„A hangulat, az élmény a lényeg, a zene pedig az eredmény”
INTERJÚ GRANDPIERRE ATILLÁVAL
Sokoldalú. Csillagász, a természettudomány doktora, a fizikai tudományok kandidátusa, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Író, költő, a Magyar Írószövetség tagja, a kultikus Vágtázó Halottkémek és Vágtázó Csodaszarvas zenekarok alapítója […]
INTERJÚ
GRANDPIERRE ATILLÁVAL
Sokoldalú. Csillagász, a természettudomány doktora, a fizikai tudományok kandidátusa, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Író, költő, a Magyar Írószövetség tagja Grandpierre Atilla, a kultikus Vágtázó Halottkémek és Vágtázó Csodaszarvas zenekarok alapítója. Jógázik, vegetáriánus, jelenleg édesapja, Grandpierre K. Endre könyveit gondozza.
A „Mi leszel, ha nagy leszel” gyakori kérdésre tudatosan feleltél már ötévesen, bár nem emlékszel erre. Hogy is van ez?
Amikor a naptevékenység eredetével, a Nap élő vagy élettelen természetével kapcsolatban jutottam el legnagyobb felfedezéseimre, a bátyám emlékeztetett arra, hogy ötévesen azt mondtam, hogy „Nekem a Nappal kell foglalkoznom!”. Annak idején sokáig megmaradt bennem ez az indíttatás, de kamaszkoromban valahogy eltemetődött. Később felvetődött bennem, hogy irodalmár, író leszek, mert a fogalmazásaimat mindig szabadon értelmeztem az iskolában. Eltértem a témától, tágabban értelmeztem a fogalmazások kiadott témáját, szabad teret engedtem a képzeletemnek. A magyartanárom nem igazán értékelte ezt, és mindig azt mondta, hogy adhatna rá két ötöst is, de miután eltértem a témától, kapok egy kettest. Ezeket a tapasztalataimat összevetettem azzal, hogy Édesapám, aki író, egyszerűen tiltólistára került, nem jelenhettek meg könyvei. Kirajzolódott bennem, hogy én ebből nem fogok megélni, valami mást kell keresnem, olyan pályát, ahol nem érvényesül annyira az önkényes értékelés.
Aztán csillagász lettél… Sőt, később író és költő. Egyenes út vezetett az ELTE-re?
Ha a művészetek kizárva, akkor maradnak a természettudományok. Belevetettem magam a matematikába, a biológiába és a fizikába, megnyertem a fizika tanulmányi versenyt, így könnyen bekerültem az egyetemre, a fizikus szakra. Felvettem mellé a csillagászatot. Művészként is éreztem, hogy a képzeletemet mennyire vonzza a Világegyetem. Rájöttem, hogy ez a vonzás a természettudományokból kiindulva is elemi erejű lehet. Úgy döntöttem, csillagász leszek. 1974-ben diplomáztam.
Állítólag hétévesen azt mondtad, hogy énekes leszel. Erre emlékeztél?
Igen, erre végig emlékeztem. Imádtam énekelni, igényeltem, hogy minden nap sokat és jót énekelhessek, teli torokból, olyasmit, amit szeretek, ami elragad, elvarázsol. De sokáig nem tudtam, hogy az éneklés ennyire komoly szerepet kap az életemben. Középiskolásként a legelső rockzenei élményem a Pink Floyd See Emily Play című száma volt. Annyira megragadott, hogy a hétvégére kikölcsönöztem egy magnetofont, és 72 órán át ezt az egy dalt hallgattam. Máig bennem él.
Tizenhét évesen a barátomékhoz mentünk zenélni, a Várban, az Úri utcában laktak, másfél méteres falak között. Sehogyan sem találtam meg a különleges kapcsolatot a zenével, de egyszer felpattantam a fotelből, és önkívületi állapotban nekirohantam a szekrénynek, majd elkezdtem ütni az ajtaját és az oldalát. Megszűnt a külvilág, kavargott bennem egy érzés, egy indulat, olyan volt, mint egy forgószél. És akkor hirtelen kitört belőlem egy ének. A többiek azt mondták, amikor magamhoz tértem, hogy nem is gondolták volna, hogy bennem egy müezzin lakozik. Fogalmam sem volt arról, hogy miként kapcsolódtam ehhez, sehová nem tudtam ezt tenni, de foglalkoztatott az egész. Később többször is előfordult hasonló eset. Egy szilveszteri házibuliban sámánisztikus dallam tört ki belőlem egy közös gitározás alkalmával, pedig, mivel nem ismertem akkordokat, egyetlen húron játszottam, majd megfordítva a dobozgitárt, a hátulján doboltam. A haverom bevallotta, hogy ő hét éve gitározik, és mindig is arról álmodott, hogy a legjobb gitáros lesz, olyan, mint Jimi Hendrix, de ahogy meghallott engem, úgy érzi, nem jó úton járt eddig, mert valójában úgy kell gitározni, ahogyan én csináltam. Sokszor voltak ilyen, látszólag minden előzmény nélküli zenei élményeim.
Ne menjünk el amellett sem, hogy miként kerülték kapcsolatba a népzenével.
Óriási szerepet játszott tizenéves koromtól a zenegyűjtés és zenehallgatás, nagyon sok népzenét szereztem, ez határozta meg a későbbi időszakot is. Ahogy legnagyobb zenegyűjtő ismerőseim mondták, a kincstáram egyedülálló zenei gyűjteménynek számít az országban. Ez azért is különös, mert az iskolában velem is megutáltatták a népzenét.
Meglepő, hogy ami ennyire taszított, az hogyan szabadított fel belőled ekkora erőt, energiát…
Amit belülről hoztam, megőrződött, nem tudták kiirtani az iskolában. De sokáig nem tudtam hova tenni. Egyszer Miskolcon a helyi moziban láttam egy filmhíradót, amelyben egy mongol szövőnővel készült egy riport. Olyan csodálatosan énekelt, az egész emberiség, az élet, egy egész nép kultúrája, érzésvilága összetorlódott az énekében. Ez sokkal nagyobb élményt nyújtott, mint bármelyik rockzenekar játéka. Rájöttem, hogy ez az a plusz, ami bennem is megvolt, ami a spontán zenéléskor kijött belőlem.
Ez a fajta spontaneitás végigkíséri az egész zenei pályafutásodat.
A legfontosabb, hogy ebben a spontaneitásban van valami őserő, ami az egészet izgalmassá, különlegessé teszi. És ez éppen attól izgalmas, mert nagyobb szellemi-lelki erő, mint amit az ember képes a tudatával felfogni.
Semmiféle külső segédanyag nem kellett az őserő megtapasztalásához?
Mindenki ivott akkoriban, mint a veszedelem. Én korán rájöttem, hogy az ital nem tesz jót, tompítja a fogékonyságot, a frissességet, a belső nyitottságot, a szellemi rálátást. Attól kezdve arra törekedtem, hogy még a szokásosnál is tisztább elmével, lélekkel kerüljek a színpadra. Tudatosan kerültem, hogy bármihez nyúljak. Mindenféle külső hatástól függetlenül tört ki belőlem ez az őserő.
1975-ben megalakult a VHK. Honnan ismerted a zenészbarátaidat?
Az egyetem mellett magántanítványaim voltak, matematikából és fizikából korrepetáltam őket. Sokukkal összebarátkoztam. Az egyik ilyen tanítványom volt Ipacs Laci, akivel tizenöt éves korában ismerkedtem meg, együtt buliztunk, járt velem a baráti összejövetelekre. Az ő osztálytársa volt Czakó Sándor. Mi hárman alkottuk a megalakuló VHK magját. Ehhez csatlakozott 1982-ben Németh László Fritz.
Fogékonyak voltak erre a stílusra a zenészbarátaid is? Rájuk is hasonló hatást gyakorolt egy-egy közös zenélés, mint rád?
Eleve olyan emberekkel barátkoztam, akik hasonlóan át tudták élni ezt. Soós Lajos Szónusz szintén az alapító tagok egyike, vele nagyon régóta barátok vagyunk. A próbákon addig játszottunk, addig gyújtogattuk egymásban a szikrákat, amíg a belső erő áttörte a gátakat. Úgy kellett játszani, hogy mindenki megőrüljön. Mindig is mondták a többiek, hogy ez tiszta őrület!
Akkor még nem éreztük annak szükségét, hogy legyen valami repertoár, ezt a fajta zenei eljárást bárhol és bármikor be tudtuk indítani. Szónusz és Fritz gitározott, Ipacs a doboknál volt, én pedig énekeltem. 1983-ban a javaslatomra bevettük az üstdobot, amely egy új dimenziót adott az egésznek. Amikor tehettük, elővettük a hegedűt és más népi hangszereket is.
Alig indultatok be, a rendszerváltásig a zenekar szinte folyamatosan be volt tiltva.
Ez tizenegy éven át tartott. Az volt a hatalom célja, hogy megfélemlítsék a koncertszervezőket. Ettől függetlenül mindig akadt olyan klub, ahová elhívtak bennünket. Igaz, előfordult, hogy technikai okokra hivatkozva a koncert előtt tíz perccel lefújták a bulit, mert kijött a rendőrség. Volt olyan, hogy elmentünk a Kontroll Csoport koncertjére, mint közönség, de megláttak bennünket a sorokban és felhívtak a színpadra zenélni. Fogalmunk sem volt arról, mit fogunk játszani, nem voltak nálunk hangszerek, nem készültünk rá, de minket ez egyáltalán nem akadályozott, ellenkezőleg, spontán egyórás koncertet adtunk.
Volt valami indok, magyarázat, miért szúrtátok a hatalom szemét? Vagy ez akkor sem volt divat?
Állítólag nem volt velünk semmi baj, csak a közönséget féltették. Azt is mondták, hogy a viselkedésem olyan indulatokat szabadít fel a közönségben, amely káros lehet, elveszíthetik a fejüket.
Ez meg is történt…
Ez benne volt. Éppen az volt a lényeg, hogy végre elszabaduljanak az igazi, teljes életerőtől izzó indulatok. Akik először látták és hallották a koncertet, nem hitték el, hogy ilyen létezik.
Elég volt megnézni a plakátokat, már a nevetek sem volt mindennapi…
A mai társadalomban az emberek majdnem mind tetszhalottak, a külvilág engedelmes rabszolgái, takaréklángon működnek. Igazából csak azt teljesítik, amit elvárnak tőlük, és nem igazán avatkoznak be semmibe. Erre utalt a halottkémek elnevezés. Azt szerettem volna elérni, hogy megjelenjen bennük is az őserő, az életerő, száz százalékon égjenek. A vágtázás ezt testesíti meg. Ez egy végtelennel összefüggő állapot, szenvedélyes, magasfeszültségű odaadás, amely összekapcsolódik az ősi világgal, az átélés teljességével is.
A New York Times szakírója szerint a VHK zenéje „őserejű, elementáris, telített megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel”.
Többször akartak benneteket beskatulyázni, keretek közé foglalni. Sikerült végül is megfogalmazni, milyen zenét játszik a VHK?
Amikor 1982-ben a Közgázon volt egy nagy koncertünk több zenekarral együtt, és előtte tartottak egy sajtótájékoztatót, megkérdezték, milyen stílusban játszunk. A közönség mondogatta, hogy ez sámánzene, vagy nem is zene, valami más, de senki nem tudta megfejteni. A könyveim között kerestem valami kapaszkodót, amelyet végül Bartók Béla könyvében találtam meg.
De jó, hogy említed Bartók Bélát. Kiírtam a sorait: „A népzene a természet tüneménye, az öntudatlanul működő természeti erőátalakító munkájának eredménye”.
Az igazi népzene a paraszti kultúra zenéje, minden külső befolyástól mentesen, letisztult tudatállapotban születik, egy természeti erő hatására. Na, ez az, ami velem is történt, amire addig nem találtam magyarázatot. Kitört belőlem a müezzin-zene, minden előzmény nélkül, vagyis minden külső befolyástól mentesen. Azt sem tudtam, honnan jön. Most megtudtam: az ősi népzene forrásából. Különben megdöbbentő, hogy a kortárs zenei világban annyira elismert Bartók Béla ilyeneket írt le. Ezzel túllépett a kortárs zenén, a kor szellemén.
Bartók könyvében találtad meg a VHK stílusának magyarázatát?
Ezt is mondhatjuk. A sámánzene is népzene, mágikus őserő mozgatja az igazi magyar népzenét is. Egy csapásra megvilágosodtam, így meg tudtam fogalmazni, el tudtam mondani a sajtótájékoztatón, milyen is a stílusunk, Bartók Béla nyomán. Ettől kezdve nevezem a zenénket mágikus népzenének. Mágikusnak, mert a zene kozmikus varázserejének bűvöletében születik. Népzenének, mert örök természeti erő hajtja.
Sokáig nem jelent meg lemezetek a betiltás miatt. Egyébként úgy gondolom, hogy a ti zenétek egy egyszeri, megismételhetetlen élmény. Egy őrületes koncert hangulatát mennyire tudja visszaadni egy lemez?
Mi nem megalkuvásból játszunk. Nem akartunk kompromisszumot kötni senkivel sem, emiatt meg sem kerestek itthon lemezszerződéssel, a betiltás miatt egyébként is feketelistán szerepeltünk.
Abban van valami, amit mondasz. Azt az élményt, amit a koncert nyújt, nem adja vissza teljes egészében egy gyári termék, egy lemez, azonban az örökléttel való kapcsolat egy lenyomata, amely képes arra, hogy miközben hallgatod, rád szakadjon az ég. Az egyik barátom mondta, hogy nem meri betenni a VHK zenéjét az autóban, mert tíz méteren belül baleset érné, belerohanna valamibe. Nem egy kimondott háttérzene.
1986-től rendszeresen felléptetek Nyugat-Európában. Sokat köszönhettek Németországnak, hatalmas koncerteket, az első lemezszerződést…
A filmgyárban rögzített koncertfilmünk kijutott Nyugat-Németországba, lement a kinti tévében, nagy feltűnést keltett, pedig akkor még nem is koncerteztünk külföldön. Amikor meghívtak Berlinbe, a klub tulajdonosa azt gondolta, hogy lesznek vagy húszan. Akkora telt ház lett, mint David Bowie fellépésén. A koncertünk után még aznap este hat meghívást kaptunk. Elindult a VHK hírneve. A világ legvadabb zenekaraként emlegettek bennünket, mi voltunk a magyar kultúra fémjelzői. Bekerültünk német útikönyvekbe, amelyben a koncertjeinket ajánlották a parlament, a téliszalámi és a gulyás mellett igazi, híres magyar hungarikumként.
Megkeresett minket egy német menedzser, Dietmar, 1986-tól ő szervezte a külföldi koncertjeinket. Neki köszönhetjük az első lemezünket, amit Hollandiában vettünk fel. A Halál móresre tanítása 1988-ban jelent meg a Sonic Boom gondozásában, majd félévvel később itthon is kiadták.
Már a lemezborító sem volt mindennapi…
Ezer márkából készült, egy fiatal magyar grafikust kerestem, aki nem kér érte horribilis összeget. Fél év után találtam rá Barcsik Gézára, aki akkor járt az Iparművészetire. Emlékszem, a Múzeum körúti lemezbolt kirakata tele volt a mi lemezborítónkkal, annyira nagy szám volt.
Egyébként külföldön tudták, mit jelent a VHK, vagy más néven szerepeltetek?
Németül Rasende Leichenbeschauer, angolul Galloping Coroners volt a nevünk, nem mi találtuk ki, ránk ragadt. Van, ahol a rövidített VHK alak is használatban van.
Beatrix királynő kedvenc zenekara vagytok, vagy milyen megfontolásból hívott meg benneteket Amszterdamba?
1986-ban, amikor Amszterdam volt Európa kulturális fővárosa, magyar együtteseket hívtak meg, hogy képviseljék a magyar kulturális életet. A Pecsa akkori igazgatója két együttest ajánlott a holland szervezőknek, a Dolly Rollt és az R-GO-t. Meghallgatva a zenéjüket másképpen fogalmazták meg a kérésüket: olyan zenekarokat mondjanak, amelyeket egyáltalán nem ajánlanának. Erre egyből rámondták, hogy akkor a VHK. Igaz, éppen be voltunk tiltva itthon, szóval alig volt valami esélye annak, hogy kijussunk nyugatra. Végül a holland királynő személyesen kérte a magyar hatóságokat, engedélyezzék a VHK kiutazását, ami így sem volt egyszerű, ugyanis délután fél ötkor indult a busz Amszterdamba, mi pedig négy előtt tíz perccel kaptuk meg az útlevelünket.
Milyen fogadtatása volt a zenekarnak Amszterdamban?
Ilyen nyugaton sem volt. Azt mondták, hogy ez a zene tíz évvel megelőzi a nyugati zenét. Mi voltunk a fémjelzői a magyar kultúrának. Folyamatosan hívtak bennünket külföldre. Persze, volt olyan klub, amelyik nem hívott vissza minket, mert az elszabaduló őrületes hangulat nyomán nem egyszer rendzavarásba ment át a buli, feljelentések sorozata érkezett a rendőrségre.
Ha ennyire vágtáztatok, mi vezetett a zenekar beszüntetéséhez? Mi történt a háttérben?
Huszonöt évet kibírni hat ilyen őrülttel, sülve-főve együtt lenni nem volt könnyű. Volt, akinek papírja volt, hogy bármit megtehet. Az évtizedek során azonban észrevétlenül a zenéhez való hozzáállásunk valahogy megváltozott, meggyengült. Az egyéb nehézségek is egyre jobban elhatalmasodtak. 1998-tól egyre jobban tapasztaltuk ezt a bomlási folyamatot, Lujó ki is lépett, és a többiek is ezt jelezték. A sors úgy hozta, hogy nekem sem maradt más lehetőségem.
Utólag úgy érzem, ennek így kellett történnie. A VHK utolsó két évében már eldöntöttem, hogy létrehozom a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, amely főként népzenei elemekre épül. Jó apropó volt az újrakezdéshez ez a vonal. Viszont ott voltak a közös élmények, és a zenélések, amelyek örök érvényűek. 2009-ben, amikor már megerősödött a Csodaszarvas, újraindult a VHK. 2009. április 25-én Vágtázó Életerő néven VHK idéző címmel adtunk koncertet.
Jót tett nekünk a kényszerszünet, mert ismét hihetetlen hangulatúak a próbák, mindig jönnek új ötletek, csillognak a szemek. 2012-ben megjelent az új albumunk, Veled haraptat csillagot címmel, amely 2013 legjobb lemeze lett.
Jövőre lesz 40 éves a VHK. Hatalmas ünneplés várható, mint a szeptemberi VHK-fesztiválon?
Tervezünk nagy rendezvényt, koncerteket, turnét, dolgozunk az ötleteinken.
Szegedre is jöttök?
2015-ben ott a helyünk, annál is inkább, mert idén sajnos le kellett mondjuk a fellépést. Szegedhez sok különleges VHK-élmény fűz. Itt történt, hogy egy szabadtéri koncert előtt a közönségből megkérdezte valaki, hogy mikor vesztem el az önuralmamat, a koncert elején vagy csak később. Nem tudtam válaszolni, mert rendszerint nem vagyok magamnál a koncerten, vagyis nem vagyok olyan állapotban, hogy megfigyeljem magam, inkább a zenére figyelek. De megígértem a srácnak, hogy majd most megfigyelem. Így is lett. Ott álltam a színpad szélén, a mikrofon vagy 8 méterre. Felmértem a távot, pár ugrással ott vagyok. Kezdődik a koncert. Ugrok. Egy-kettő… Egyszer csak valami éles nyilallás a térdemben… Sebaj… A koncert alatt párszor éreztem, hogy dől a vér a térdemből. Sok vért vesztettem, de a másfél órát végig ugráltam-mozogtam, bár a nadrágom tocsogott a vértől. A koncert után derült ki, hogy 3 centi mély sebet ejtett a térdemen az a hangfal, aminek élébe a második ugrásommal belerohantam. Ezek szerint már akkor nem tudtam a külvilágra figyelni… A térdsérülés csak apró mellékzönge volt, a koncert óriási élményétől kipirultan, boldogan jöttem le a színpadról.
Tóth András (Tozzi)
Élő világegyetem
„haj végtelen tér
haj végtelen láng
gyújt vérig a kép
hajt égig a vágy
haj régi emlék
haj régi világ
haj rég felejtett
fékevesztett szabadság
hallom régi dob szavát
látom égi farsangját
újra látom álmomban
szólal újra hangomban”
(A halál móresre tanítása című lemezről)
 December 6. – Vágtázó Csodaszarvas koncert
Már-már hagyománnyá vált, hogy a Vágtázó Csodaszarvas minden év decemberében fellép az A38 Hajón, és az is, hogy minden alkalommal valami különleges, egyedi koncertet kínál. Ezúttal az est csúcs- és fénypontja a Hollóének Hungaricával való közös örömzenélés lesz, közel húsz zenész a színpadon, valóban katartikus élményt nyújtva. Vágtázó Csodaszarvas – „Elszabaduló örömtüzek!” 2014. december 6., szombat 19 óra A38 Hajó Koncertterem |
