Tiszatájonline | 2014. december 3.

Vájkáló nyulak

ALEKSANDRA ZEC
A rijekai társulat merész előadással rukkol elő, melyben a társadalmi emlékezet, a múlttal való szembenézés kapja ezúttal a főszerepet Oliver Frljić rendezőtől, méghozzá nem is akárhogyan… – Drubina Orsolya beszámolója

ALEKSANDRA ZEC, HKD TEATAR NEMZETKÖZI STÚDIÓSZÍNHÁZI FESZTIVÁL (RIJEKA)

A rijekai társulat merész előadással rukkol elő, melyben a társadalmi emlékezet, a múlttal való szembenézés kapja ezúttal a főszerepet Oliver Frljić rendezőtől, méghozzá nem is akárhogyan… – Drubina Orsolya beszámolója

„Aleksandra Zec (1979–1991) általános iskolás diák volt a zágrábi Trešnjevka városrészben. Édesanyjával, Marijával együtt a Horvát Köztársaság Belügyminisztériumának öt tartalékosa ölte meg a lakhelyéhez közeli hegyekben. Az Aleksandra Zec című előadással e tizenkét éves kislány emlékének adózunk, de egyúttal emlékezni kívánunk mindazokra a gyermekekre, akik a háború áldozataivá váltak.”[1] – olvasható a társulat bemutatkozó összefoglalójában a fesztivál honlapján.

hkd-aleksandrazec4

A színtársulat természetesen az első megmozdulásai, megszólalásai után egyértelműsíti, hogy ebben az előadásban ennél sokkal többről lesz szó. A ’90-es évek háborús helyzetei a mai napig tisztázatlanok, elhallgatott momentumokkal terheltek mind a szerb, mind a horvát oldalon. Az Aleksandra Zec nevéhez fűződő tragédia mára túl mutat a kislány és a szülei meggyilkolásán, egyszerre jelenti mindazt a megátalkodott, embertelen bosszúvágyat, igazságtalanságot, lelkiismeretlen öldöklést, amelyet mindkét oldalon elkövettek, pusztán az emberek nemzetiségi hovatartozása miatt. Aleksandra szerb család tagja volt egy olyan Horvátországban, melyet a nemzete megtámadott, és ezért irtották ki őket messze a frontvonalak mögött, egyes csoportokban a mai napig is hősként tisztelt tartalékos horvát katonák. A horvát és szerb nemzetiségű tagokkal is rendelkező rijekai társulat elszánt, és kíméletlen a színpadon.

A múlttal való szembenézéshez brutális, dokumentarista hangnemet választ rendezőjük, melyben a színházi nevelési előadások gyermekcentrikussága is szerepet kap. A darab elején a szembenézés tematika tételeződik erőteljesen: a tabló-szerű képbe rendeződött színészek kibeszélnek a nézőkhöz, vallanak és vallatnak. A későbbiekben lendületes játékkal adják elő, milyen lehetett a gyilkosság, olvassák fel, miként hangzottak el a tartalékosok beismerő vallomásai, engednek le a színpadtérbe transzparens méretűvé nagyított fotókat a holttestekről. Mindez idegtépő hangokkal és fényekkel kísért jelenetsor, ahol a néző átélheti mindazt a félelmet, kiszolgáltatottságot és kegyetlenséget, amit a történelmi események áldozatai.

1476424_481464378661953_8518498369742202322_n

A gyermek kivégzéséig a múltfeldolgozás tárgyilagos felsorolása zajlik, kellő durvasággal és távolságtartással. Ám utána a színpadon elföldelt testre hó hull, a szereplők sora megváltozik, és jön valami egészen elképesztően groteszk világ, amely mind az előadásnak, mind a nézőnek egyaránt jót tesz. Az ötlet kedves és jóleső: a zec ugyanis mindként nyelven nyulat jelent. A térbe gyermekek, mint kis nyuszik érkeznek, és kikapargatják a 12 éves kislány holttestét. A darab legerősebb jelenete ez, melyben az apró kezek rendíthetetlen nyugalommal dolgoznak, vájkálnak. Lassan és tapintatosan közelítenek a testhez, a múlthoz, az emlékekhez.

A darab záró fejezete is ezt a jelenetet húzza alá: a nyulak elbeszélgetnek a jelenről, a lehetséges múltról és jövőről, tárgyilagosan, emberközelien. Ettől az elvonatkoztatott tértől mintha még inkább levegőhöz jutna az előadás fülledt témaválasztása. És nekünk is be kell lélegeznünk a történelem posványos, eltagadott és áporodott levegőjét, hiszen ahogy Oliver Frljić írja: „a honvédő háborúval kapcsolatos uralkodó diskurzusok még mindig nem tudnak túllépni az áldozatszerep taglalásán. Ez az előadás valami mást kísérel meg: felmérni, hogy 18 évvel a háború után a horvát társadalom mennyire képes szembesülni azzal, amit számára reálisan és szimbolikusan jelent a Zec család kivégzése. Akár az Antigonéban: még túl sok körülöttünk a hulla, amelynek nem járt ki a végtisztesség, hogy elföldeljék.”[2]

(Desiré 2014 – dead or alive [Szabadka])

Drubina Orsolya

[nggallery id=468]

Fotó: Molnár Edvárd


[2] Uo.