Benedek Miklós: fél hét. lassan megvirrad

korai ébredés

egy egyedül töltött

egy újabb egyedül töltött

éjszaka után

majd a kihalt utcák

időnként felhangzó kutyaugatás

mintegy intró

a továbbiakhoz

amikor arra gondolsz

csak verset

NE!

NE!

NE!

hanyatt dőlve néztem ahogy telik

gondtalannak tűnt

boldog kilencvenes évek

hisz nyolcvannégyben születtem

akárha orwell

de ez csak véletlen

kilencvenhétben

versben vesztettem el a szüzességem

és verssel

csakis verssel

azóta is

hetente legalább egyszer

közben

és azóta se

nem írtam ötvenhatról

(kellett volna)

hatvanhétről sem sikerült

hatvannyolcról sem

hatvankilencről szintén

gondolj amire akarsz

a vers csupán játszik

kenderkötelet nyakamon

légyszart a papíron

alvó szeget a jéghideg homokban

vérző lábon forgó kastélyt

és csak dühöng e szarrágó bábel

testedet ráchel

a férgek rágcsálják el

persze csak ebben a versben

valójában férfiak

más férfiak

számodra is ismeretlen férfiak

használnak el

használják el

míg én a verset

e torzszülöttet álmodom

a kihalt

sötét vasútállomáson

testeddel együtt álmodom

a vonat fényei

már tíz perce csak közelednek

erősödik a fény

de még hangját nem hallani

ó, hülye bácskai síkság

erről tájverset?

na ne vicceljünk már

csak én szállok fel

ketten le

fél hét

megyek a duna utcába

boldog voltam a duna utcában?

talán soha nem láttam

mint ahogy a rue de rivolit sem

pedig ott is boldog voltam

lehettem volna

ha egy vers nem visz velencébe

ebbe a koszfészekbe

ahol idiótán vigyorognak

vagy legalább valami giccses félmélységbe

ahonnan nincs kiút

ami csak arra jó hogy szökni tudjak

szökni előled

szökni a gondolatod elől

na tessék!

már ez sem megy!

már itt is megjelentél

ezért nem éri meg

el kellene dobni az egészet

és csak rád gondolni

ebben az évtizedben csak rád gondolni

semmi másra

senki másra

de még mindig fél hét van

a nap még sehol

a jegyet kérik tőlem

a vonatban veszem meg

így drágább

és már megint

drágám

erről a hülye szóról

megint csak te

nyald ki a szívem

vagy talán csak anna

a petőfi brigád utcából

aki egyedül járja a bárokat

minden este

és már nem is köszön

csak biccent

megint hánynia kell

ilyenkor szerettem

kellettem neki hogy a haját fogjam

most már erre sem

csak arra hogy elforduljon

a fűtés maximumon

vetkőzöm

az ablakot is kinyitom

vörös csík az ég alján

malom meg templomok a távolban

más semmi

meg egy rakás cementes zsák

egy falu fényei a völgyben

félig már alattam

ahogy csak itt

és csakis sötétben

míg hátul a vörös csík az ég alján

és andrea

ahogy hanyattfeküdt

a szoborparkban

két bronz között

mondtuk

és nevettünk

magunkon

én legalábbis kettőnkön

és főleg magamon

mind a mai napig

mert akkor még itt volt

a kezem alatt volt

továbblépett

átlépett rajtam

én ugyanaz maradtam

csak egy fokkal még halkabban

tömeg száll fel

tele a kabin

a hőség kibírhatatlan

a folyosón cigiznek

jó lenne ha én is

de csak összehúzódva

a legbelső ülésen

olvasnék de túl hangosak

alázatosan köszönnek

a füstölgő trágyaszekerek

mielőtt leszállnék

megcsap egy régi reggel illata

mindig együtt reggeliztünk

Tiffany kávét hozott

amit a hófehér lepedőre öntöttem

ő ráült

és nevetett mindig nevetett

és a párnával ütötte a fejemet

mindig a párnával ütötte a fejemet

és ettől én is nevettem

vele mindig nevettem

talán éppen ezért

versben soha nem említettem

most is csak véletlenül

ahogy az illat

fél hét

megvirradt

leszállok a vonatról

lábam alatt a duna utca betonja

de körülöttem sehol egy ház

talán boldog voltam

és néha csak ez bánt

mikor verset

vagy valami hasonlót

persze csak szárazon