Borzongás a hétköznapokban

PoPJAK, STEPHEN KING

Több mint négyszáz millió eladott példány, több mint negyven nyelvre lefordítva. Stephen Kingnél nehéz ma népszerűbb írót találni a populáris irodalomban, ami tekintettel arra, hogy megosztó rétegműfajt művel, némileg rendhagyó adat. Hazánkban különösen a nyolcvanas években született nemzedék számára szolgáltak revelatív kamaszkori olvasmányélményként a regényei, és megkérdőjelezhetetlen szerepet játszott sokunknak az olvasás megszerettetésében, így aztán nem meglepő, hogy a fiatal írókat tömörítő József Attila Kör populáris kultúrával foglalkozó rendezvénysorozata (PopJAK) egy egész beszélgetést szentelt a szerző életművének. A rendezvény szervezője és egyben állandó házigazdája, Sepsi László két fiatal, a horror hagyományához erősen kötődő prózaíró Bartók Imre (A patkány éve, A nyúl éve) és Totth Benedek (Holtverseny) társaságában analizálta, vajon miben rejlik a Stephen King-jelenség ország- és életkori határokon átívelő népszerűsége. A beszélgetés során érintették az Európa Kiadó gondozásában megjelent két új regényét is (Joyland, Mr. Mercedes).

A moderátor először Bartóknak adja át a szót, aki elmondja, hogy tinédzserkori lelkesedése a gimnáziumi évei vége felé némileg alábbhagyott, és egy-egy korábban katartikus élményt jelentő regény újraolvasása kapcsán (például Halálos árnyék) meglehetősen kiábrándítóan hatott számára a nyelvi megformálatlanság. Újabb könyvei között azonban szép számban talált olyanokat, amelyek stilisztikai szempontból kidolgozottabbak, ezek között említi meg a Ragyogás folytatását, a Fekete házat, a későbbi novellásköteteit, valamint a legutóbb megjelent Mr. Mercedes című regényét, mely szerinte helyenként költői erényekkel is büszkélkedik.  Hozzáteszi, hogy a szerző életműve sem a stílus, sem a mondanivaló szempontjából nem tekinthető egyenletesnek.

Totth Benedek a Cujo című regénnyel nyert beavatást, (csakúgy, ahogy Sepsi, és egyébként jómagam is), majd kifejti, hogy számára King regényei annak idején afféle tiltott gyümölcsként funkcionáltak, mivel sokkal izgalmasabbnak és fordulatosabbnak bizonyultak, mint a tradicionális iskolai olvasmányok. A Lisey története, amit ő maga fordított, azonban szerinte meglehetősen érzelgős, „giccsbe hajló szentimentális picsogás”, és túl is lett írva, dacára annak, hogy közben óriási médiafelhajtás volt körülötte. Állítólag 8000 sajtópéldányt küldtek szét világszerte, és a kiadó (Scribner) minden fórumon azt hangoztatta, hogy ez King eddigi legjobb munkája. A Joyland a maga 300 oldalával és az általa alkalmazott vidámparki szlengjével mintha jobban birtokában lenne az arányérzéknek, itt nem érzett redundanciát, vagy hogy a szöveg bármilyen értelemben túl lenne komponálva. Ennek illusztrálására fel is olvas nekünk a könyvből egy rövid részletet, először angolul, aztán magyarul, ami épp azt taglalja, hogyan ismerkedik meg a vidámparki szóhasználattal a főszereplő.

A moderátor azon kérdésére, hogy vajon mi okozza ezeknek a könyveknek a hihetetlen népszerűségét, miközben tudjuk, a horror egy meglehetősen megosztó rétegműfaj, nagyjából hasonló választ adnak a vendégek, vagyis, hogy a szerző kiválóan ráérzett arra, hogyan kell összekapcsolni a természetfeletti borzongatást a sivár hétköznapokkal. Sőt, nem is minden esetben van szükség természetfeletti eseményekre, hogy elborzadjunk, teszi hozzá Bartók. A Carrie című regényt hozza fel példaként, melyben a vallási téboly által elvakított anya, aki az érzelmi terror legszélsőségesebb formáját alkalmazza gyermekén, már önmagában is elég hátborzongató, akár csak az iskolatársai gonoszkodása. A horror társadalmiasításával a szerző voltaképpen szakít azzal az évszázados, mindenekelőtt Edgar Allen Poe és H. P. Lovercraft neve által fémjelzett tradícióval, melyben a történet különc, a külvilággal szinte semmilyen kapcsolatot nem ápoló hősei mintegy a társadalomtól elszigetelt, imaginárius térbe helyeződnek bele, még King regényeiben valódi társadalmi helyzetek vannak folyamatban.

Ezek jellemző közege többnyire a kisváros, a deklasszálódott és széthullóban lévő alsó-középosztálybeli családokkal, gyakori témái az alkoholizmus, a munkanélküliség, a drogozás, vagy a kamaszkor és a felnőtté válás problémái, amire szervesen épülnek rá a hátborzongató, horrorisztikus események. Egyik jellegzetes toposza a Stephen King-féle univerzumnak az alkohol- illetve kábítószer problémákkal küszködő író, aminek nyilván megvan az erőteljes önéletrajzi vonatkozása.

Sepsi hozzáfűzi, hogy a horror hétköznapiasításával a szerző sikeresen megszabadítja a könyveit a gótikus pátosztól, bár néhány művében, mint például a Setét torony című regényciklus és a Talizmán esetében ez is jelen van, hiszen ezek műfaja lényegében a dark-fantasy. Jellemző továbbá a széleskörű társadalmi tabló, valamint a regény cselekményétől teljesen idegen elemek betüremkedése, melynek egyetlen funkciója a King-féle mitológia minél árnyaltabb kidolgozása. Bartók erre hozza fel példaként a Borzalmak városában a lakókocsi parkot létesítő telekspekulánsokat, illetve egy müzlimérgezés terjedelmes, részletekbe bocsátkozó leírását a Cujoban, amelyeknek semmi köze sincs magához a cselekményhez, a helyszínt és a regényt ugyanakkor sokkal életszerűbbé varázsolja.

Sokszor maga a külső, természetfeletti gonosz is csak afféle katalizátorként funkciónál a történeteiben, aminek elszabadulását többnyire súlyos emberi gyarlóságok szokták megelőzni. Ebben a vonatkozásban említi meg a Hasznos Holmikat, ahol az önmagát egy kedves, öreg régiségkereskedőnek álcázó Sátán csak betetőzi a folyamatokat, azáltal, hogy kihasználva az emberek tárgyfetisizmusát sikeresen egymás ellen fordítja azokat, akik már régóta gyűlölik egymást. Ebben a vonatkozásban idézik fel a szerzőnek egy viszonylag kései nyilatkozatát, miszerint korábban még hitt a külső, metafizikai értelemben vett gonosz létezésében is, de ahogy öregszik egyre inkább úgy érzi, hogy ez a gonosz kizárólag belül van.

King regényei műfaj-, témaválasztás-, és mondanivaló szempontjából is meglehetősen heterogének. A körülbelül hatvan regény és nagyjából kétszáz novella közül találunk klasszikus értelemben vett kísértetes, vámpíros, farkasemberes horrorsztorikat, fantasyt, sci-fit, thrillert, sőt drámát is (Holtsáv, Halálsoron) a Tortúra és a Bilincsben pedig az irodalmi torture porn eklatáns példáit gyarapítja, még a két új regény közül a Mr. Mercedes a hard-boiled detektívregények, még a Joyland az úgynevezett vidámparki (carnie) horror alműfajába sorolható. A történetek néhol banálisak, máskor meg egészen elgondolkodtatóak, de szinte minden esetben árnyalt társadalom- és jellemábrázolással találkozunk, nem ritka az éles fogyasztókritika, a cselekményvezetés pedig a fordulatosság ellenére sincs túlbonyolítva, és a szerzőnek mindehhez sikerült egy gördülékeny, a hétköznapi beszédből és a szlengből is építkező nyelvet találnia, így többnyire a kamaszok és a kevésbé iskolázott olvasók számára sem okoz komolyabb nehézséget a regények befogadása.

Manapság mintha a magaskultúra intézményei is megengedőbbek volnának a könyvei iránt, ami részben annak is köszönhető, hogy időközben felnőtt egy olyan kritikusgeneráció, amely többek között Stephen King regényein keresztül kötött kamaszkorában életre szóló barátságot az irodalommal. Ennek egyik folyománya, hogy a szerző 2003-ban elnyerte a Nemzeti Könyvdíj (National Book Award) „Az amerikai irodalomhoz való kimagasló hozzájárulásáért” (Medal of Distinguished Contribution of American Letters) kitüntetését, mely hosszú ideje az egyik legrangosabb irodalmi pályadíjnak számít hazájában, valamint, hogy számos tudományos igényű tanulmánygyűjtemény, monográfia vállalkozott az írásainak teoretikus vizsgálatára. Ezek közül az egyik éppen a jeles irodalomár és valláskritikus Harold Bloom személyéhez köthető Bloom’s Modern Critical Views című tanulmánysorozat egyik kiadványa, igaz a professzor nem túl hízelgő előszavával ellátva.

Mivel mindkét vendég írásaiban nem kevés hangsúly helyeződik a horror műfaji regisztereinek mozgósítására, szinte tálcán kínálta magát a zárókérdés: vajon mennyiben érzik meghatározónak King hatását „A patkány éve” sorozatra illetve a Holtversenyre?  Válaszuk, hogy érzésük szerint közvetlen hatásról beszélni nem érdemes, ám a kamaszkori benyomások többnyire erőteljesek és hosszútávúak, így akaratlanul is sok minden beépülhetett, és általában a horror felé való fordulásban bizonyára szerepet játszott a szerző mérvadó regényeinek abszolválása.

Összességében alapos beszélgetésnek lehettünk szem-, illetve fültanúi, noha úgy vélem a szerzői életmű néhány fontosabb filozófiai, illetve lélektani vonatkozásai, úgy mint a félelem természetrajza, a szabad akarat kérdésköre, vagy a művek végkifejlete talán megért volna még egy-két gondolatot, ahogy szerző politikai aktivizmusa és társadalmi szerepvállalása is. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy közel másfél órás beszélgetés keretében aligha lehet az összes fontosabb kérdést megnyugtató mélységgel kianalizálni.

 Zerza Béla Zoltán