Tiszatájonline | 2014. december 10.

A Vásárhelyi Őszi Tárlatról

DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS ÍRÁSA
A Vásárhelyi Őszi Tárlat Magyarország egyedi, 1954 óta minden esztendőben megszervezett kortárs képzőművészeti kiállítása. A december 7-ig látogatható tárlaton 155 művész 213 alkotását láthatta a nagyközönség. Húsz elismerést osztottak ki: a tárlat fődíjával járó Tornyai-plakettet Szabó Ábel festőművész, a Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat pedig Szabó Klára Petra képzőművész nyerte el […]

A Vásárhelyi Őszi Tárlat Magyarország egyedi, 1954 óta minden esztendőben megszervezett kortárs képzőművészeti kiállítása. A december 7-ig látogatható tárlaton 155 művész 213 alkotását láthatta a nagyközönség. Húsz elismerést osztottak ki: a tárlat fődíjával járó Tornyai-plakettet Szabó Ábel festőművész, a Rudnay Gyula Művészeti Ösztöndíjat pedig Szabó Klára Petra képzőművész nyerte el. Az Őszi Tárlat meghívásos kiállítás, melyre olyan művészek kapnak invitálást, akik valamilyen módon kötődnek a városhoz vagy a már történelmi múlttal rendelkező Őszi Tárlathoz. 2003-ig a Tornyai János Múzeum, ettől az évtől az Alföldi Galéria földszinti termeiben kerül megrendezésre a kiállítás. (61. Vásárhelyi Őszi Tárlat, 2014. 10. 05 – 2014. 12. 07. Alföldi Galéria, Hód­mező­vásárhely, Kossuth tér 8.)

Deák Csillag: Háztáji 

Balogh Gyula: Legraffitizve AA 61. Vásárhelyi Őszi Tárlatra 812 alkotás érkezett. A 345 művésztől 491 festményt, 155 grafikát és 152 szobrot, valamint 14, műfajilag be nem sorolható, egyéb művet értékelt a zsűri. A befogadás rangot is ad, de nem rangsort. A termek sokaságát járva örömmel látom, ha a 60. tárlat impozánsabb is volt, mint az idei, a színvonal nem csökkent, a mívesség, a kvalitás továbbra is szelektáló tényező. A műfajok versenyében a festészet viszi a prímet, a szobrok közül néhány kiemelkedik, versenyre kel a festményekkel, a grafikák háttérbe szorultak, jelenlétük izgalma mégis derítője a szemnek.

A képek egymásutánja, elrendezése szellős, engedi érvényesülni az egyediségüket, és párbeszédet is látok a művek között. A figurális festészet az uralkodó, néhány absztrakt mű teszi színesebbé a műélvezetet. Az ipari táj váltotta fel a tanyasi világot, és a vásárhelyi utcakép, mint emlék és pusztuló voltának kendőzetlen megjelenítése ébreszt rá arra, hogy a világ nagyot változott ugyan, de mégsem. A gondolkodásunk igen, így együtt él az új és a régi. A civilizáció jelei (útjelzők, reklámok) éles kontrasztot képeznek az omladozó vakolatú házakkal szemben. A nagyvárosi élet fényei és színcsodái, káprázata időt és teret követel magának, összeköti a jelent a múlttal, és rákérdez a hagyományra, a távolságra és közelségre, amely ott van a tárgyakhoz való viszonyunkban, a mindennapjainkban.

A mindennapokból kinőtt vágyak és gondolatok kapcsolódási pontok, hová is menjünk (Bíró Botond: Go East, Cseke Szilárd: Fényképész és modellek erdőben), hol élünk (Borcsok Attila: Múlt-kor, Frimmel Gyula: Álom, Repülő sziget, Kaszás Réka: Budafoki mozi, Szvet Tamás: RétegekSzőnyi utca), hogyan és miként is élünk (Gaál József: Transhuman fetish I-III, Incze Mózes: Láthatár I-II, Kéri László: Irányok). Az elidegenedettség, az emberi természet fölé növekvő táj különös hangsúlyt kap a tárlaton. Szabó Ábel művei (Fég, Ferencváros, Zóna) fejezik ki a legerőteljesebben mindezt. Ez nem kiúttalanság, csak egy életérzés, nem vagyunk a helyünkön, illetve olyan helyen vagyunk, ahonnan elvágyódunk, ahol emberi mivoltunk rejtve marad, ahol önmagunkra ismerünk ugyan, de megváltoztatni nem tudjuk. „Vasútnál lakom. Erre sok/ vonat jön-megy és el-elnézem,/ hogy’ szállnak fényes ablakok/ a lengedező szösz-sötétben. /” – írja József Attila Eszmélet című versében. Szabó Ábelnél is fényes minden a pályaudvaron, már-már giccsesen szép, sőt ironikusan megszépített a táj.

Szakszon Imre (Hátsó udvar, Tavaszi park) is hűvösen realista, a látványt őrzi, nem szépítve azt, ami látható. Ember által épített és teremtett táj, elzárt terület, kihasított tér. Székely Beáta munkája A pont/Napimádók, A vonal/Az utolsó vetés a tradíciót őrzi és idézi. A vásárhelyi világot, finoman és érzékien. A nem létezőt, a valaha létezettet, elmosódottan, feketén, fehéren. A múlt őrzése Takáts Mártonnál Egy ismeretlen Lem-regény képei III – Szénrakodó a fantasztikum felé fordul, de egyben Vojnich Erzsébet parafrázisként is szemlélhetem. Sütő Róbert Parkoló tája is olyan külvilágot ábrázol, amelyben az ember alkotta tárgyak otthontalansága uralkodik. Gát című munkájának mindent átfedő vöröse a vörösiszap katasztrófa memento morija is lehetne.

Szabó Éva Mária Kerítés az utca végén I. elhagyott kertje az enyészeté, a lomb nélküli fa erős törzse ugyan a túlélést szimbolizálja, de valami végleg elveszett, sejteti a kép. Csehov Cseresznyéskertje jut eszembe, a birtok menthetetlen. Simon Endre Házak linometszete az ember nélküli világot mutatja fel az éjszaka sötét fényeit felhasználva. Elkerített, átláthatatlan, áthatolhatatlan, kísérteties világ. A megbontott házfödém az elhanyagoltság, elhagyatottság és elkerülhetetlen pusztulás képét vetíti előre. Balogh Gyula Legraffitizve A, B is őriz, és szembesít is egyszerre. Nem székely kaput látunk, hanem egy bádoglemezből építettet, a zártságot. Éles a kontraszt a bádoglemez és a stukkóval díszített, omladozó vakolatú, jobb napokat megélt ház között. Fénytelen ablakok, a ház nem csak elhanyagolt, de elhagyott is, előtte korhadó fa, a Stop jelzőtábla is dülöngél, nincs kit és mit megállásra bírnia. Walter Gábor Testamentum I-III. képen polcokon sorakoznak életük tárgyai, triptichonként az élet három szakaszát is szimbolizálva.

Nagy Gábor heroizál, Szénégetője hős, aki emberfelettivé válik. Merényi Dávid Halottak szigete viszont színesen, de szomorúan fogja egybe a látványt. Ruhafogasra aggatottan lógnak életük eseményei. Bartók Csodálatos mandarinjában megjelenő városi világot, a nagyvárosi életet tárja elénk:„A mandarin inog – lóg – leng egy percig – már majdnem eldől – (lesik-nézik) – egyszerre megint egyensúlyt kap – ugrik – neki a lánynak.”[1] Merényi képén senki sem ugrik, mégis a hajszát látom. Adorján Attila A száműzött parkja a városi életből kiszakadó ember helyét jelöli, közvetetten a hajléktalanságot ábrázolja, ha a címadás kissé didaktikus is. Az áthatolhatatlan, a száraz ágak szövevénye, akár szögesdrót, melyen áttetszik a kék ég, megálljt parancsol a látogatónak. A száműzött sem moccan, nem zörög a haraszt.

Mucsi Zoltán Szödögessétek lelköcskéim, Jakucs János Anyám tyúkjai I-III. fotorealisztikus és foltosan festett munkáiban a hagyományos élet őrződik meg, felhasználva az elődök (Koszta József, Fényes Adolf) által megteremtett szín- és fényvilágot. Aranyi Sándor Hajnal a Tiszán műve letisztult, szinte minimalista mestermunka. Ásztai Csaba Hortobágyi torzó olajvászna finoman áttűnő formát mutat, egyszerre lehet tornádó, karját széttáró apostol és bikafej. A táj nála emberi szemmel nézett és látott, még akkor is, amikor az állati sziluettet formázza képpé. Balázs Barna Imre Késő nyár képén a víztükör csillogása megidézi az itt és most örömét, és a tiszavirágzást is, az elkerülhetetlen mulandóságot. Árnyas Koppány Ákos nevén nevezi a gyereket, Szőke-Tisza-Virág III. címet adva festményének. Se folyó, se Tisza, se virág, csak a lerombolt, omladozó épület haldoklását látjuk. Fürjesi Csaba Dokk I. képén nem látni hullámtörőt, csak a jól ismert Fürjesi-féle hullámverést. Csővezeték és vízállásmérő. A dokk szó ma a fiatalok körében alig ismert, számukra a dokkoló mobil eszközhöz csatlakozási lehetőségeket jelent, vagyis portokat, ami egyben az akkumulátort is tölti. A port jelentése jól kapcsolódik a dockhoz, hisz ‘kapu’, ‘kikötő’ a jelentése. A képen semmi se csatlakozik, hajót se látni, csak a hullámok vibrálása mozgatja a képet, csendesen, titokzatosan.

Bondor Csilla Vadlesőrszem installációját Orosz István is megirigyelhetné, Deszkametriái jelennek meg előttem. Itt a térhatás felfokozott, a művész videóval is rásegített, szinte belénk szúr a magasles építmény sarka, lebeg, kikel magából, benne vagyunk mi is a képben, nem enged el, mi válunk vadászokká, vagy vaddá? Többször közel megyünk a képhez és világosan látjuk a sík felület deszkáit. Szenteleki Gábor Monológ-ja csupa fül. A nyelv is belóg a fülbe, oda beszél. Saját magának. Beretvás Csanád Halászemlék szobráta háló tarja össze, zsákmánya megkövült. Menasági Péter Fönix alom (Világtojása) szobor címét először álomnak olvastam. Brancusi szobrait láttam meg benne.

Más világot robbantanak elénk Gaál József Transhuman fetish I-IV. szobrai. Vasrácsok, huzalok tartják össze a fejeket, szét ne robbanjanak, a bárányok hallgatnak, megrettenünk, kik is lehetnénk és talán vagyunk is. Kiss György Én még vagyok bronzplasztikája a világból kifele tartó ember profilját mutatja. A hunyorgó tekintet a mélázó, megengedő figyelmet és elvárást közvetíti, el vagyok magamban is, de figyelek, vigyázzatok, átlátok rajtatok. Kántor Ágnes grafikája Szavak I., III., mint egy sál, osztja az emberi testet, némává tesz, és nyakaz is egyben. A magány gyolcsa, a páros lét összetartozó jele, az elválás lehetetlenségét és az egymással élés fojtogató légkörét is kifejezi.

Nem hiányzik a játékos-agresszív provokáció sem (Go East). A szellemi konstrukciók képi valósága kortünet (Kéri László: Irányok), senki sem őrült meg, de ott a félelem és szorongás a jelentől, a múlt elvesztésétől, megsemmisítésétől. A tűrőképesség flexibilis, Holtak szigetévé válik a táj, amelyben a szorongó ember kénytelen élni. Nincs tabudöntögetés, de van a valósággal való szembefordulás és szembenézés (Az év nyula, Multi-kulti II., Szőke-Tisza-virág III., A száműzött parkja, Titkosítva III., A készülő Tisza szobor, Csúszópénz, Legraffitizve A, B, Szénrakodó, Tavaszi park, Offshore stb.). Azok a művek sikerültebbek, ahol a politikai erkölccsel és a vallási morállal való kapcsolat többlépcsős, többsíkú, kevésbé nyilvánvaló. A didaktikusság (Offshore, Csúszópénz, Az év nyula, Fönix alom stb.) a szellemes ötletet lefokozza, az egyértelműség a nézőtől veszi el a gondolat tovább gondolását, a megfejtés megszenvedett örömét.

Nincs tematikai rend, a kurátori ízlés határozza meg a képek elhelyezését. A neves művészek sem kerülnek egy terembe, megosztásuk természetesnek hat. Az egyik kép előtt állva elfog egy érzés. „Minden csendes körülöttem, az ablakon túl sötét van. Sehol semmi fény. A csillagok mindig tisztán látszanak, de ma olyan felhős az ég, hogy hiába keresném őket.”[2] Incze Mózes Léthatár I., II. műve az, ami leköt, kiszakít a kinti és benti világosságból. A művész és modell világa, esendősége, viszonylagossága, műtermi csendje, a valóságból kilépő és valahol a valóságon túl maradó modell alakja jelzi az alkotás gyötrelmeit, befejezetlenségét, a hiátust, a magányt, az örökös rákérdezést, miért és hogyan van valami és hogyan nem lesz. Falak vannak, vízszintes és függőleges falak, átjárók, tükrök, síkok és dimenziók. Ahogy a fehér szín kiemeli a női modell ölét és lábát, a művész köpenyét, egymásra rímelteti a tárgyat és alakot. A háttér biztonságát felszakítja az elmosódó festék, a piros vonal dimenzióváltást jelöl, egy más síkot és világot. On air, kigyullad a piros lámpa bennem, hasonlatossá leszek, mint Pavlov kutyája. Reflex. Portré és egy olyan önportré, amelyen nem látható a művész arca, tekintete, de ott van, mi válunk művésszé, és talán a látott modellé is.

Kölüs Lajos: Szellemi útkeresések 

Balázs Barna Imre: Késő nyárAz évenként megrendezett Vásárhelyi Őszi Tárlatnál is feltehető a kérdés: Milyen világot tárnak elénk, nézők elé tudatos és tudattalan mechanizmusokkal a bemutatott művek? Hol, mikor, mely műnél tapasztaljuk meg a végtelen teret és a megállított időt? Milyen pszicho-logikai állapot jelenik meg a művekben, hogyan is szemlélik az alkotók (visszatérők és újak) az eseményeket, az élményeiket, az emberi viselkedést. …valójában mi is történik, amikor a valóságot úgy tapasztaljuk meg, ahogy …ők?[3] Miként akarják és tudják megjeleníteni a lehetetlent. Döntő többségük racionális alapon kezeli környezete elemeit, állapítom meg. A látás olyanfajta tapasztalatát vizsgálják, amely kevésbé szürreális, a lelki folyamatok áttekinthetőek, még akkor is, ha az értelmezési lehetőségek széles horizontját kínálják fel. Ha jelen is van, nem uralkodó a kétértelműség, a paradox viszony, az egyértelműség hiánya. Breton automatizmusa (gondolatok szabad folyása) összefonódik a tudatossággal, a belső fegyelmező erővel, és különös hatással bíró művek jönnek létre. Ez a lelki önszabályozás a legerőteljesebben Szabó Ábel, Fürjesei Csaba, munkáiban érhető tetten. Nincs kuszaság, nincs ziláltság. Talált tárgyaik (objets trouvé) egyszerre hordozzák a racionális világ elemeit, és konkrétságukkal mégis az irracionalitás felé mozdulnak el.

Kéri László, Incze Mózes, Felházi Ágnes esetében a perspektívaváltások izgalma és váratlansága a látomások dinamizmusából ered. Egyidejűleg több szempontból és dimenzióból vizsgálnak helyzeteket. A szemlélő figyelme nem pihenhet, nem szűnhet meg, ha néha fel is függesztődik, a látott rejtély és rejtvény értelmezése miatt. A torzulás, az anomália számos műben jelen van, akár tárgyként, akár szemléletként. Sokkol Gaál József szobra Transhuman fetish I-IV. Fa, vas és bőr. Visszavarrás, felvarrás, a bokszoló védtelensége, a baseball kegyetlensége, modern gladiátorok harciassága, küzdelme, és Frankenstein mozdulata, a hiányt pótolni lehet. A rács, a vas összetart, történjen bármi is az arccal. Ez is portré, csak karakterében más. Önportré is? Szerintem igen. Egy látomásos önportré, benne az álom és vízió, a félelem és a vadság keveréke.

Incze Mózes műve Léthatárok I-II. a művészi küzdelmet mutatja, a látványt és a nem látó szem vakságát, hogy hiába a szem, valami nem látható, továbbra is láthatatlan marad. Fürjesi Csaba Dokk I. képe is a láthatatlanságra utal, a kívül helyezésre és a kívül maradásra, az elhagyottságra. Ezek a motívumok vörös fonálként húzódnak végig a tárlaton. Bondor Csilla Vadlesőrszem képe mutatja, hogy a figura jelen nem léte nem zárja ki, hogy a hiány jelenlét legyen, hiszen a helyet ember készítette, a tárgy, amit létrehozott, a készítőjére vall. Nincs a kép címkéjén, hogy milyen technikával készült. Olaj és deszka, de nem látom a videót, nem is keresem. A szokatlan perspektíva köt le, a mélység, amely a síkból „kiáll”, formát ölt, elárulja önmagát, már nem is les többé. A vad szemszögéből igen.

Kéri László Irányok vászna a káoszt fogja össze, a kilendülést, a helyben maradást, nincs tenger, csak két alak néz ki a tengerre, hogy vízben vannak, nem is vesszük észre, az úszógumi ellenére. Az izmos felsőtestek a küzdelemre utalnak, senki kezében nincs evező, a kéz lesz azzá. Katasztrófa, süllyedő hajó, még a felszínen vagyunk, a mentőöv megment-e bennünket, kérdés. De az öt figura közt nincs összhang, másfelé eveznek, kavarnak, fejetlenül menekülnek, még akkor is, ha egy személynek fogjuk fel őket, fázismozgásnak a mozdulatokat. A jégcsapszerű ékek a kép síkjában teret metszenek és irányt jelölnek, a lehetetlent. Vancsura Rita Ingóságomat unokámra című akvarellje akár fotó is lehetne, de mégsem az. Egy régi stílusban megfestett szobabelső. Minden a helyén van. Ott a tv, ez visszahelyez bennünket a közelmúltba, a falusi világba, ahol még van patina, ha kopott is, ha öreg is, de megvan, becsülik, élnek benne.

Az örök szépséget és nyugalmat, biztonságot jelenti Hús Zoltán két képe, B.M. arcképe és a Pecás. A sötétből kivilágló női szem magabiztossága, a piros ruha maga a kihívás, az ördögi csábítás. Kalapjának fehérbe játszó színe is a kellemet, a könnyedséget mutatja. A művész háttérbeni arcképe a bölcsességet, az apát hivatott jelölni. Poharaznak, ünnepelnek, vagy gyászolnak, tort ülnek, vagy menyegzőt. Akármelyik lehet. A kép kis mérete ellenére is monumentális.

Szvet Tamás Rétegek – Szőnyi utca fája, üvegje, videója a tükrözést állítja középpontba, a többoldalú és többszólamú szemszöget, a látványt, annak égi és földi mását. Ahogy mai világunk megjelenik a házfalakon, a tv-ben, a fényképeken. Az azonosság folytonosságára és időnkénti hiányosságára, mert az ideál valahol elveszett, keressük, de nem találjuk, amit találunk, az mindig eltér attól, ami bennünk él. Felházi Ágnes Kijárat című képe egyszerre enteriőr és egyszerre tájkép is. A kék, zöld és sárga színek egymásba olvadása, elfolyása és csomósodása az éber lét és az álom határát teszi felismerhetetlenné. Borbély Gábor Architectura VIII., Object II. alkotása szimbolikusan a belső utazást járja körbe, hasábja éles fejszére, bárdra hasonlít, vonalainak burjánzó forgataga a lét bonyolultságát és átláthatatlanságát idézi meg.

Balogh Sándor Fragmentum-ja (faragott, csiszolt márvány) egy női mellet ábrázol, torzóként, maradványként, a szépség egyetlen formájaként. Burai István Kötött forma, Titokzatos arc műve is az egyszerűségével, ősiségével hat, amikor még semmi sem tagolt, semmi sem rész, csak egész. Bukor Tibor rajza, Kapuban, egy öregembert ábrázol, aki derűvel és mosolyogva néz az utcán elhaladókra, belső békéje jelenik meg arcán. Talán egy kissé idealizált portré, miközben a férfi ruházata a rendet, a jómódot sugallja.

Remek ötletek jelennek meg (Széri-Varga Géza: Az év nyula), érezzük az iróniát, de azt is, ebben az ötletben több volt a lehetőség, miként Szőke Sándor Várakozás terrakottájában, mint ami megvalósult. A biciklivé váló bronzszobor (Tóth Ernő:Két kerékkel több) nem a didaktikus, talán ironikusnak ható címadással tűnik ki, hanem a biciklivázzá változó test ívelt formájával. Nagyon jó ötlet, de valami kimaradt, érzem a hiányt, kézzel hajtom a kereket, miközben én vagyok a bicikli. Ujj Zsuzsa képe (Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással) már-már giccsesnek hat. Szerintem az is. Egy kicsit. Nézhető, Du­champ is mosolyogna talán. Szatirikus Szalay Pál Off shore festett fája, a szamárháton igyekvők portréja, itt a címadás több mint a szobor. Szabó Klára Petra Analízis sorozat I. (Merülés), II. (Zuhanás), III. (Ablak) a gyermeki vágy kifejeződései, felhőbe lépni és lenni, akár egy álom, amely az égbe repít, szárnytalanul is. A tér formázása és perspektívájának változtatása, lebegtetése teszi látványossá a képet, és könnyeddé, ami látszat, mert itt mégis egy létformáról van szó. Valaki már így él, valaki erre az életformára vágyik.

Papageorgiu Andrea Ismeretlen utakon, Műterem ábrázolási módja parafrázis, festési módja miatt. Talán az irónia közelebb vitt volna a múlthoz, a vállaláshoz, a tisztelgéshez egy előd előtt. Nagy Gábor Szénégető képe a rendíthetetlen ólomkatonát juttatja eszembe, és a füstös mozdonyt, amely ontja a levegőbe a fekete-fehér füstöt. Korom-világ. Merényi Dávid Halottak szigete tobzódik a színekben, jól eltalált címadással. Kompország katonájaként tudom, hogy milyen, ha mindent szabad, ha minden szabad. Városban élünk, falun csak lakunk.

A tárlaton a legerősebb vonulat a tájkép. Legyen az természeti vagy ember alkotta táj. Balázs Barna Imre Késő nyár-ja a víz felszínét, hullámait zöldes árnyalatba oltja, coloritja ragyog, a nem látható mélyet is megszólítva. A víztükör metamorfózisa, egységessége, harmóniája, kiegyensúlyozottsága, a pillanat nyugalmát és tartósságát ábrázolja. Balogh Gyula két olajképe, Legraffitizve A és B, a régi, vakolatában omladozó házfalat és egy bejárati, lemezkaput állít szembe egymással. Az enyészet és a stoptábla, a villanypózna, lemez a külvilágról ad hírt, a változásról, a jelenlétről. Miközben valami pusztul, talán örökre. Éles ellentét Bíró Botond Go East képe, Magritte és de Chirico világát megidézve, minden a levegőben, az irány viszont határozott, előre, de az ugró férfi épp az iránnyal szemben emelkedik a levegőbe. Rossz irányba tart, nem tudjuk. Ki a szabadba, adja tudtunkra Cseke Szilárd: Fényképész és modellek erdőben. A képek erdejében állok. Semmi botrány. Édouard Manet Reggeli a szabadban képe botrány volt. Cseke képén a színek beleolvadnak az erdő zöldjébe, ugyanakkor idegen testként ki is válnak, célpontok. Szabó Ábel Fég, Ferencváros, Zóna című képei az embertől elidegenedett tájat ábrázolják, olykor idealizálva (Ferencváros), színesebbé téve, mint az a valóságban látható. Egyik sem holdbéli táj, ember által használt és kihasznált terület. A Fég háttér fénye burok is, menekülő útvonal, beletörődés, nincs változás. A gyom mindent felvert. Szabó Éva Mária Kerítés az utca végén I. akvarelljén még a kerítés zöld, de a futónövényzet kiszáradt, elhervadt, Csipkerózsika álomba merült. És nincs senki, aki új életet lehelne ebbe a kertbe.

Szakszon Imre is fotórealistán ábrázol emberi tájat, benne az elzártság, a lehatárolt tér, a kivonás, az elrejtés, miközben a Tavaszi park képen a mező fut a végtelenbe, a szürkeségbe. A Hátsó udvar előre tör, mutatja magát, de megmarad örökös elzártságában. A játék az, ami életteli pillanatként megjelenhet ebben a kerítéssel túlzsúfolt tájban. Székely Beáta emberi alakokat helyez a pusztai tájba. Örökít és őriz. Visszaidéz és visszamutat. A pont/Napimádók képen a pásztorok mint jövendőmondók állnak elénk, küldöttek, fejük felett az Esthajnal csillag. Valaki megszületett.

 

[nggallery id=470]

Megjelent  Tiszatáj 2014/12. számában 


[1] Lengyel Menyhért: A csodálatos mandarin, Nyugat, 1917. 1. szám (http://epa.oszk.hu/00000/ 00022/00213/06508.htm)

[2] Murakami Haruki: Norvég erdő, Geopen Könyvkiadó, 2013, 129.

[3] Linde Salber: A művészet én vagyok! (Salvador Dalí), Háttér Kiadó, 2005.