Szabó Marcell versei

 
Tauromachie

              Franck Fontaine-nek

A négy emelet mély kertben úgy

csapódnak egymásnak a fák lombjai,

mint a száraz porckorongok.

Vége nincsen, előttem a hatalmas,

ipari üveg lapja, benne karhossznyira

magam előtt állok. Nagyon szépen

kérlek, fosszál meg a szemérem

humorától, csak vedd el tőlem

az egyszerű kedvet, amely kitemet

és falhoz csapkod. A mészárlás szele

simogat, a vegetáció gyöngéd lökései

a négy emelet mély kút, verem vagy

bánya levegőoszlopa alatt.

Ahogy izzadok. Ne beszéljem

a szemérem nyelvét, különben

úgy fogok szólni, mint aki folyton

vizelni készül. Mintha viselős lennék,

ütődött. Egy díszbe öltözött, ivarérett

férfi előtt a fehérnép szófogadása.

A csontsovány elme cukron

és csokoládén él, nem aljas

fordulat, ha az élet kopár földjéről

beszélek. Nincsen csorda, nincs legelő

sem az ilyen szerencsétlen körül.

A látvány akarata, mint egy csupasz

szemgolyó, a tarkóm mögött forog.

Ferdière doktor, nekem nem is volt

koituszom.

A nagy kúp

A platánsor és az elméretezett, neobarokk

kastély között félúton, ahonnan a fiatal park

szabályos vonalaira, rejtekeire és kiugró

szoborcsoportjaira abban a késődélutáni órában

kétség kívül a legüdítőbb rálátás nyílott,

az először alig érzékelhetően, majd percek

múlva, képletesen szólva, kézzelfoghatóvá

váló puszta belátás, hogy a saját életed

nélkülem most már bizonyosan szart sem ér,

hirtelen óvón betakart. Mint egy ahhoz éppen elég

nagy kúp, hogy tömegével felvegye a versenyt

tömegemmel és nem számítón, mégis elhitesse,

hogy amit művelt, az valójában az irgalom jámbor

cselekedete volt. Holott nem ez történt, inkább

úgy mondanám, hogy rést ütött rajtam, esetleg

egy már létező nyílásomon keresztül beljebb

került és belülről, bennem kezdett el enni és üríteni,

zabálni és szarni a beismerés, akár egy idegen állat,

intelligens kúp vagy betolakodó, hogy pont nem

a tiédről van szó, amíg én a franciakert szellős alléin

úgy gondolkoztam, mint a beteg, aki valamilyen

orvosi vagy matematikai csoda folytán végül

mégis kitérhet a kényelmetlen akadály elől

és mégsem kap a fájó beöntésből. Fordítva történt,

mint ahogyan először naivan hittem és sokkal

inkább én fedtem be húsommal és csontjaimmal,

tüdőmmel és beleimmel, bőrömmel és véremmel,

meleg spermámmal én öntöttem el, tartottam életben,

magam kínáltam meg magammal, udvariasan,

tapintattal, már-már szabadkozva, hogy csak

tessék, hatalmas záróizom, itt vagyok.

Megjelent a Tiszatáj 2012/5. számában.