegen állat,
intelligens kúp vagy betolakodó, hogy pont nem
a tiédről van szó, amíg én a franciakert szellős alléin
úgy gondolkoztam, mint a beteg, aki valamilyen
orvosi vagy matematikai csoda folytán végül
mégis kitérhet a kényelmetlen akadály elől
és mégsem kap a fájó beöntésből. Fordítva történt,
mint ahogyan először naivan hittem és sokkal
inkább én fedtem be húsommal és csontjaimmal,
tüdőmmel és beleimmel, bőrömmel és véremmel,
meleg spermámmal én öntöttem el, tartottam életben,
magam kínáltam meg magammal, udvariasan,
tapintattal, már-már szabadkozva, hogy csak
tessék, hatalmas záróizom, itt vagyok.
Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában.